Az igazoló lapok beszerzése szokás szerint zökkenőmentesen zajlott. A szervezők készültek a nagy tömegre, asztalok hosszú sora várta az indulni vágyókat. Mivel a sok résztvevő miatt csak a saját indítás a járható út, így bőven volt időnk a kis Sport presszóban elvégezni a szokásos rituális indító ceremóniát. Majd a szintén hagyományos csoportkép elkészítése után nem sokkal fél hét után nekivágtunk az aszfaltnak, megcélozva a város határt. Bő tíz perc gyaloglás után, az autópálya aluljáróján áthaladva mögöttünk tudtuk Tatabányát. Az első kaptatónál feltűntek az elmaradhatatlan fehérvári túratársak, Pintér Józsi és Robi. A találkozást rögtön kis áldomással ünnepeltük meg, Józsi saját főzésű párlatából. A viszontlátásöröme olyan megható volt, hogy rögtön be is néztük az első adandó útkereszteződést. Száz métert sem tettünk meg mikor feltűnt a baki, így gyorsan korrigáltuk a tévedést. A harmadik fehérvári, Laci valamivel előttünk járt, állítólag „büntetésben ” volt. Előttünk, mögöttünk emberkígyó tekergett a szűk ösvényen egyre feljebb. Alig telt el fél óra az indulás óta, már is az első ellenőrző ponton voltunk, János-forrásnál. A szűk völgy teljesen megtelt, mivel itt még a 10-es, 20-as, 50-es táv együtt haladt.

János-forrástól Tardosig

     A gyors bélyegzés után tovább indultunk az egykori patak völgyben. Újabb emelkedő következett, majd nemsokára egy éles jobb letérővel a 10-esek búcsút vettek tőlünk. Heni, Imi és Torma Csabi, elhúztak tőlünk, mi  igyekeztük befogni őket. A terep folyamatosan emelkedett, s ez kicsit szétszórta a gyaloglókat. A folyamatos sorból, kisebb-nagyobb alkalmi csoportok alakultak. Így ment ez egészen a Vaskapuig, ahol aztán a sziklák közötti combos emelkedő, újra felduzzasztotta a társaságot. Néhány embernél egyértelműen bejelentkeztek az első tüdő és lábizom hiányosságok. De nem volt mit tenni, menni kellett, ég nagyon sok volt hátra. Elértük az Arany-lyukat, s beértük Henit, Imit és Csabit.  Búcsút vettünk egymástól, mivel itt ágazott le a két hosszabb táv útvonala. A húszasok egyenesen haladtak Vértestolna irányába, mi pedig egy éles ballal rátértünk a sárga sávra, és folytattuk a monoton, elnyújtott emelkedést az újabb ellenőrző pont felé. Ekkor jártunk a túra legmagasabb pontján, valamivel 500 méter felett. Aztán picivel több mint 10 km-nél, elértük a második pontot, a Puszta-templomot. Ez egy XIII. században épült templom maradványa, melyet egykor Szent Péter tiszteletére szenteltek fel, s ami a XVI. század végén a török időkben pusztult el.  A rom és környéke kellemes, kiépített hely, sokan megpihentek a fárasztó, hosszú emelkedő után. Ez az ellenőrző pont volt az egyetlen változás, a tardicionális útvonalhoz képest, s nem jelentett 200 méternél nagyobb kitérőt. A piros jelzésen folytattuk a túrát, s két perc múlva hátulról elértük a régi kettes pontot, a Baji vadászházat. Innen aztán a már jól ismert útvonal vezetett ismét egészen a célig. Kicsi hullámvasutazás után folyamatos lejtő következett. Szinte észre sem vettük az idő múlását, s már az agostyáni  műút aszfaltját koptattuk. Kényelmesen birtokba vettük a gyér forgalmú utat, majd egy kereszteződésben balra letértünk Tardos felé. Továbbra is aszfalton gyalogoltunk az egyre inkább kánikulába hajló időben. Már épp unni kezdtük volna az aszfaltot, mikor a völgyben feltűnt Tardos templomtornya. Végig haladtunk a kis falu fő utcáján, s a templom tövében kiszélesedő téren, a Kemencés vendéglőnél elértük a harmadik ellenőrző pontot. A vendéglő szokásához híven kellemes fesztivál hangulatot varázsolt a térre, így bárki kipihenhette magát és felfrissülhetett egy póznára helyezett régi MZ motor alatt, lévén már 15 kilométer volt a lábakban. A hely inkább hasonlított egy kellemes sörfesztivál helyszínére, mint egy teljesítménytúra ellenőrző pontjára.

Fesztivál és medvehagyma

     Még ki sem értünk a faluból az út máris emelkedni kezdett, s a következő majd hat és fél kilométeren keresztül abba sem hagyta. Egy darabig a kék kereszten haladtunk, majd rátértünk az Országos Kékre. A távolban feltűnt a 633 méter magas Gerecse tetején álló torony. Örömmel töltött el, hogy az egyre durvább kánikulában, nem kell megmászni a tetőt. Széles erdei utakon haladtunk jó tempóban, olykor beszélgetve. Már nagyon vártam a végeláthatatlan medvehagyma mezőket. Elértük az Egyházi Üdülőt, a volt hercegprímási kastélyt. Itt a kerítés egyik oszlopán van az OKT bélyegzője. Néhányan várakoztak is a pecsételésre. De a hatalmas medvehagyma mező helyett, alig néhány szál növényt lehetett látni.  Nehezen járható, szűk, sziklás út következett. A Kis-Gerecse oldalában jártunk, s végre feltűnt egy nagy medvehagymás. Amerre a szem ellátott fokhagyma illatot árasztó zöld szőnyeg borította a hegyoldalt, s a lejtőt. Így érkeztünk meg immár 22 kilométer megtétele után a negyedik pontra, Pusztamarótra. Bár nem jártunk még fél távon, de ez volt a túra legtávolabbi pontja Tatabányától. Innen már ”csak” vissza kell sétálni a célba. Az erdő közepén, egy fa tövében jól felszerelt kis büfé szerű kitelepülés várta a frissülni vágyókat. Szinte mindenki megállt egy kicsit pihenni, zoknit cserélni, frissíteni. Mi is így tettünk, de saját készleteinket igyekeztük apasztani.

     Szusszanásnyi ejtőzés után a piros jelzésen folytattuk a vándorlást. Rövid, enyhe lejtő következett, majd újra emelkedett az út. A Gerecse keleti oldalán haladtunk visszafelé. Lassan újra lejteni kezdett a táj, s ez nem is változott Héregig. A könnyű terepen jó tempóban haladt mindenki. Vidám beszélgetések hallatszottak mindenfelől, melyeknek témája leginkább, a nemsokára ránk váró hegymenet, s az ahhoz kapcsolódó horror történetek voltak. Király-kútnál megálltunk szerelvényt igazítani, s egy kis energia italt inni a hegy előtt. Valamivel több, mint négy és fél kilométerre Pusztamaróttól megérkeztünk Héregre, az ötödik ellenőrző pontra. Ez a kis bázis a  temető oldalánál található. Jelképes előrevetítése a következő két kilométernek.    

  A „sirató fal”

     Többen választották ezt a helyet pihenőül Pusztamarót helyett, így készülve a Bánya-hegy kaptatójára. A szakasz első része szolidan emelkedik, mintegy bemelegítésként a továbbiakra. Néhány száz méter után egy vad etető hely mellett halad el az út, majd ezt elhagyva kezdi a hegy megmutatni valódi arcát. Kemény emelkedő következik. Aztán mikor a pulzus szám és a vérnyomás már tovább nem tud nőni, rövidke, majd egyenes rész okoz kisebb érzéki csalódást. Aki először jár ezen a tájon azt hiheti, fenn van a tetőn, de csalódása csakhamar kínos lesz. Kis ösvény keresztezi a felfelé vezető utat, és innen indul az utolsó etap, amit egyszerűen csak sirató falként szoktak emlegetni. A következő szakaszt ha egy szóval kellene jellemezni, nyugodtan mondhatnánk, hogy durva. Most is mint máskor a túrabot nélkül haladók jó része fától, fáig, bokortól, bokorig haladt, s pár lépésenként megálltak pihenni. Voltak akik gyökerekbe kapaszkodva próbáltak előre jutni, és voltak olyanok is akik egyszerűen a négykézláb mászás mellett döntöttek. Persze akadtak, akik minden erőlködés nélkül nyíl egyenesen száguldottak, de ők voltak a kivételt képező kisebbség. Talán a túra ezen szakaszán készült a legtöbb fénykép és videofelvétel. A nem mindig őszinte mosolyokon és kifacsart pózokon, amit egyesek hegymászás gyanánt adtak elő, hosszú téli estéken majd jókat lehet derülni. De mint minden emelkedő, egyszer ez is a végére ért, s a hatodik ellenőrző pecsét is bekerült az igazoló füzetekbe. A tetőn  már mindenki a leküzdött emelkedőről beszélt, s örült, hogy túl van a túra legnehezebb szakaszán.

„Monoton maraton”

     Lehet, hogy fizikailag a leg megterhelőbb a Bánya-hegy megmászása, de a következő majd tizenegy kilométer a hetedik pontig, talán a leginkább idegtépő. Elhagyva Bánya-hegyet,túl a huszonnyolcadik kilométeren elkezdődött a monoton és unalmas hosszú, kis emelkedőkkel tarkított lejtő Koldusszálásig. Az előző években némi változatosságot jelentettek a vadkerítéseken való létrás átkelések, és az ezeknél feltorlódott gyakran nagy tömeg, idén viszont minden kerítés, minden kapu ki volt nyitva, így mint meleg kés a vajban lehetett haladni. Irtózatos meleg, por, folytonos lejtő kilométereken át. Aztán fél távnál, Vértestolna határában következett az életmentő, központi frissítő állomás. Itt a már megszokott zsíros kenyér pótolta az elhasznált energiát, és frissítésként szódavíz és alma szolgált. Kenyér és alma korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre, de a szóda a nagy meleg miatt jobban fogyott, pedig harminc-negyven ipari ballon legalább sorakozott a fák és a sátrak hűvösében. Viszont még legalább annyian hátra voltak, mint akik már áthaladtak a frissítő ponton, s még csak délután egy volt. Miután feltöltődtünk friss energiával, belekezdtünk az újabb öt kilométeres egyhangúság leküzdésébe. Gyorsan haladtunk, egy óra múlva már Koldusszálláson, a hetedik ellenőrzésnél voltunk, mégis a két óra és a tíz kilométer, amit Bánya-hegytől megtettünk, egy örökkévalóságnak tűnt. Koldusszállás a túra harminckilencedik kilométerénél van. Ezen a ponton az ifjúsági elsősegély nyújtóknak már igazi nagyüzemük volt. Vízhólyagok tucatjait látták el, s jó néhány begörcsölt végtagba kellett újra életet lehelniük. Hasonlóan Héreghez, és Bánya-hegyhez itt is jócskán akadtak hosszabb pihenőt beiktatók. A frissülést, már megszokott módon büfé segítette.

A végjáték

     Rövid, de szinte folyamatosan emelkedő szakasz következett. Az elmúlt órák monotonítása után, az egyre fáradtabb lábak ellenére is jól esett a terep változatossága. Ismét megélénkültek a beszélgetések, s újra összejöttek a korábbi csapatok. Letudtuk az újabb 2,3 kilométert, és már a nyolcadik pecsétet gyűjtöttük be a volt Kisréti vadászháznál. Itt újra találkozott az 50 és a 20 távja egy közös ellenőrzés erejéig. A rövidebb távosok innen egyenesen megcélozták a Turult, nekünk még egy kis kitérőt kellett tennünk, míg elérhettük a nagy madarat. Így hát a sárga négyzetet követve elindultunk az autópálya felé. Erős lejmenet vette kezdetét. A kifáradt térdek egyre jobban reklamálták a terhelést. Viszont vészesen közeledtünk Tatabánya felé és a negyvenharmadik kilométer után elérkeztünk a kilencedik ellenőrzéshez, az autópálya hídjához. Az elsősegélynyújtók itt is gőzerővel tevékenykedtek. Jól bennjártunk a délutánban és következett két kilométer emelkedő a rekkenő hőségben, aszfalton. Mi sem természetesebb, hogy ezen a nyárias napon sokan választották a környéket kikapcsolódás céljából, így tetemes autó és főként motoros forgalommal is meg kellett küzdeni a kanyargós úton. Ez a rész, újra elcsendesítette az embereket. A Turul parkolójában aztán végre megkaptuk az utolsó, immáron tízedik pecsétet, s nem maradt más hátra, mint legyalogolni a városba, vissza a Jubileum parkba. Csakhogy következett a híresen hírhedt több mint négyszáz lépcső lefelé. Ha valaki megszólat, szinte kivétel nélkül a lépcső „áldását” emlegette. Sokan sántikáltak, bicegtek, voltak akik már csak oldalazva bírták a lépcsőzést. De elértük a házakat, s lekerültek a vállakról a terhek. Jobb, rosszabb állapotban, de szinte kivétel nélkül a teljesítésből fakadó jókedvvel lépte mindenki át a park bejáratánál felállított diadalkaput.

     A tavalyi kék után, idén piros fém jelvénnyel jutalmazták a rendezők az ötven kilométert teljesítőket. A célban a már megszokott karneváli hangulat uralkodott, már nem számított a fáradtság, a fájdalom, csak  a teljesítés, s a mögöttünk hagyott nehézségek is már kezdtek az elkövetkező idők legendáivá válni. Ez volt a Gerecse túra 31. rendezése, stíl szerűen 31 fokban. Összességében 5267-en vettünk részt a túrán. Ebből az 50-es távon 2370, a 20-ason 2047 és a         10-esen 850 induló volt.

      Ragyogó idő, jó és rugalmas szervezés. Köszönet mindenkinek aki segítette a túra létrejöttét és színvonalas lebonyolítását. Végezetül, ahogy mondani szokták : „Jövőre veletek ugyanitt.”     

További képek a túráról a : //eeonline.gportal.hu címen találhatók a Galériában.