Az Aquamobil

   Régi idők hangulatában indultunk az első ellenőrző állomás felé. A szervezők az egykori akadályversenyek hangulatát hozták vissza az által, hogy az ellenőrző pontok egy részénél önálló feladatokat kellett megoldani, és így igazolni ott jártunkat. Nem csak a gyerekek, de mi felnőttek is élveztük , a kicsit visszatért úttörő éveket. Csupán fél kilométer volt a szerkezetig a rajttól, de a fiúk intenzíven találgatták a mibenlétét. Fantasztikusnál, fantasztikusabb ötletekkel álltak elő, aztán a helyszínre érve döbbenten csodálták meg a nagy fa szerkezetet. Az Aquamobil nem más, mint egy gigantikus pecsételő gép. A portugáliai világkiállítás magyar pavilonjában volt eredetileg felállítva. Működéséről röviden annyit, hogy egy ferde járókorongon, helyben járva kell mozgásra bírni egy vízemelő kereket, ami vödrei segítségével, egy malomkereket hajt meg. Erre szereltek egy emelőt, minek a végén egy pecsétütő volt, és ezzel lehetett emlékbélyegzéshez jutni. Az alkotás a világkiállítás tíz leg látványosabb tárgya közé került, majd 1999-ben Székesfehérváron állították fel. A szerkezet melletti szobor talapzatáról megtudtuk, hogy mi volt az ábrázolt Beszédes József foglalkozása, és már indultunk is kifelé a városból, a Sóstói-tanösvény irányába.

A Sóstó

   Keskeny, gyenge gyalogúton, szó szerint a kertek alatt hagytuk magunk mögött a várost. Egyelőre nem sok látnivaló akadt, jó tempóban haladtunk, majd elértük a tanösvény első tájékoztató tábláját. Itt hírtelen vita támadt, mint még később több alkalommal, miszerint van-e valami "dolgunk" a feladatok kapcsán a táblával. Sikeresen megállapodtunk, hogy a következő megoldandó feladat a 16. táblánál lesz csak, ennek ellenére a ceremónia, két-három táblánként megismétlődött. Ez egyébként nemcsak a gyerekek mániája volt. Ezért aztán, hogy a kedélyek megnyugodjanak, gondosan lefényképeztem minden táblát, hogy ha a későbbiekben mégis csak kapcsolódna valamelyikhez kérdés, vagy feladat, akkor tudjunk puskázni. Elértük a fából készült Kócsag- tornyot, ami egy madárfigyelő torony. Az aprónép természetesen rögtön meg akarta mászni, de Rita kijelentette, hogy teljesítmény túrán vagyunk, úgy hogy húzás, mint a vadlibák. Hát mentünk tovább. A Sóstó, egyébként nem csak nevében sós. Vize alkálisót tartalmaz, gyógyhatását a 18. században fedezték fel.  Régen a tavat bő hozamú, részben meleg vizű források látták el szénsavas ásványvízzel. Később a területet elhanyagolták, a források elapadtak, egy részét szennyvízgyűjtőnek használták, valamint katonai lőteret is kialakítottak rajta. Jelenleg természetvédelmi terület és helyreállítása folyamatban van. Ennek része a nem túl régen kiépített tanösvény is, ami a lábunk alatt kanyargott.  Végre elértük második pontunkat, a 16-os táblát és megtudhattuk mi is az a kardos madársisak.

Az erdei tanterem

   Napsütötte, mezei ösvényen folytattuk utunkat. A csapat felbomlott, kialakultak a kisebb csoportok, és beindultak a beszélgetések a környezetről, túrákról, és az el nem maradható számítógépes játékokról. Röpke negyed óra leforgása alatt doktorálhattunk volna Narutoból és társaiból. Most már csak azt kellene megtudni, hogy ki is az a Naruto.  Sorra hagytuk el a tájékoztató táblákat, és jöttek a szokásos viták, "kell-e" a tábla, vagy nem. Én pedig szorgosan fényképeztem tovább. Ez aztán mindig nyugtatólag hatott. Néhány lelkes "kistalpú" jócskán előttünk járt. Híven követték a tanösvényt, így aztán kisebb nehézségbe került visszaédesgetni őket egy útkereszteződésbe, ahol le kellett ideiglenesen térnünk a következő pont felé az ösvényről. Nehezen értették meg mit akarunk, de végül is sikerült. Egy fűzfa ligetbe érve pihenőpadokba botlottunk. Itt hirtelen mindenki kimerült és az éhhalál szélére került. Megálltunk, pihentünk. Rita majd agyvérzést kapott. Tíz percnyi pihenő után továbbindultunk. Közben érdekes eseményeket figyelhettünk meg. Akik lehagytak minket, pár perc múltán visszajöttek az ellenkező irányból. Gondoltuk, megsütötte őket a nap. Alig szedelőzködtünk fel, egy kanyargós, hosszú fahídat értünk el, ami egy kis szigetre vezetett. Ezen volt a harmadik ellenőrző pont, ami "klasszikus" pont volt, őrökkel, pecséttel. A "tanterem" egy nagyobb fedett fa esőbeálló  volt, de kellemes és hangulatos. A pihenő pontunktól talán száz métert tettünk meg idáig. No mindegy. Pecsételtetünk, és mi is fordultunk vissza, amerről jöttünk, mint a sokaság "akiket megsütött a nap". Most nem poénkodott senki. Néhány száz méterrel később elértük újra a kereszteződést, ahonnan korábban az előörsöt visszahívtuk, és legnagyobb megelégedettségükre folytattuk az utunkat a tanösvényen. Persze rögtön fölényesen kijelentették, hogy "mi bezzeg megmondtuk ...". Végtére is valóban igazuk lett, és az a kicsinység, hogy egy pontot kihagyunk ne befolyásoljon senkit. Nemsokára elhagytuk a természetvédelmi területet  és  újra a város házai között bóklásztunk.

A parkerdő

   Eseménytelen, járdás kilométerek következtek, az egyre melegebbé váló időben. Némi változatosságot egy középiskolai ballagás jelentett. Az ünneplők kissé furcsán néztek, amikor az első turisták kibukkantak a házak közül, és átvágtak az ünneplős tömegen. Nem volt mit tenni, erre vezetett az útvonal, "ballagni meg akárhol lehet", ahogy azt az egyik fiúnk megfogalmazta. Aztán a ballagók is megszokták a folyamatosan érkező túrázókat, és udvariasan utat nyitottak nekünk. A járdázás kicsit demoralizálta a csapatot, így aztán még épp időben értük el a Sárpentelei parkerdőt. Itt az erdei tornapályán kellett haladni, egészen a 11. állomásig. A pontot elérve megválaszoltuk az újabb kérdést, majd hírtelen felindulásból elkövetett pihenés következett. Néhány falat és a korábban kimerültek, már a tornaszereken lógtak. Egyesek szószerint, mint kismajmok, mások a földön fekve éledeztek, mígnem Rita újból indulást rendelt el. A társaság egy része innen mindig előre futott, hogy a következő állomáson elvégezhesse a kiírt feladatokat, amíg a többiek odaértek. Korábban meg még a halálukon voltak. Ki érti ezt? - Akinek gyereke van. - Elhagyva a tornapályát, visszaértünk a parkerdő parkolójába, és mindenki örömmel nyugtázta, hogy már csak egy bő kilométer van a célig. Égig ért a jó kedv és szálltak a méterek ... és ekkor jött a meglepetés.

A majális

   Elértük a célt, a Széchenyi-emlékművet. Már távolról hallani lehetett, hogy valamiféle rendezvény zajlik. A szervező gyöngyvirágosok kis saját ünnepségének végére érkeztünk. Nem tudtuk pontosan miről volt szó, de azt tisztán lehetett érezni, hogy kellemes, bensőséges ünnepség volt. Aztán Széchenyi Zsigmond gróf, a nagy Afrika vadász és vadászkönyv író emlékművét koszorúzták meg, akik gyerekkorának nagy részét a család sárpentelei  kastélyában töltötte. Közben mi regisztráltattuk a beérkezésünket és átvettük a kitűzőket, emléklapokat. Egy nagy esőházban jó kis büfé volt berendezve, a szokásos zsíros, margarinos, lekváros kenyérrel, hagymával, erőspaprikával, itallal. Lehetett feltöltődni, pótolni az energiát. -Természetesen mindezt ingyen.-                                                                         Az ünnepség befejeztével pedig elkezdődött egy gyerekprogram, amire nem számítottunk. A szervezők  akadályversenyt rendeztek. A gyerekek tetszőleges csapatokat alkothattak. Nevezés után zsetonokat kaptak, amelyekkel az egyes akadálypályákon indulhattak. Minden teljesített feladatért újabb zsetonokat kaptak, a feladat nehézségétől függően, többet vagy kevesebbet és így nem csak kiadták a kapott zsetonokat, hanem szaporíthatták is őket. Volt íjászat, akadályfutás, karikával és labdával célbadobás, mini golf, "állat etetés", "oroszlán etetés" dzsungel kötélpálya, lovagi torna és már nem is tudom, hogy még mi. Mindenesetre elhulltjaink életre keltek, és teljes erőbedobással küzdöttek a zsetonokért. Társaságunk két csapatot alkotott, egyet a kicsik, az alsósok, és a másik volt a nagy csapat, a felsősök. Természetesen ádáz küzdelmet folytattak egymással.  Iszonyatosan jó volt a hangulat, míg nem kora délután elkezdett cseperegni az eső. Mivel a csapatok  nagyjából végeztek a pályákkal, a rendezők úgy döntöttek eredményt hirdetnek. Le kellett adni a zsetonokat és megtörtént az értékelés. Szabályos díjátadó ünnepség volt csoport fotóval a résztvevőkről, oklevelekkel, édességgel. A nagyok a dicséretes 9. helyen végeztek, míg a kicsik az előkelő  5. helyezést csípték el. Természetesen ezután nem kellett az önbizalmukat félteni, jó néhányszor, és nyomatékosan emlékeztették a nagyokat arra, hogy bizony alaposan elpáholták őket. A nagyobbak mindezt nem várt, lakonikus nyugalommal tűrték.

  Sajnos az idő kiszámíthatatlanná vált, így az akadálypályákat is lebontották, és mi is elkezdtünk szedelőzködni. A túrázók nagy része elindult velünk egyetemben vagy a parkolóban hagyott kocsikhoz, illetve a nem túl távoli buszmegállóhoz. Öröm volt nézni, hogy szinte mindenki buszozott. Azt hiszem, mindenki kitűnően érezte magát, aki április 30-án kilátogatott a Sárpentelei parkerdőbe és részt vett a Széchenyi Zsigmond emléktúrán. Külön köszönet a remek szervezésért a Gyöngyvirág Természetbarát Egyesületnek, Asbóth Katinak és lelkes csapatának. Az pedig, hogy mindezt  összehozták  gyakorlatilag nevezési díj nélkül, külön csoda. Így szeretném megköszönni mindazoknak is,akik név nélkül a háttérből segítették Katiék munkáját.

S végül lássuk, kik is vettek részt a túrán.  Elsőnek a "kicsik" csapata: Kira, Lacika és a kisebbik Gergő. A "nagyok": Zsófi, Zsolti, Erik és a nagyobbik Gergő, s végül de nem utolsósorban mi felnőttek: Rita, Zsolt és jómagam Attila.