Országúton …

    A városban közlekedni akaró autósok legnagyobb örömére hét óra tájban már mindent elleptek  a színes hátizsákos túrázók. A gyalogátkelők piros lámpája, akár csak Isztambulban inkább ajánlott figyelmeztetés volt, mint szigorúan vett  tiltás, és a városból a Gerecse felé vezető autóút is éppen megfelelő szélességű volt a 80-90 fős csoportok számára. Már a korábbi években is megfigyeltem, hogy az év e napján különös toleranciával viselkednek a Tatabányán közlekedő autósok, mint mindig, most is dudálások, vagy hangoskodások nélkül békében próbáltunk egy más mellett elférni. Sikerült. Érdekes viszont, hogy a rend szigorú őrei nemigen láttatták magukat, konkrétan egy rendőrt  se láttunk.  Más túrákon néha többen vannak, mint a résztvevők.  Már az autópályával haladtunk párhuzamosan, amikor a monoton országúti menetelés tompa zaját fémcsörgés tette színesebbé.  Egy túrán mindig vannak megdöbbentő pillanatok, de erre a látványra nem sokan számítottunk. Öles léptekkel két középkori lovag igyekezett a tömeg közepén.  Az egyik igazi grál lovag volt, fém mellvértben, korhű alulöltözetben, fehér ingben, lábszárvédősen, karddal az oldalán, lebegő szőke hajjal. Mellette a másik, barna csuklyás köpenyben,  tán marhabőr mellvértben, szintén karddal az oldalán. Egyesek kíváncsian, elismerően vizslatták a „szerzeményeket” és azon tanakodtak, melyik távon indulhattak, míg mások biztosak voltak benne, hogy lassan feltűnnek az ápolók is és jobb belátásra bírják az őrülteket.  Elárulom, nem jöttek ápolók, sőt a srácok igen jó fejek voltak, és lenyomták az ötven kilométert. Gratula nekik, és köszönet, hogy készségesen engedték fényképezni magukat, mindenki épülése érdekében.

Hegyre fel !

    Éppen csak napirendre tértünk a megelevenedett középkor felett, már is elértük az első ellenőrző pontot. Itt is, mint mindenhol gyorsan ment a pecsételés, a szervezők jól felkészültek a folyamatosan áradó tömegre. Már túl voltunk az első emelkedőkön, megérett ez idő egy réteg ruha hátizsákba költöztetéséhez. Ekkor jutott eszünkbe, hogy elfeledkeztünk a szokásos rajt fotó elkészítéséről. Szerencsénkre, még együtt volt a csapat, így egy kis külső segítséggel pótoltuk ezt a hiányosságot és már indultunk is tovább.  Sokat várni nem is igen lehetett volna. mert a folyamatosan érkezők, gyorsan megtöltötték a szűk kis völgyet. Az út emelkedett, de nem volt különösebben megterhelő, a nap is egyre magasabbra hágott. Hosszú, tömött sorokban haladtunk egészen a Vaskapu szikláiig. Ez a rész, már keményebb szakasznak bizonyult, elkezdte szelektálni a társaságot. Az addig folyamatosan együtt haladó csoportok megbomlottak, egyre többen álltak ki az ösvény szélére egy kis ingyen levegőért. Viszont a zsendülő tavaszi erdő zöldje, a napfény és a sziklák mindenért  bőségesen kárpótoltak mindenkit. Aztán az Arany-lyuk magasságában megtörtént a nagy szétválás. Az ötvenesek egy bal kanyarral a sárga jelzésen elkezdték monoton emelkedésüket  a második ellenőrzőpont, a Baji vadászház felé, még a húsz és tíz kilométeresek  egyenesen folytatták útjukat a piros jelzésen Vértestolna irányába. Így mi is elváltunk Kirától, Gergőtől, Ritától és Enikővel, Judittal hármasban folytattuk tovább utunkat. Közben eszünkbe jutott győri túrabarátunk Balázs. Biztosak voltunk benne, hogy nem hagyja ki a Gerecsét, hát felhívtuk. Igazunk volt, kevéssel előttünk járt.  Az ellenőrző ponton bevárt minket. Érdekes, hogy csak túrákon futunk össze néhány perc erejéig, mégis valahogy olyanok vagyunk egymásnak, mint ha régóta és alaposan ismernénk egymást. Itt fényképeztem le a lovagokat is. Már éppen elkészültem a képekkel, mikor befutott egy újabb”arc” aranyszínű, ökörszarvakkal díszített sisakban. Úgy látszik ez egy ilyen nap volt.

… és a medvehagyma

     Viszonylag eseménytelen öt kilométer következett Tardosig. A táj és az idő továbbra is szép volt, s a terep sem volt túl nehéz. Az egyetlen „színfoltot” mobiljaink jelentették, amik heves csipogással és egyéb hangokkal jelezték, hogy szép lassan kezdtek átállni a szlovák hálózatokra. A Tardos előtti országúton aztán megint összeverődött a társaság, és mint véget nem érő emberkígyó haladtunk a templom téren lévő harmadik pont felé.Tizenöt kilométerrel a hátunk mögött jól esett a kemencés lángos, kávé, üdítő, no meg a frissen csapolt sör is. De nem lehetett sokat időzni még az út dandárja előttünk állt, menni kellett. Kiérve a faluból, fel-fel néztünk a felettünk magasodó Bánya-hegyre, ahova majd a visszaúton lazán, mint gekkók fel fogunk mászni. Folytatódott a hullámvasutazás Pusztamarót felé. Néhol csúszós, szúk sziklaösvények nehezítették a haladást. Egyszer csak nejlonzacskókkal megrakott vándorok tűntek fel szemből és a gyakorlottabbak tudták, hogy nemsokára odaérünk… Oda érünk, sokan csak így mondták, és nem igen kérdezte meg senki, hogy hol, vagy mi az az oda. Ha valaki nem lett volna vele tisztában, akkor a volt hercegprímási üdülő környékén minden érthetővé vált. Végtelen medvehagyma mezők voltak mindenütt, és az úton igen csak megfogyatkozott a túrázók száma. Volt aki csak néhány levelet szedett saját használatra, helyben fogyasztásra, de volt aki az otthon maradottakra is gondolt. Ennek ellenére nem volt irtás, vagy pusztítás. Miután feltöltöttük medvehagyma készleteinket,  elkezdtük keresni az itteni kép szerves részévé vált kis mangalica családot, akik szabadon tartva, néhány lóval egyetemben mindig jóízűen lakmároztak az erdőben. Szerencsére, nem várattak magukra sokáig, az egyik kanyar után megpillanthattuk a kocát malacaival egy kis tisztáson, és nem messze ott voltak a lovak is. Lelkünkben megnyugodva értük el a negyedik ellenőrző pontunkat. Pusztamarót, azért fontos állomás, mert ez a túra legtávolabbi pontja, innen már csak közeledünk a cél felé. Rövid pihenő, az itt már esedékes zokni csere, és indulás tovább, hiszen vár Héreg és aztán …

… a Bánya-hegy

    Héreg felé az út nagy része kényelmes lejtő, így igazán kiélvezhettük a napot és a tájat. Megnyugodva, kipihenten folytatták az útjukat, az időközben csoportokra szakadt túrázók. Kellemes, csendes beszélgetések, néha egy-egy nevetés foszlány és már Király-kútnál voltunk. Itt mindenki felébredt, hiszen már belátható távolságra volt Héreg. Az ellenőrző ponton mindenütt heverésző, rápihenő társaságok töltötték be a mezőt. Lehetett frissíteni, volt közkút, és a már megszokott büfé is. Itt nekem, mindig obszcén gondolataim lesznek, lévén a túra legnehezebb szakasza egy temető oldalából indul. Ha valaki nem bírja, közel a megoldás … . De mentünk és bírtuk. Ki így, ki úgy. Néhányan ütemesen, szinte szaladtak felfelé, a többség mondjuk úgy, fontolva haladt, voltak akik konkrétan négykézláb, gyökértől gyökérig közlekedtek. Ez az a rész, ahol sokan átértékelik eddigi teljesítményüket, felteszik maguknak a kérdést, mit keresnek itt, majd megfogadják, hogy soha többé Gerecsét. Aztán a következő évben a többség újra együtt izzad az újakkal felfelé. Ez már csak így van, mert akit elkap a „gerecse 50 vírus”, az nehezen, vagy soha nem fog kigyógyulni ebből a betegségből. Ezt bizonyítja az a közel kétezer ember, akik évről évre nekivágnak és megcsinálják ezt a túrát. Persze a „legviccesebb” felvételeket itt lehet készíteni, amikor az ember nyelve fényévnyi lemaradással közlekedik utánunk, és a test és a lélek éppen megpróbál külön életet élni. Ezt tudta a 24 óra foto riportere, és egy tévés stáb is, akik, a csak sirató falnak nevezett utolsó szakaszon álltak lesbe. Nem mindenki volt boldog tőlük. A tv stáb riportere egy-két gyenge próbálkozást tett mikrofonvégre kapni  potenciális riport alanyokat,  finoman szólva nem sok sikerrel.  De remélem, talált vállalkozó szellemű szenvedőt is. A tetőn aztán kifáradtan, kimerülten, de jó érzésekkel pihent meg mindenki és igazoltatta, hogy lám-lám elért idáig.

Az etetés

   Kis pihenő és irány egy tíz kilométeres lejtmenet Koldusszállásig. A túra legmonotonabb szakasza következett. Idén szerencsére, nem volt túl meleg, kánikulában ez nagyon lélekölő lenne. Változatosságot jelentett az egyhangúságban, hogy néhány vadlétránál igen csak hosszú sorok gyűltek össze, és jobb híján azzal szórakoztattuk magunkat a tizenöt, húsz perces sorban álláskor, hogy tanulmányoztuk, ki, milyen technikával küzdi le, a két-három méteres akadályt. Nem túl szép dolog, de nem volt jobb.  Itt meg kell jegyezni, hogy bár a többség becsülettel végigvárta a sort, minden átkelőnél akadtak olyanok, nem is kevesen, akik biztos buszra siettek, mert akár a kerítés kisebb megrongálásával is találtak maguknak olyan helyet, ahol átmászhattak a dróton. Többen szóvá is tették, hogy talán mégse kellene ezt tenni, de nem volt sok foganatja. A legszomorúbb az volt, mikor egy apuka, vonakodó gyermekének magyarázta nagy hévvel a technikát, és hogy miért is jó ez most : „Na ne ám már ott várjunk, mint a birkák !”

   Aztán az etap felénél elértük Vértestolna határát. Már messze a dombról láthatóak voltak a frissítő pont fehér sátrai. A már megszokott menüvel vártak a rendezők, zsíros kenyér, paprika, hagyma, alma, szóda víz. Az sem okozott gondot, ha valaki a kiürült üvegét, kulacsát akarta vízzel megtölteni, bőségesen volt minden, és kellemes, oldott hangulat volt, mint mindig. Itt már feltűnt néhány fáradt arc, sántikáló, fájó láb, így jó szó és tanács is akadt bőven. Táplálékot kapott test és lélek, s   folytatódhatott a lefelé csorgás újabb öt kilométeren.

A célegyenesben

  Harmincnyolcnál elértük Koldusszállást, és már csak tíz kilométer volt hátra. Mondhatni lassan a célegyenesbe fordultunk.  Fordultunk jobbra, majd balra, emelkedtünk és megint fordultunk. Ez egy hullámvasutas, flikk-flakkos  rész..A nyolcas ponton, a Kisréti vadászháznál, ismét a már jól ismert sáraga sátor várt bennünket. A pontőrök mindenkit megnyugtattak, hogy idén sincs több vissza már mint tavaly volt, így hát nyugodtan vágtunk neki az autópálya hídhoz vezető lejtőnek. Megvolt a kilencedik pont is. Már csak a Turul várt ránk. Elhagytuk az erdőt, és a szerpentin út aszfaltján poroszkáltunk felfele. A társaság elhallgatott, ez a szakasz, valahogy befelé fordulóvá teszi az embert. Az autókban megint nem csalódtunk, ugyanolyan őrült módon közlekedtek a szerpentinen, mint tavaly, vagy az előtt. Természetesen tisztelet a kivételnek, mert volt olyan is, aki felfogta, hogy nem egy sima hétvégi kiránduló csapatocska próbálja magát átvágni  a hegytetőre, hanem kicsit többen vagyunk, s vannak olyanok, akik a fáradtságtól és sajgó tagjaiktól nem hogy lépni, de figyelni sem igazán tudnak. Persze rendőr, aki lassíthatta volna a forgalmat, akár csak reggel, most sem volt sehol. Elértük a Turult és megkaptuk az utolsó pecsétet. Már csupán néhány száz lépcső volt előttünk, ami  le,  a városba vitt, meg egy jó negyed óra. Elértük a célt és elfeledkeztünk vadkerítésről és hörgő motorú autóról, motorról. Rita és a gyerekek a húszról már rég beértek és otthon pihenték ki fáradalmaikat. Négy óra negyvenötöt mentek életük első húsz kilométerén, ami szép teljesítmény. Mi is elégedettek voltunk, kicsit fájt itt, no meg ott, de semmi különös sérülés. Külön öröm volt, hogy újra szép fém jelvényt kaptak az ötvenesek, mindenki büszkén tette fel kék kitűzőjét. Sokan voltunk a célban és még folyamatosan érkeztek. Már távolodtunk a kocsival, mikor a szürkületben még egyre jöttek  a Gerecse felől a többé-kevésbé megfáradt túratársak. Mi pedig arról beszélgettünk, hogy mikor és hová megyünk legközelebb, és hogy jövőre feltétlenül itt leszünk újra.