Reggel ötkor indultunk, hogy időben el tudjunk rajtolni, és kikerüljük az ellenőrzőpont zárások nyomását. Erzsi és Rita később jöttek utánunk, mivel a rövidebb táv (26 km) lehetővé tette a későbbi indulást. Szokásunkhoz híven "bemelegitettünk" a helyi vendéglátó ipari létesítményben, ahol a tradicionális Jager és kávé mellett most felkerült a listára némi barna sör és Vörösmarty csemege is. Végül is hivatalosan néhány perccel hét után vágtunk neki a tervezett távnak és a friss nyári reggelnek. A terepben nem csalódtunk, már az első kilométereken megmutatkoztak az előző napi zivatar áldásos nyomai. Vízfolyások, tócsák, sár, kimosott kövek és folytogató pára mindenütt. A pókhálók úgy csillogtak a nedvességtől az ágak között, mint milliom kiaggatott cd. Az első pontunk Hajdúvár, 6 km-re volt egy bemutatkozó kapaszkodó tetején, 450 m magasan. Ez volt aznap a csúcsmagasságunk, viszont több alkalommal is alaposan megközelítettük újra meg újra, így aztán csak sikerült összekalapálni azt az 1006 m szintet estig, amit ígértek a szervezők.  Jó ütemben, és jó kedvben haladtunk, immár egy kellemes lejtőn a második pont, Mindszentpuszta felé. Az egyre magasabban járó nap áttört a fák koronáján és néhol egész valószerűtlen fénycsóvák jelentek meg a felszáradni nem akaró levegőben. Csodálatos volt a világ. Elértük egy kis emelkedéssel Mindszent- pusztát, ahol nem várt meglepetésben volt részem. A pont felé azon nosztalgiáztam, hogy milyen jó volt régen az öreg bácsi, aki kis romos pincéje mellett árulta a kávét, a sört, vizet és kis lélekmelegítőt. Hiányzott ez a kis színfolt az erdő közepén, és láss csodát , a pecsételő ponton korrekt kis büfébe botlottunk. Istenien esett a gyöngyöző sör a szendvics mellé. Egyből jobb kedéllyel vágtunk neki a Köhányásra vezető harmadik etapnak, amely Csáki váralja emelkedőjén keresztül vezetett. Túl az első tucat kilométer után rendületlenül haladtunk a huszas felé.

  Az emelkedő nem lett aztán túl veszélyes, de a magas pára, az egyre melegebb levegő és a fehéren szikrázó kövek megnehezítették a kapaszkodást. Óh régi szép idők, amikor még erdei föld és avar borított mindent. De ez már a múlt, az elmúlt viharok rohanó áradatai, alighanem jó időre megváltoztatták a tájat. Ez van, menni kell ... Jó részidővel és elégedetten értük el a harmadik ellenőrző pontot Kőhányáson. Elhagyott bennünket közben jó néhány terepfutó, s azon morfondíroztunk, hogy legközelebb talán mi is megpróbáljuk. A ponton a szokásos kőhányási nagytábor volt berendezve, volt víz, hideg sör, zsíroskenyér és hagyma, lekváros kenyér. Megpihentünk egykicsit. Jó volt felfrissülni, enni, a lányok a húzós kútnál megejtették a már szertartásos mosakodást is. Nem időztünk túl sokat, akartuk tartani a szintidőt. Volt egy kis tartalékunk, ami aztán az utolsó szakaszokon jól is jött. Erős tempóban mentünk Encivel, ami a többieknek szokatlan és megterhelő volt, de jól bírták a terhelést. Nem tudom miért, de nekem a holtpontom ezen a túrán mindíg a gesztesi vár felé következik be. A megtett táv ezt nem indokolná, de itt így van. Egyszer majd rájövök, miért. A terep egyre nehezedett, kidőlt fákat kellett kerülgetni, miközben rendületlenül emelkedett az út. De csak elértük Várgesztest, természetesen az igazoló pecsétet a várban lehetett megkapni, nem volt mese, mászni kellett. Mikor felértünk nem igen lehett látni gondtalanul vigyorgó arcokat, jellemzőbb volt a csatakos, izzadt és kicsit befelé forduló tekintet. Mindenütt pihegő emberek, zokni cserék, vízhólyag ellátás, elvégre kb. féltávon voltunk. Jól esett kicsit pihenni, én is magamhoz tértem.  És még csak most következett a legnehezebb szakasz. De még mielőtt nekivágtunk volna megismerkedtünk Béla bácsival. Hetvenhatodik évét tapossa, huszonöt éve túrázik és 23 Kinizsin van túl. Megkérte Juditot állítsa be a tájolóját, mivel sem az itinert, sem a térképet nem látja igazán, sőt ha nem zavar bennünket egy darabig velünk is tartana. Így is volt. Immáron egy plusz  fővel bővülve indultunk tovább Új osztás, az  5. ellenőrző pont felé. Következett egy nagy emelkedő Gesztes határában, amit a vártnál sokkan jobban vettünk. Úgylátszik csodát tett a pihenő a várban. Béla bácsi is kitett magáért, Enci után ért fel közvetlenül a tetőre. Aki látta már Enikőt emelkedőn menni ,az tudja, hogy ez nem kis teljesítmény. Biztos vagyok benne, hogy hegyi zerge volt a családjában. Ellentét Judit, aki pedig a lejtőkön megállíthatatlan, néha szószerint. Én csak nemes egyszerűséggel a lejtők Ferrárijának neveztem el. És ekkor következett az első felismerés. Illetve még a vári pihenőkor. Kőhányáson még iszonyatos jó részidőnk volt, ami a várig elfogyott, sőt ... . Tudtam, hogy nem lehet. Nehéz volt feljutni, de ennyire szar időt nem mehettünk. Osztottam , szoroztam, s rájöttem, hogy az itineren feltűntetett távolság nem pontos. Nem sok, csak két kilcsi a difi, de ez adott esetben igen is sok. Ezt a felismerést meg is tartottam magamnak a túra végéig. Hogy miért, nem igazán tudom.  Valahogy nem akartam elkeseríteni a lányokat, a pontatlanság miatt. Új osztás után már csak egy ellenőrző pont volt vissza, de az tizenkét kilométerre volt távolabb.  Az út első fele Vérteskozma felé a Sárkány lyuk völgyön keresztül vezett. Csodálatos horhos, iszonyúan szétmosott aljzattal. Kövek, kövek és vízmosások, egy pillanatig sem lehetett lazítani a figyelmen. Igen fárasztó volt, de szép. Béla bácsi elől haladt a néha őrülten gyalogló Enikővel és közben életéről mesélt.  Ekkor egy kicsit kezdtem berágni, hogy mi a fenének kell, ilyen gyilkos módon menni. Zsuzsáék fáradtak és Enci csak ment, mint megszállott. És hibát követtem el, hallgattam. Ennek következtében, csak kilométerekkel később tisztázódott egy újabb félreértés, ami kissé megviselte a társaságot. Elértük Vérteskozmát és a frissítő pontot. Kaptunk vizet, pezsgőtablettákat a Nagy Bükk emelkedője előtt. Jó volt kicsit megállni, de rohannunk kellett valamiért. Indultunk is tovább, elől Béla bá és Enci, mi mögöttük. Aztán valamikor Béla bá rakétákat gyújtott és otthagyott bennünket, csak a célban találkoztunk vele újra. Mentünk, majd kitört a hiszti. Enikő kiakadt, hogy nem fogunk időben célba érni, s mivel én tudtam, hogy nem az a kérdés beérünk-e szintidőn belül, hanem, hogy mennyivel korábban érünk be, én sem a legkultúráltabban reagáltam, a kifakadásra. Ultrakonkrétan üvöltöttünk. És ekkor kiderült a félreértés oka. Eni elszámolta magát a szintidő tekintetében, ő tíz órával számolt, és igy valóban csak egy óránk volt vissza 12 kilométerre, csakhogy a szintidő mint mindig , 12 óra volt. Igy a maradék három óra bőségesnek bizonyult. Viszont ez a nem idejében tisztázott dolog rányomta bélyegét az útra. A lábak fáradtak voltak, a vízhólyagok nőttek és az idegek sem lazultak. Végül is elértük a csákvári műutat, az utolsó pontot, és csak hét kilométer választott el bennünket a céltól. Viszont most következett az útnak azon szakasza, amit a legkevésbé szeretek, a Gém-hegy utáni fennsík, közvetlenül Gánt előtt, és a meredek lereszkedés a faluba. Nem volt kellemes, Judit és Zsuzsa sem szerették meg. De mentünk becsülettel, fáradtan, kicsit feszülten és már vártuk a végét. 11 órával és 29 perccel az elindulás után beértünk a célba. A teljes táv 50,77 kilométer lett. Megtettük a vállalást. Beértünk szintidőn belül és magunk mögött tudtuk a félszáz kilométert. Rita és Erzsi a célnál vártak gulyás levessel, amit Rita előző nap főzött, csak kis baleset ért. Felborult. A maradék azonban jóízűen lett elfogyasztva, egy kis ajándék sör, és Erzsi jóvoltából, kis keserű likőr társaságában. Én még a reggeli "kávézás" során vettem egy doboz szivarkát, hogy ha sikeresen beérünk, azzal ünnepeljek. Minden indok meg volt tehát, hogy szokásommal ellentétben, rágyújtsak.   

    Most vegyes érzések vannak bennem. Egyrészt mérhetetlenül büszke vagyok Zsuzsára és Juditra mivel tejesítették életük első 50 km-es teljesítménytúráját és nem csak a távolságot tudják maguk mögött, hanem szintidőn belül értek célba, tehát tökéletesen teljesítettek.  Másrészről, viszont úgy érzem, hogy kicsit jobban kellett volna néha odafigyelnünk egymásra, észrevenni a másik baját és tisztázni időben azt, amit kell. Részemről feleslegesnek éreztem néha a rohanást, más vélemény szerint  viszont ez tette lehetővé azt, hogy ilyen idővel értünk célba. Nem tudom, majd letisztul. De egy biztos, hogy amit az előző beszámoló mottójának választottam, most is igaznak tartom, jelesül azt, hogy kell egy csapat. S legvégül következzen az az idézet, amit ma hallottam, s az első felét az írás címének választottam. Így hangzik  teljes egészében : " Az élet hegymászás, de a kilátás miatt megéri. "