Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki társaival útra kelt a városba. Falujuktól egy napi járóföldre volt a város, s ők napkeltével indultak és gyalogosan vágtak neki a hosszú útnak.Mentek, mendegéltek erdőkön, mezőkön keresztül,mígnem egyszer egy hatalmas folyóhoz értek. A folyó széles volt és igen mély,s a vize sebesen vágtatott. Gyalogszerrel nem tudtak átkelni rajta,úszni pedig egyikük sem tudott.Nagyon nekibúsultak,nem tudták,hogy mitévők legyenek? Míg a többiek leültek a parton és nézték a vizet, emberünk, az egyszeri ember elindult lefelé a part mentén,hátha találna egy sekélyebb gázlót,ahol biztonsággal átkelhetnének.

Amint nézelődött,vizsgálódott, az egyik bokor aljában meglátott egy fából készült csónakot,evezőkkel. Nagyon megörült,hívta is mindjárt a többieket. Azok nagy boldogan odaszaladtak, s megcsodálták a vízi járművet.A csónak akkora volt, hogy mind kényelmesen belefértek.Fogták,vízre tolták, s evezni kezdtek a folyó túlpartja felé.Gyönyörűen haladtak.A csónak sebesen siklott a vízen.Középtájon járhattak,mikor sötét felhők kezdtek jönni az égre, s hirtelen hatalmas szél támadt. Felkorbácsolta a vizet,csakúgy csapkodta a hullámokat.Rémülten kapaszkodtak a csónak szélébe. Ám akárhogy dobálta is őket a víz,a csónak erős, a fala magas volt, biztonsággal állta a viharokat.Jó ideig tombolt a rettentő szél, miközben ők az életükért kapaszkodtak. De aztán amilyen hirtelen jött,úgy el is ment.S ők épségben elérték a túlpartot.Amint újra szilárd talaj volt a lábuk alatt, örömükben a földre vetették magukat és megcsókolták az Anyaföldet. Az egyszeri ember meg letérdelt a csónak mellé  és sírva köszönte neki,hogy megmentette az életüket.Kis idő múlva aztán kezdtek magukhoz térni,ettek is, ittak is, pihentek is egy keveset. 

Majd folytatták az útjukat.Ami most már a szárazon vezetett tovább,egy nagy hegyen kellett átkelniük,ami mögött már ott volt a város. A csónakot betolták egy bokor alá,s búcsút vettek tőle.Ám az egyszeri embert nagyon elfogta a sírás. Annyira hálás volt a csónaknak az életükért,hogy nem tudott megválni tőle, nem volt szíve hátra hagyni a bokrok alatt.Könyörgött társainak,hogy vigyék magukkal. A többiek először nem akarták,de végül engedtek neki,s vállukra vették a csónakot.Egy mezőn haladtak át jókedvvel, s alig érezték a csónak súlyát, szívük hálával volt teli. Nem felejtették,hogy nemrég a rettenetes viharban egyetlen menedékük volt. Hanem amint az erdőbe értek, a csónak egyre többször elakadt a bokrokban, s lehajló ágakban.Ami a folyón jó szolgálatukra volt, hogy jó vastag, magas falú  a csónak, az itt épp a hátrányukra lett.Egyre nehezebben ráncigálták át a sűrű bokrok között.Az egyszeri ember mégsem tudta volna otthagyni sorsára az erdőben egykori megmentőjüket. Erejük egyre fogyott,ahogy lelkesedésük is, s a csónak iránti hálájuk is mind kevesebbszer jutott az eszükbe.

Hirtelen az ösvény meredeken fölfelé fordult, egyenesen a hegy tetejére. A csónak súlya rettenetesen megnőtt.Karjuk kifáradt, vállukba mélyen bevágott az oldalszélek kemény fája.Mind többször kellett megállniuk.Egyre lassabban haladtak.Az egyszeri ember is azon kapta magát,hogy egyre többször dühösen dobja le válláról az elviselhetetlenül megsúlyosodott csónakot. De aztán mindig bocsánatot kért tőle.Fájdalmuk egyre nőtt,hol egyikük, hol másikuk keze nem bírta tovább,ilyenkor nagyot billent a csónak, majd agyoncsapta őket,s azután mindig súlyosan összevesztek.Csigalassúsággal haladtak. Végül  nagy sokára, teljesen elgyötörve felértek a hegytetőre.Kezük,válluk felsebezve, s jártányi erejük sem maradt. Rájuk sötétedett.Dühösek és elkeseredettek lettek. Lent a völgyben pislákoltak a város fényei. Könnyedén odaérhettek volna, ha nem húzzák-vonják magukkal a csónakot. Egyre jobban fáztak, a sötét hegytetőn hideg szél süvített.Az innivalójuk a fölfelé úton mind elfogyott. Szomjasak is, éhesek is voltak,és egymást kezdték hibáztatni, főleg az egyszeri embert, aki miatt ide jutottak.Szó szót követett, összevesztek, hajba kaptak, végül egymásnak mentek, hogy már majd az életük forgott veszélyben. Látva ezt, az egyszeri emberben hatalmas keserűség támadt, odament, fogta, s hirtelen fájdalmában felgyújtotta a csónakot.

Dühüknél csak a csónak lángja volt hatalmasabb. Óriás fáklyaként lobogott a hegytetőn. A hirtelen jött meleg s fény lecsillapította őket. Lehiggadva körülülték a csónakot.Megmentőjük sokáig égett. Mire az utolsó zsarátnok is ellobbant, az ég is megvirradt.A hajnal első fényei ott találták őket, amint egymásnak dőlve, kimerülten alszanak. A csónakból csak egy nagy kupac hamu maradt, s azt is lassan szétfújta a fel-felélénkülő reggeli szél. Amikor magukra ocsúdtak, sápadtan nézték a kihűlt hamumaradványokat. Szólni egyikük sem tudott. Aztán amint a nap magasabbra feljött,melengetni kezdte őket,s a kedvük is lassan visszatért. Felcihelődtek, és újult lendülettel, immár terhüktől szabadulva, megkönnyebbülten  lejöttek a hegyről, s déli harangszóra a városban voltak.

Ezidőtájt ért a folyóhoz egy újabb maréknyi csapat ember. Tanácstalanul töprengtek, vajon hogy juthatnának át a túlfelére. Néhányan a bokrokat nézegették a part mentén, hátha találnának valami átvivő eszközt.De hiába kerestek, kutattak, semmit sem találtak.

A csónakból, ami a vízen jó szolgájuk, akár életmentőjük is lehetett volna, fenn a hegytetőn csak egy kupac hamu maradt.