Eleinte csak az öreget láttam benne, aki sosem koldult, mindig csak kért. Kért, mert mindig adott valamit cserébe. Vigyázott a csomagokra, a biciklikre, és tényleg vigyázott. Figyelte azokat, nem vihette volna más el, csak aki hozta. Adott mosolyt, jó szót sokat, áldást tonnaszám. Ha azt mondta: „Isten áldja meg a kezét és a kedves családját!” – azt szívből mondta, sosem kötelességből. Súlya volt a szavának. Eleinte a sajnálat és egy két százas kötött össze bennünket. Aztán néha meghívtam egy kávéra. Akkor mindig mesélt. Elmondta életét, betegségeit, az operációkat. Keserédesen azt is megosztotta velem, miért ül a virágtartón nap mint nap. „Tudja a gyerekeim elveszik a nyugdíjamat.”- szokta mondani, s ilyenkor kicsit elhallgatott. Arca alig láthatóan szomorúbb lett, de sosem tartott soká. Mire megittuk a feketét, már újra „egyenesbe hozta magát”.  Egy alkalommal megkérdeztem tőle, miért hagyja? Úgy nézett, mint ha nem értette volna a kérdést. Kemény, a sors által kijárt embernek nézett ki, én nem értettem, mit nem ért a kérdésen.  – „De hát a gyerekeim … „ – volt a befejezetlen mondatos válasz. –„Én is odaadnám, de nem kérik, csak elveszik. De ők akkor is a gyerekeim.” Így aztán, ott ült napra nap a bolt előtt a virágtartón. Ha összejött egy kis pénz, vett néhány kiflit, egy kávét, néhanap egy üveg sört. Ha megvolt a napi betevője, szépen hazasétált. Szeretett volna cigit is venni, de arra nem mindig futotta. Inkább kifli és kávé. Kocsmában soha nem látták, és soha nem tarhált. Egyszerűen kért és adott. A gyerekeinek és annak, aki elfogadta. „Kódis cigánynak” hívta magát, de se nem koldus, se nem cigány nem volt a szó rossz értelmében. Csak annak született. Volt rá példa, ha jobban „ment a bolt” Ő hívott meg kávéra. Szerettem, ma is szeretem.  Milyen érdekes, hogy néhány nappal karácsony, a szeretet ünnepe előtt távozott és vízkeresztkor búcsúztattuk.

     A temetés igazi cigánytemetés volt. Zenekarral, nagy sokasággal.  Ott volt a család, feleség, gyerekek, unokák, dédunokák, rokonság. Sok-sok virág, szebbnél szebb koszorúk. Mint ha nem is a „kódis cigányt” temetnék, hanem valami vajdát.  Pap, szép gyászbeszéd, becsületes munkáról, családról. Nem hazudott a jó öreg nekem az életéről. De miért is tette volna? Ha valaki látta Őt, látta olyannak amilyen, ha nem akkor felesleges lett volna szánalmat kelteni. Ennél büszkébb volt. Ha kimegyek a temetőbe, mindig meglátogatom a sírját. Persze ott csak egy test porlik, tudom. Gondozott, virágokkal beültetett, kimondottan szép sír. A fejfa tövében mindig van egy szál cigaretta, s egy kis kő alatt egy tízes. Megkapta a neki járó végtisztességet.  Felvetődött bennem a gondolat, nem lehetett-e volna ebből a tisztességből kicsivel többet juttatni Neki életében? Miért csak halála után értékelték, akik gondozzák emlékét? A válasz profán, de mégis egyszerű. Ha Ő nincs, s nem így él, nincs a tanítása sem. Nincs nap mint nap a sok szívből jövő áldás. Mert az öreg ez alatt a néhány év alatt többet osztott ki, mint a környék papjai összesen. S tette ezt szívből, szeretettel.   

    Nem tudom járt-e templomba, volt-e vallása, de azt tudom, hitt Istenben. S álljon itt végezetül egy részlet Szent Jakab leveléből:

„Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit? Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja neki közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.

     Viszont mondhatja valaki azt is: Neked hited van, nekem meg cselekedeteim vannak. Mutasd meg nekem a hitedet cselekedetek nélkül, én is meg fogom neked mutatni cselekedeteim alapján a hitemet. … Tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez:  meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól.”

Az ember a bőségben könnyebben ad, ha egyáltalán akkor is ad. Megosztani a jót nemes cselekedet. Viszont megmaradni embernek a szükségben, megosztani mással a keveset, az már nehezebb. Nehezebb tisztán maradni a világ divatos, elvárt, logikailag igazolt moráljától és a szívre hallgatva cselekedni, túl az elmén, az ész érveken. De mégis meg kell tenni! Hát ezt tanította nekem egy öreg „kódis cigány”.

Oláh József emlékére ( 1940 – 2011 )