Józsi bácsi azon ritka emberek közé tartozott, aki tudott kérni. Egyszerűen, őszintén.

Tudott elfogadni is .

De talán legjobban  tudott adni.

Amikor a kis apróért cserébe, annyit mondott őszintén : - Áldja meg az Isten ... - ezt úgy mondta, hogy az volt az érzésem, valójában ő adott nekem. Én kaptam a többet. Néha , amikor rossz kedvem volt, vagy gondjaim voltak, feltűnt az utcán és mondott egy találó mondatot, tele humorral, hogy nevetni kezdtem és minden bajom elfelejtettem. Ő pedig velem nevetett .
Amikor a boltban vásároltam, mindig adtam neki egy kis aprót .
Ám ahogy telt az idő, voltak napok, amikor már nekem is alig volt miből.
Ő pedig minden nap ott ült.
És bár szégyelltem, de egyre kényelmetlenebbül éreztem magam miatta.
Egy napon úgy alakult, hogy a pénztárnál minden pénzem elment, a pénztárcámban egy fillér sem maradt.
Kellett kivennem a bankautomatából pénzt.
Amikor kimentem a boltból,a virágtartón ott ült Józsi bácsi és reménykedve nézett rám. Én csak köszöntem neki és továbbléptem, jelezve,hogy most nem tudok adni semmit sem.
Aztán odaléptem a bolt mellett álló automatához és vettem ki pénzt.

Nagyon kényelmetlen érzés volt.Veszem ki a pénzeket, neki meg egy kicsi kis aprót sem juttatok ? De csupa nagy címletű pénz volt nálam.Mivel nem kérdezett, én sem tudtam, hogy mondjam el neki, a pénztárcámban egy fia apró sincsen.

Istenem, mit gondolhat ? Hogy magyarázzam el, nekünk sincs sok, ebből hatunknak kell még jópár napig megélnünk... Egyre jobban őrlődtem. Ő meg csak nézett csendesen...
Mit csináljak ? Végül dacosan tovább léptem, sajnálom, de nem adhatok mindig, neki is meg kell értenie, hogy nem mindig jut. Másokra is gondolnom kell.
De egyre jobban viaskodtam magammal . Vissza kéne mennem, felváltani a pénzt, és abból adhatnék neki. Nem, már túl késő, ciki lenne visszafordulni.Hiszen nem szólt, nem kért semmit tőlem.
Különben is, nem lehet akkor is adni, amikor nekem is kevés van...Egyre dühösebb lettem.Egyre jobban belelovalltam magam az érzelmi háborgásba.Mit csináljak ? Meggyorsítottam a lépteimet, szerettem volna minél gyorsabban eltűnni, felszívódni, kilépni Józsi bácsi látómezejéből és az egyre dühítőbb helyzetből.

- Nem adtam valakinek, aki kért. Isten szemében minden ember egyforma. Mégis csak adnom kellett volna. Mit tegyek ?
Az jutott eszembe, lehet hogy helytelenül cselekedtem?  A legjobb lépés mindig, ha megtalálod az isteni összhangot magadban és onnan nézel, onnan cselekszel. Ha Istennel összhangban vagyok, mit kellett volna tennem, mi volna a helyes ? Az Ő mindent látó valósága hogy ítélne meg engem? A dühös gondolataimat ? Lehet hogy elítélne a kicsinyességemért, mert megtagadtam valakitől valamit? Vagy szerinte is helyesen tettem, hogy továbbléptem?

Egy pillanatra gondolatban megálltam és megpróbáltam hátrébb lépni és egyetemesebben látni , messzebbről rátekinteni erre az egész kényelmetlen helyzetemre. 
- Vajon Isten most mit mondana nekem ?
Szinte abban a másodpercben érkezett a válasz, nyugalom fogott el, háborgásaim egy varázsütésre elillantak.
Halk hang szólalt meg bennem, egyszerűen, tisztán, természetesen  :

- Menj  vissza, - mert ott felejtetted a biciklidet ...
A fejemhez kaptam, annyira el voltam foglalva a nagy érzelmi viaskodással, hogy közben teljesen megfeledkeztem a bolt előtt hagyott bicikliről.

Kijózanodva és kicsit szégyenkezve indultam vissza, megdöbbenve a tanács végtelen egyszerűségétől.
Úgy tűnt a nagy isteni valóság nem ítélkezett rajtam azért, mert nem adtam pénzt ,és az sem tűnt annyira fontosnak, kell-e adnom vagy sem , ez csak számomra volt olyan nagy lelkiismereti kérdés.De az annál fontosabb volt, hogy a nagy érzelmi háborgásomban és felkavarodott gondolataim közt hánykolódva teljesen elfeledkeztem magamról, és a környezetemről .
Így a biciklim is ott maradt.

Szegény Józsi bácsi.
Ugyanúgy ült a virágtartó szélén, mint eddig , és nem tűnt sem csalódottnak, sem sértődöttnek.

- Itt maradt a bicikli ! - figyelmeztetett.

- Igen, tudom ... , köszönöm.  válaszoltam, és odaléptem a biciklimhez.

Ő csak mosolygott .

....Később  már én is , magamon.