Időközben újabb erősítés érkezett, befutott Judit teljes családjával és Sipos Csabi egyik fiával és egy baráti kisfiúval. Így már a Pázmándi Toporgók is képviseltették magukat szülő-gyerek vegyes csapattal. Juditék, mivel a gyerekek kisebbek, úgy tervezték, hogy a 6 kilométeres nyuszi távon indulnak, de mint tudjuk egyik ember tervez, aztán a másik majd végez …

Kő-kövön

     A nevezési procedúrának van egy tanúsága, ha az ember fia ekkora és főként gyerek csapattal megy , jobb ha előre nevez. Persze ehhez tudni kellene a pontos résztvevőket is. Majd legközelebb … Mire lebonyolítottuk az adminisztrációt, Judit a két Csabi és a négy gyerek, már árkon-bokron túl jártak.  De végre mi is úton voltunk. Ahogy elhagytuk az iskola területét, rögtön kaptató következett bemelegítésként a falu határáig. Nem volt túl hosszú és a gyerekek mint rakéták lőttek ki. Az első ellenőrző pont, a Gyapjaszsák ingókő, csupán hatszáz méterre volt, de mire az utolsó felnőtt is felért, addigra Zsófi és Tündi már a szikla tetején ücsörgött. Csak azért ők ketten, mert több ember egyszerűen nem fér el a csúcsos, szikla monolit tetején.  Itt pecsételés nem volt, a beton villanyoszlopon található kódszámot kellett az ellenőrző füzetbe beírni.  A szél változatlanul erősen fújt, de ez senkit nem érdekelt . Az ingókő környéke viszont kezdett egyre inkább  búcsújáró helyhez hasonlítani, így aztán szedelődzködtünk és indultunk tovább. Szerencsénkre pár perc gyaloglás után a szekérút fák közé ért, így sokkal barátságosabb lett az időjárás.  A nap továbbra is ragyogott, és kisebb csoportokra bomolva haladtunk Nadap irányába. Elől két csapatban a fiatalabbak, hátul diszkrét távolságot tartva a tapasztaltabb korosztály. Aztán ez így is maradt mindvégig.

     Nadap határában jelzést váltottunk, s immáron a sárga és piros sávon vágtunk bele az újabb emelkedőe, amely kilométereken át elnyújtva, lustán emelkedett  a Meleg-hegy aljáig.  A lendület nem hagyott alább, elől sietség, hátul a megfontolt haladás. Így érkeztünk meg a második ellenőrző ponthoz, a Meleg-hegyhez, ahol a szűk ösvényen komoly dugó alakult ki. Túl voltunk két és fél kilométeren, és mindhárom táv közös pontja volt. A pecsételő pontőrök eltűntek az ember tengerben.  Voltak, akik nem figyelték a pontot jelző tájfutó bóját, és minden erejükkel igyekeztek átjutni a tömegen.  Őket visszahívtuk, ugyan ki nem hagyják a pecsételést. Nem tudom mit gondoltak, miért van éppen ott statikus tömeg, de mentek mint a veszettek.  Aztán az egyik bokor tövében felfedeztük a Nemes és Sipos családot, amint éppen frissítettek.  Megtettük mi is, aztán egy erős jobb kanyarral újabb emelkedőbe fogtunk, megcélozva a következő ingókő együttest, a gerincen található Likas-követ.  Hétszáz méter vízmosta murvás úton, majd szűk erdei ösvényen, s már a harmadik pontnál tartottunk.  Itt is kódszámot kellett keresni, nem volt túl nehéz dolog.  Ez a sziklacsoport jóval nagyobb, mint a Gyapjaszsák, így kényelmesen elfért rajta az egész csapat, és még más túratársak is. Előkerültek a fényképezők, telefonok és tucatjával készültek az emlékek.  Aztán a technika lecserélésre került szendvicsre. Hát igen,  a második pont óta eltelt vagy tíz perc, s azóta egy falatot sem ettek.  Különben is  már túl voltunk a harmadik kilométeren és ezt feltétlenül meg kellett ünnepelni. Ilyen ez a gyerek világ.   Az újabb lazítás után visszaereszkedtünk a piros jelzésre és délnek tartva folytattuk a vándorlást.

Völgyek, kutak

     Néhány perc után feltűnt balról a zöld kereszt jelzés. A nyuszisok itt fordultak vissza Sukoróra, s nem messze  a fák között bújt meg a nyuszi pont, ahol a kicsik ünnepi pecsétet kaptak, s elrejtett csoki tojásokat kereshettek.  Itt kellett volna elválnunk Juditéktól, de mint azt a Meleg-hegynél megtudtuk, végül ők is a tízesre neveztek.  Újra szétszakadt a csapat, ki-ki a saját tempójában gyalogolt. A murvás szekérút fennsík szerű nyílt terepre ért, ahol a szél rögtön jelezte, nem feledkezett meg rólunk.  Szemből fújt olyan erővel, hogy rá lehetett volna dőlni, s hogy ne legyen olyan unalmas, felkapta az út vastag és durva porát, s egyenesen az arcunkat támadta. Mindenki behúzott nyakkal igyekezett egy-egy bokor árnyékában védelmet keresni. A fiatalok nagyon unhatták a porvihart, mert eszeveszett sebességet diktáltak. Két kanyar után el is tűntek a szem elől.  Legközelebb negyed óra múltán találkoztunk velük az Angelika-forrásnál, ahol a fák védelmében újra csendes lett az idő. Itt mászható sziklák híján, prédára leső nagymacskák módjára, erősen megdőlt fákon heverésztek, s csokit majszoltak.  A forrás szokásos módon alig csordogált, az nem kötötte le különösebben a figyelmüket, így mikor megérkezett a hátvéd felnőtt csapat, már indultunk is.

     A forrás által táplált időszakos patak mellett vezetett a  lejtős ösvény  a Bodza-völgyön át, a Hurka-völgybe. Az út kanyargós, néhol kimondottan egyszemélyes. Balról a mély patak meder, jobbról rögtön a hegyoldal emelkedik. Szép időben elég gyakran lehet találkozni hegyi kerékpárosokkal, s általában a legkeskenyebb szakaszokon. Most sem volt másként. Szerencsénkre szemből az emelkedő elég nagy, így volt időnk szabad utat engedni, a ziháló drótszamarasoknak.  A Hurka-völgyben újra bevártuk egymást.  A hamisítatlan tavaszban nehezen képzelték el a többiek, hogy három hétvégével korábban még a kis patak vastag jegén csúszkáltunk az  árnyékos, mindig hűvös völgyben.  Haladtunk tovább a patakot követve. Itt egy kis ér csatlakozásának következtében lett némi folyóvíz a meder  alján, amit aztán a vadak, főként a szépszámú vaddisznók helyenként jelentős kiterjedésű mocsárrá változtattak.  Kellett keresnünk egy kényelmesebb, biztonságos átkelőt, ahol a csobbanás veszélye nélkül átjuthattunk a túlpartra. Ebben aztán segítségünkre siettek a viharokban kidőlt fák. Szűk kilométer után feltűnt a számunkra utolsó ellenőrző pont, a Barlang-kút.  Ez egy kis erdei pihenő, tűzrakó hellyel, rönk asztallal és padokkal, valamint két ikerforrással, a Barlang, illetve a Sági-kúttal. Ezek sem vízben bővelkedő források, s hasonlóan az Angelikához, vizük nem iható. Viszont a tömeg ugyanakkora volt, mint a Meleg-hegyen, csak itt volt bőven hely.  A pecsétek mellé sport csoki is járt, mindenki  legnagyobb megelégedésére.

Itt a piros, hol a piros …

     Mivel a tavalyi túrán nagy sikere volt a csoki tojás keresésnek, úgy gondoltuk meglepjük a gyerkőcöket valami hasonlóval.  Martin egész idáig hősiesen cipelte a meglepetéseket. Szerencsénkre a nap is megkímélte az érzékeny édességet, így épségben érkezett meg a tett helyszínére. Míg a többiek a kapott csokit falták, addig megbízott nyúlunk Martin, eltűnt a hegyoldalban, és a pompázó fehér és lila virágok között elvetette az idei tojás és egyéb figura termést. Miután elmondtuk a többieknek, hogy idén sem maradnak tojás keresés nélkül, egy tucat hurrázó gyerek vetette rá magát a szemközti hegyoldalra, a többi túrázó legnagyobb csodálkozására. Jutott édesség mindenkinek, sőt a legügyesebbek még plusz prémiumot is kaptak. 

     Időközben befutottak Juditék, s rögtön összekeveredet a két csapat. Mindenki jól érezte magát, nagy volt a vigadalom. Egyszer a pákozdi ingókövek irányából ismerőst véltünk érkezni. Piros polárja összetéveszthetetlen, Rita barátnőnk, két gyerek és Brúnó kutya közelgett az ellenőrző ponthoz. Ők a húsz kilométeres leghosszabb távot választották, s már tizenhét kilométert tudhattak maguk mögött. Gyors üdvözlés, s már rohantak is tovább. Nem hiába, a szintidő az nagy úr. Nekünk még kényelmes tartalékunk volt, így még időztünk kicsit, hogy rákészüljünk az utolsó négyesre, ami egyben az útvonal legnehezebb szakasza is.

Hullámvasúton

     Érzékeny búcsút vettünk Juditéktól, Csabiéktól és a sejtelmes piros háromszögön megkezdtük a következő kapaszkodást, a Polák-hegy 202 méter magas „csúcsára”.  A kaptató nem túl hosszú, gyorsan fenn voltunk. Gombákat keresve haladtunk a fenyvesben, míg az erdőből kiérve újabb szekérút következett. Újfent séta a szélben, felfelé a Csúcsos-hegy oldalának keskeny ösvényén.  Ahogy felértünk, feltűntek Sukoró nem túl messzi házai. Ám addig még el is kellett jutni. Lejtő következett a szemközti fenyves felé. Ez mindenkinek nagyon tetszett. A völgy aljában, elérve a fenyvest aztán meglátták a szemközti emelkedőt. Akik előttünk jártak, inkább visszafelé haladtak mint előre. Elcsendesedett a csapat. Miután megbeszéltük, hogy a túl oldalon a zöld kereszteződésénél, a szikláknál bevárjuk egymást, mindenki nekiindult, hogy meghódítsa az utolsó akadályt, a hatszoros föl-le, föl-le hullámvasúthoz hasonlatos Gádé-hegyet. Itt nem lehetett csapatról beszélni, kettesével, hármasával gyűrtük a távot. Az utolsó lejtő letudása után feltűntek a gyerekek. A turistaút melletti naposabb sziklákon pihenték ki a mögöttük hagyott szakaszt.  Mindenki elégedett, jókedvű volt hiszen már csak be kellett suhanni a faluba.

     Az enyhe lejtőn aztán visszaállt a már „megszokott” rend, elől a fiatalok, hátul a tapasztalat. Elérve az első betonutat aztán morgósabb lett a hangulat. Az avarhoz, és puha erdei úthoz szokott lábaknak nem tetszett a kemény beton és aszfalt. Viszont lett jó ok az újabb sietségre. A véd csapatot ár nem is láttuk, amikor immáron a nap folyamán másodszor átléptük az általános iskola kapuját. Célba értünk.

Levezetés

     A túrát teljesítettük, a szintidő is rendben volt. Emléklapok, gratulációk és meglepetésre nem kitűzők, hanem bronz jelvények jártak a teljesítőknek.  Következhetett a már szokásos piknik. Sajnos a medvehagymás zsíros kenyér hamar elfogyott, de maradt bőven más. Zsíros, margarinos, lekváros kenyér, lilahagyma, erős paprika és természetesen meleg tea.  A nap továbbra is tette a dolgát és délutánra a szél is csendesedett. Így az iskola játszóterén hintázva, ücsörögve lehetett az elégetett kalóriákat pótolni, és a nap eseményeit összegezni.  Összességében az idei tavasz köszöntő is sikeres, jó túra volt.  Köszönet a szervezőknek, a székesfehérvári Gyöngyvirág Természetbarát Egyesületnek és minden segítőnek. Külön köszönet megbízott nyulunknak Martinnak, a sikeres tojáskereső akcióért, és gratuláció a lelkes csapatnak, akiket nem ijesztettek el a kemény böjti szelek. S, hogy ők kik voltak : Zsófi, Tündi, Dóri, Liza, Enikő,Lili, Szidónia, Klára, Luca, Dani, Krisz, Martin a nyúl, a felnőttek : Gyöngyvér,Zsuzsa, Margit, Timi, Csaba, a szerző Attila, valamint a két baráti család : Judit és Csabi, a két gyerek Natus és Olivér, valamint újra egy Csabi, s az ifjak Csongi és Barnabás.