Az első etap Mátraháza

     Az adminisztráció a megszokott módon gyorsan, zökkenőmentesen megtörtént, s már lehetett is sorba állni az indításhoz. A szervezők feszes emberek, a rajt elengedéséhez nyugodtan hozzá lehet állítani az atomórát. Mi kicsit lazábbak voltunk és megkértük a várakozókat, készítsenek rólunk néhány csoportképet.  Közben a várakozók sorában feltűnt néhány „fura” alak. Az már senkit sem lepett meg, hogy a terepfutók közül kerültek ki, de rövidnadrágos, pólós szerelésük kicsit kirítt a sok tucat, kötött sapkás, overálos túrázó közül. Egyeseken még kesztyű is volt, lévén a külső hőmérséklet egyelőre alulról közelítette a 0 fokot.   Miközben csodálkoztunk, feltűnt Mali Laci barátunk. Gyors köszöntés, és már indult is. Fogadta, majd bevár bennünket.  Pár perc múlva a ragyogó reggeli napsütésben, már mi is Mátrafüred utcáit koptattuk.  A központban, a pavilon soron, a már bejáratott helyünkön elvégeztük  a tradicionális indító szertartást, mit lekísértünk egy kávéval. Ezután nem volt kifogás, rögtön neki kellett vágni az első próbának, Muzsla-tető meghódításának.

     Szerencsénkre a meredek emelkedő még fagyott volt, így jó ütemben tudtunk haladni. Két és fél kilométernél elértük az első ellenőrző pontot a muzslai kilátót 478 méter magasan. Itt várt Laci ránk. Pecsételés, gyors „frissítés” és indulás tovább. Ahogy megkezdtük az ereszkedést Rákóczi –forrás felé, legnagyobb megelégedésünkre feltűntek az első tükörjég bordák az úton. Nem kellett ebben sem csalódnunk. A kedélyes menetelés alatt szálltak a méterek, és csakhamar már a forrás friss vizét lehetett kóstolni. Itt érzékeny búcsút vettünk a negyvenesektől, akik egy kemény balossal elindultak Köves-bércen keresztül meghódítani Galyatetőt. Mi harmincasok, valamint a tízesek és a húszasok megcéloztuk Mátraházát. Folyamatos emelkedés következett. Először elhaladtunk a Hanák kilátóhoz vezető út mellett, majd következtek a hotelek és a Trianoni emlékmű. Átvágtunk a kaland parkon.  Reméltük, Kecske-bérc felé az emelkedő nem lesz lefagyva.  Ismét szerencsénk volt, de a kaptató megrostálta a túrázókat.  Már lehetett látni a bérc mögött a szanatórium épületeit, mikor a nagy lejtőn ismét megkaptuk a jeget. Ez is szokásos volt, a fékezéssel nem sokat kellett törődni, és baj nélkül leértünk a szanatórium főbejáratához. Innen aszfalton tettük meg a maradék utat a mátraházi központ parkolóig, ahol a második ellenőrző pont volt. A pecsét mellé csoki is járt, méghozzá mogyorós. Hat és fél kilométer volt a lábunkban, Parádsasvár pedig oly távolinak tűnt, így a Csülök büfében gyorsan lecsúszott egy forralt bor.

Vargabetű és Pisztrángos-tó

     Mátraházán a tízesek visszafordultak és már csak a két középtáv folytatta az utat tovább. Aztán a Honvéd üdülőnél a húszasok jobbra tartva megcélozták Pisztrángos-tót, s onnan a Kékest. Mi pedig a Mátra- nyergen keresztül a Vörösmarty turistaúton haladtunk Télizöldes, a harmadik ellenőrző pont irányába. Az itinerben tíz és fél kilométernél rögzített helyen, el is értük az úgynevezett  „mozgó”ellenőrző pontot. Szó se róla, tényleg mozogtak egy kicsit, nehogy megfagyjanak.  Innen gyakorlatilag belejtettünk Parádsasvárra. A következő bő két kilométert a hófoltok, a jeges csúszkálások tették viszonylag változatossá.  Sasváron a már bejáratott Autós Büfében volt a pontunk, közel a tizenharmadik kilométerhez. Itt a szintén a szokásos zsíros, lekváros, margarinos kenyeres központi pihenő következett.  Ide érkeztek be a már Galyatetőt és a Nagy-Lipótot megjárt negyvenesek is, aztán már közösen folytattuk az utat, vissza a Mátrafüredig.

   A pihenő után újra rövid emelkedő következett Sós-cseri-tetőre, az ötödik ellenőrző pontra. Itt szúró bélyegzővel igazoltuk látogatásunkat, és következett egy kis lejtős sárdagasztás a Sasvári műútig.  Az autós kempingnél ismét emelkedő következett, megmásztuk a Várhegy alját. A völgyben a Köszörű-völgyi víztárolót, még egybefüggő jég borította. Elhaladtunk Hársas-tető alatt, majd a Kétbükk-közti patakot követve, a Rákóczi turistaúton megérkeztünk Parádóhutára.  Már túl voltunk a táv felén, és majdnem a színt emelkedés felét is magunk mögött tudhattuk. A hatodik pontunk is tradicionálisnak mondható, a Hubertus sörözőben volt.  S ha már tradíció, akkor egy kis árpa malátás frissítés következett. A falu határában, a Klarissza-csevicét elhagyva, újra emelkedő következett. Lankásan, de folyamatosan emelkedett a táj.  Két részre szakadt a csapat. Enikő és Csabi valamivel előttünk járt, mi Judittal kényelmesebb tempóban haladtunk.  Aztán benéztünk egy kereszteződést. Mi, akik már nem első alkalommal jártunk itt. Észre sem vettük és rátértünk a Hurok útnak nevezett kerékpárútra. Illetve, amikor észrevettük már mindegy volt, és így majd két kilométeres kerülővel értünk el Pisztrángos-tóhoz, a hetedik ellenőrző ponthoz.  A pontőrök csokival jutalmazták produkciónkat, a többiek meg halvány mosollyal.

Az ország tetején

     Miután Judit szokásához híven szárnyakat adott magának, egy nagy levegővétel után megkezdtük a „csúcstámadást”.  A kékes ezen oldalát vastagon borította a kásás hó, amely szép, kijegesedett foltokkal volt tarkítva. Hosszú sorokban araszolt felfelé az emberkígyó, a terepfutók őszinte bánatára.  772 méter magasan elértük Gabi-halálát, amely egy állítólagos egykori favágónak állít emléket. Innen folytatódott az emelkedés a Sötét-lápa nyergéig. 888 méteren voltunk, s a nyeregből még 130 méter emelkedés várt a csúcsig. Természetesen hó és jég borított vastagon mindent. A száraz időben sem könnyű sziklás terepen, most több mint romantikus volt a kapaszkodás. Azonban a tv torony egyre közeledett, s nemsokára az északi sípálya tetején álltunk. Álltunk és bámultunk, mert a vastagon havas tájon feltűnt két futó sortban, pólóban. Ekkor ezen már viszonylag mindenki gyorsan napirendre tért, és a Tető étterem felé vette az irányt, az ellenőrző pontra. A pecsét mellé forró tea és alma járt, mint mindig, illetve a vendéglátóhely teljes választéka. Lazítani azonban nem volt sok idő, messze volt még a cél.

     A csúcskőnél elkészültek a szokásos fényképek, bizonyítandó, hogy újra az ország tetején jártunk, s már tapostuk is a havat a kellemes lejtőn az utolsó pont, Vályús-kút felé. A hó, az erdő, a napsütés csodálatos volt, így pillanatok alatt elértük az egykori vadászkunyhó romjait. A pontőrök már szintén hagyományosan itt voltak a legvidámabbak, néha kicsit vaskosak, de azon a hideg és nedves helyen ez teljességgel megbocsátható. Induláskor  bíztatásként közölték, hogy már csak hat kilométer lejtő van hátra, aztán kaján vigyorral még hozzátették, hogy az viszont  végig sáros. Igazuk volt, bár ne lett volna. Hol köveken, hol az elszáradt gazban gázolva próbáltuk megtalálni a szárazabb helyeket, de nem sok sikert értünk el. A végén már minden-mindegy alapon, tökön-bababon átgázolva, egy-egy vízfolyásban cipőt tisztítva haladtunk egyre gyorsabban Mátrafüredre vissza. Jócskán fenn járt még a Nap, amikor a túrabotok újra koppantak a füredi aszfalton. Ez eddig nem volt jellemző. Fáradtan, de jó érzésekkel érkeztünk vissza a szakközépiskola épületében levő célba.

Zárszó

     Igaz, a szint időt túlléptük, de jól éreztük magunkat.  Viszont ekkor történt valami, ami számomra kicsit beárnyékolta a napot. Miután megkaptuk az emléklapokat, ahol „korrektül” ki volt emelve, percre pontosan mennyi idő alatt, szintidőn túl teljesítettük a távot, a lányok tettek egy halvány utalást arra, bár tudják, kifutottunk az időből, nem kaphatnának-e mégis egy kitűzőt is. A válasz sajnálkozással vegyes kategorikus nem volt, mondván ki van számolva. Mihez képest? – kérdem én. Valóban a dobozban már csupán 3 darab volt. A számítógép szerint – megnéztük-  még több tíz ember volt a terepen, s jó páran időn belül. Tehát a nagy kiszámolásban nekik sem jutott. Lenyeltük a békát, aztán lenyeltük volna a pár főtt virslit is. Arra meg háromnegyedórát kellett várni, mert egy gázon főzték a teával. Viszont újra volt nagyon finom zsíros kenyér. Mint megtudtuk, korábban az és a tea fogyott el.  Viszont mindenki fegyelmezetten sorban állva várta a virslit, ami a sor közepénél újra elfogyott, de akkor már gyorsan pótolták. Kivártuk. Igaz jóllaktunk, maga a túra is tökéletes volt a beérkezésig, még is kicsit lelombozva indultunk vissza a kocsihoz.  Autóztunk oda-vissza háromszáz kilométert, ami manapság nem kis befektetés.  Egy kitűző ehhez képest nulla. Volt már olyan túránk, ahol szintén megesett, hogy elfogyott a kitűző.  Viszont kérés nélkül felajánlották, hogy megkapjuk postán, csak adjuk meg a címünket. Meg is kaptuk, pedig kisebb túra volt, mint a Mátrahegy.  Csak egy gesztus kellett. S végezetül még egy. A nem kis létszámú szervezőkön természetesen ott virítottak az emlékkitűzők …