Hegyre fel !

     Az aulában kisebb tömeg, és a szokásos jól szervezett adminisztráció várta az indulni szándékozókat. Ismerős arcok, vidám köszöntések és már a kézben is voltak a szintén szokásosan jó minőségű és kiállítású itinerek.  Ahogy a strand kihalt medencéje mellett haladtunk az erdő felé, lehagyott minket az első terepfutó. A vastag hóban olyan természetességgel szökelt, mint ha csak a tengerparti sétányon járna. – No, vannak nálunk nagyobb megszállottak is – állapítottuk meg. Aztán feltűnt néhány kutyás túrázó, pedig a vadaspark miatt a 20 és 30 kilométeres  táv kutyával nem volt teljesíthető. Viszont bíztunk benne, hogy a kutyások csak a tízesen mennek. Alig hagytuk el az erdei út lezárására szolgáló sorompót, megkezdődött az első emelkedő a Szeg-hegy „bércére”.  Néhol a magas hó, máshol a csúszkálás tette színesebbé a kapaszkodást, és röpke percek múlva, már híre-hamva sem volt a mínuszoknak. A hegy megtette hatását, megindultak lefelé a cipzárak.  De minden emelkedő egyszer véget ér, és elértük a jól ismert kincsesi műutat, ahol korábban az első ellenőrző pont szokott lenni. Most viszont csak a hó, és a piros jelzés várt. A pont még messze volt. Könnyen járható terep következett, beszélgetésre kitűnő. A hangulatot csak néha törte meg egy-egy újabb futó. Már meg sem lepődtünk, nem is számoltuk őket. – Biztos megy a buszuk ! – hallatszott néha egy megjegyzés.  A „ráérősebbek” elszórtan, vagy kisebb csoportokban haladtak a viszonylag egyenes erdei szekérutakon. Elhaladtunk a felhagyott bauxit fejtések  mellett, és a Vontató-hegy oldalában egy kerítés bejárójánál kisebb csoportosulásba futottunk. Ellenőrző pontnak hittük, de néhányan csak reggeliztek. Így tettünk mi is.  Miután felfrissültünk, folytattuk az utat a Fehérvárcsurgói-víztározó felé. A parton, egy üdülőnél elértük végre az ellenőrző pontot. A parkban felállított időjárás állomás, még mindig -10 fokot mutatott. A pecsétek begyűjtése után, a szervezők almával és nagyon kulturált melegedővel, mellékhelységgel kedveskedtek. Kis technikai szünet után már a tározó partján bandukoltunk Gányás felé.  A kis üdülő területen áthaladva elértük a Guttamási, Fehérvárcsurgó közötti műutat, és ezen haladtunk, még mindig a  tározó mellett a Gaja-szurdok bejáratáig. Itt kezdődött a Gaja-völgyi Tájcentrum. További néhány száz méter megtétele után, a Pisztrángos-tónál lévő kiépített pihenő helyen volt a második pont. Illetve, egy fára erősített kódszám.  Lejegyeztük, és a kis tavat megkerülve az újonnan épített fahídon átkeltünk a Gaján.  Nehéz volt elképzelni a határtalan békében a két évvel ezelőtti hatalmas áradás pusztítását, ami tengerré változtatta az egész völgyet. Most viszont csend és béke honolt. Bár a vastag, végtelen hó elég fenyegetőnek tűnt. Ez a hely volt a húszas túra legtávolabbi pontja. Elindultunk visszafelé a Gaja partján, újra a víztározó irányába. A harmincasok viszont egy bal kanyarral végig haladtak a szurdokon, hogy aztán a Varjúvár emelkedőjét megmászva, elérjék Bodajkot, és onnan vegyék „hazafelé” az irányt.  

Minden út Kincsesre vezet

     Pár perc menetelés után, feltűntek felettünk a hegyen, a már Bodajkról visszafelé tartó  első harmincasok és nemsokára be is csatlakoztak, így immáron újra együtt folytattuk az utat. A piros háromszög felvezetett az Öreg-hegy lankájára. Itt egy fa létrán át kellett mászni a vadvédelmi kerítésen, ami nem is volt egyszerű feladat, lévén a lépcsőfokok lefelé lejtettek, és jegesek voltak. Jancsi és Juliska szerű erdő következett, ösvény sehol, csak a sűrű fákon néhány kopott jelzés.  A hegyoldalon mindenfelé nyomok, jó, hogy ismertük a terepet. Elértük az országos kéket. Itt kisebb vita alakult ki a továbbiakkal kapcsolatban. Jobbra, vagy balra. Mindkét út levisz a tározóhoz. Mi a szebb, bár kicsit bonyolultabb ösvényt választottuk. Egy kiszögelésnél megcsodáltuk a befagyott tározót, és az üdülőtől megtett útvonalunkat. Szemben a messzeségben ott sárgállott az épület, ahova ismét igyekeztünk. Szép volt ez a rész. Leereszkedtünk az Öreg-hegy meredélyén, néhány vállalkozó szelleművel, és nemsokára újra a tározó partján voltunk. Műúton haladtunk. Akik balra fordultak a kéken elkezdtek szálingózni az üdülőkön keresztül az útra. Miután elértük a „balosok” utolsó csatlakozási lehetőségét, letértünk az aszfaltról, és a víztározó gátján folytattuk az utat.

     Mint színes csigák a túrázók a gáton, lent korcsolyázók, jégkorongozók a jégen. Így értük el Fehérvárcsurgót, és a régi ellenőrző pontot, a Becsali büfét. A rutinosok megszokásból, az újoncok pedig ismerkedési szándékkal, de szinte kivétel nélkül betértek  egy-egy „frissítőre”. Mi sem tettünk másként, megtartottuk az elmaradhatatlan „agancsos kóla” szertartást. A tulajdonosnő közben mesélt régi horgász kalandokról, kapitális harcsákról, csukákról, pontyokról, amelyekről a bizonyságok fényképeken lógnak a falakon. Nehezen indultunk tovább, de menni kellett. Két perc és újra az üdülő sárga épületénél voltunk, s gyűjtöttük be az immáron harmadik igazolást.  Újra ajándék, ezúttal csoki. Szerelvény igazítás a melegedőben, aztán már csak az utolsó pár kilométer Kincsesig. Egy darabig aszfalt, aztán a szalagozás bevitt az erdőbe. Ismerős, megszokott szakasz következett, melynek végén feltűnt az iskola épülete. Megérkeztünk.  Következett a szokásos rutin. Bélyegzés, a kitűzők és emléklapok átvétele.  A rendezők a hagyományos menüvel várták a beérkezőket, meleg tea, zsíros, margarinos, lekváros kenyér és az elmaradhatatlan savanyúság és hagyma.  Jó hangulatban folytak a beszélgetések, és a reggeli zimankó már történelmi múlt volt. Bár odakint még mindig kemény mínuszok voltak. Ennek ellenére 113-an megtették a harmincas távot. 96-an voltunk a húszason, és ne feledkezzünk meg a 85 főről, akik főként gyerekekkel legyalogolták a tíz kilométer.  Nem tudom a rendezők, hogy értékelik a túrát, de a közel háromszáz résztvevő biztos jól érezte magát, amiért is köszönet a székesfehérvári Viziváros Turisztikai Egyesületnek és minden rendezőnek a szép napért.