Lakos Imréné az egyetemi diploma megszerzése után került  Székesfehérvárra, biológiát, földrajzot tanított a Vasvári Pál Gimnáziumban. … A tárgyi tudás mellett a természet szeretetére és megbecsülésére nevelte tanítványait, akikkel szinte minden hétvégén túrázott, többek között ezért kapott „Fejér Megye Diáksportjáért” kitűntetést. … Dégi Csaba, az egyik természetvédő turista társa szerint boldogan halt meg azon a helyen, amelyet legjobban szeretett, az  orondi-szőlők, lejtős lábánál. Jókedvű volt, mielőtt a szíve megszűnt dobogni.”

     Többek között ez az újságcikk idézet is olvasható volt itinerünk mellékletében, amely a 2012-es Hó-Fejérke 10,25,35 teljesítménytúra, egyben Piroska emléktúra útvonalleírását tartalmazta, Lakos Imréné, Piroska halálának csaknem napra pontos 10. évfordulóján.  Idén, akár csak tíz évvel ezelőtt ragyogó napsütés fogatta a Csákberénybe érkezőket.  A tavaszi meleg most elmaradt, kimondottan hideg, -6 fokos reggel volt.  Pár perccel a hivatalos rajt után érkeztünk, és a rajt-célként szolgáló vendéglőben jelentős tömeg tolongott. A hosszú asztaloknál gyorsan ment az adminisztráció, pillanatok alatt hozzá lehetett jutni az igen színvonalas „többcélú” ellenőrző füzethez.  Több célú, mivel nem csak jelen túrának mindhárom távjának leírására és igazolására szolgált, hanem egyben a 2012.07.07-ei Nemzetközi Csákberényi  IVV – Túranap ellenőrző lapjaként is funkcionál.  Már éppen az indulási ceremóniához készültünk amikor összefutottunk Mészner Viktor barátunkkal, Bakonybél turisztikai motorjával.  Megbeszéltük, hogy ő bár 25 kilométeren indul, ameddig csak lehet együtt fogunk haladni.  A túra útvonala egy nagy és egy kisebb körből állt. A kicsit a tízesek tették meg, a nagyot gyalogolták a huszonötösök és a harmincötösök, de a leghosszabb távot választóknak még a kis kört is meg kellett tenniük. Így aztán sebtében hagytuk magunk mögött Csákberényt, és a Horog-völgy irányában eltűntünk az erdőben.

Vár Csókakő –vár

     Az idő továbbra is tiszta volt, s enyhe emelkedőn haladtunk Gánt felé a zöld jelzésen. Kicsit több mint négy és fél kilométer után, az út baloldalán feltűnt egy romos kőkereszt, a Marburg-kereszt.  Sajnos az idő megtépázta a talapzatát, így a feliratokból szinte semmi nem volt kivehető, és a túratársak sem tudtak felvilágosítással szolgálni a történetéről.  Viszont folytatódott az emelkedő és a hetedik kilométernél, a gánti Szőlő-hegynél elértük az első ellenőrzőpontot.  Már nem is csodálkoztunk, hogy a két pontőr személyében régi ismerőseinket Lacit és Robit ismertük fel.  Egy kis pislákoló tűz mellett igyekeztek megbirkózni az egyre csak áradó tömeggel.  Az igazoló pecséteket egy kis forralt borral háláltunk meg, de majdnem jeges tea  lett belőle.  Rátértünk az országos kékre és megcéloztuk az Antal-árkot. Nem túl hosszú, de húzós kaptató következett a Hajdúvár vadászházig.  Innen szinte egyenes út vezetett a második pontig Pátrácosig, amely tizenegy és fél kilométernél volt található. Gyors pecsételés után, a kapott ajándék csokitól erőre kapva folytattuk a vándorlást, tovább követve a kék sávot. Hat kilométer erdei séta következett, amelyet csak a beszélgetés tett változatossá. Az idő továbbra is napos, de hideg volt. Aztán egy éles bal kanyarral beértünk a várvölgybe. A kezdeti lejtőn jéggé fagyott egykori hófoltok tették izgalmasabbá az utat. A bátrabbak leevickéltek rajta, az óvatosabbja a cserjés szélével próbálkozott. Aztán a völgyben ismét minden „normalizálódott”. A következő kilométer a valószerűtlen fényben úszó erdőben szinte elröppent, s a csókakői várromhoz vezető lépcsőket kezdtük megmászni. Ahányszor csak erre járok minden egyes alkalommal meg akarom számolni a lépcsőket, de sosem jön össze. Természetesen most is már a várudvaron jutott eszembe. A szűk helyen a tömegben elvesztek a pontőrök, de kis kérdezősködést követően begyűjtöttük a harmadik pecsétet. Néhányan csodálkoztunk, hogy kivételesen a pontot nem a vár legmagasabb pontjára tették, mondhatni a szokással ellentétben, de ezt most valahogy senki nem bánta. Azért voltak akik megmászták a vár fokát, hogy gyönyörködhessenek az amúgy csodálatos kilátásban. Mi viszont indultunk tovább.

A nagykör vége   

      Lesétáltunk a régi kőbányához, amely most a vár központi parkolójaként szolgál. Itt kettévált a kis csapat, Judit és én besétáltunk a faluba Gildo bácsi Nádfedelesébe kávézni, Viktor továbbment, szeme előtt már ott lebegett a célban megrendelt vadpörkölt képe.  A kis kitérő után mi is irányt vettünk az Aranyhegyi-szőlők felé. Itt kellemes meglepetésben volt részünk. Az egyik pincénél, az ellenőrző pontokról jól ismeret tájfutó bója lengedezett, de nem rendkívüli kontrollt jelzett, hanem Stumpf Ferenc borász egy kis ajándék hegylevével vendégelte meg a szomjas vándorokat.  A kis pinceszer után folytattuk utunkat az Ezerjó borúton az Orondi-szőlők felé.  Huszonnégy kilométer megtétele után, újra a csákberényi  vendéglőben voltunk.  Ez a tízeseknek és a huszonötösöknek már a végcél volt, nekünk csak újabb pecsétet jelentett.

A kiskör

     Egy kis frissítés és újra a már jól ismert aszfaltot koptattuk. Most a zöld kereszten hagytuk el a falut és kaptattunk fölfelé az Ugró-völgy sziklái felé.  Az út továbbra is lankásan emelkedett, s a harmincadik kilométernél elértük Kató-hegyet, az utolsó, ötödik ellenőrző pontot.  Ekkorra már a mezőny nagyon szétszóródott, csak mi, harmincötösök voltunk kint, és belátható távolságon belül senkit nem lehetett látni. Pedig a pontőr feljegyzései szerint, még a fél társaság nem ért fel a hegyre. Újabb emelkedő és újabb lefagyott hófoltok következtek. Az egyiknél, amely természetesen emelkedőn volt közelebbi ismeretséget kötöttem a jéggel. S mivel a fényképező a kezemben volt, ezért az akciót az orrom bánta.  Ez volt az első esett az eddig megtett több ezer kilométer alatt, hogy véremet adtam a túrázásért.  Aztán lassan elértük a Mauer-kunyhó romját, és a Felső, majd az Alsó-cservágást magunk mögött hagyva a Gémförtes-völgyön ereszkedve közeledtünk újra az Orondi-szőlőhegy felé. A harminchatodik kilométernél a szőlőhegy alatt elértük a Piroska-emlékoszlop faragott kopjafáját.  Ezen a helyen lelte halálát tíz évvel ezelőtt Lakos Imréné, Piroska. Friss virágok, koszorúk és mécsesek  jelezték, hogy időközben lezajlott a kis emlékünnepség.  Egy pillanatra megállva adóztunk mi is egykori turistatársunk emlékének, és megjegyeztük a kopjafán található kódszámot, ami mi is lehetett volna más, mint a tízes.  Néhány méter után újra a már ismert Ezerjó-borút aszfaltja futott a lábunk alatt, jobbra a csákberényi sport pálya, a távolban pedig a cél sárga épülete. 

     A reggeli rajt után kissé több mint nyolc órával, és csaknem harminchét kilométerrel a lábunkban – de ha beszámítjuk Gildo bácsi kitérőjét kicsivel több, mint harmincnyolc kilométerrel – újra, s immáron véglegesen  átléptük a rajt-cél Vértes Gyöngye vendéglő küszöbét.  Az emléklap és kitűzők átvétele után következhetett a célba érkezetteknek járó mustáros főtt virsli egy korsó árpalével  lekísérve.  Akinek kedve volt, az hazavihette Kalmár László - A Szervezett természetjárás története Fejér megyében című 144 oldalas, fotókkal gazdagon illusztrált könyvét ajándékként.

Köszönet a Fejér Megyei Természetbarát Szövetségnek és Pintér Józsinak a nagyon jól megszervezett és lebonyolított túráért, a kitűnően jelzett útszakaszokért, melyek lehetővé tették, hogy a különösebb térképismerettel nem rendelkezők is könnyen, élvezettel tehették még az általuk választott távokat.