Verőfényes délután volt, január hetedike és szombat.  Most, hogy jobban belegondolok, a névnapom. Bár nem hiszem, hogy ennek lenne bármi jelentősége.  A helynek és az alkalomnak annál inkább.  Temetés volt, egy cigány ember, Józsi bácsi temetése.  Még a múlt évben halt meg, december 20-án, aznap, mikor nagynéném.  Ismertem, ismertük az öreget.  Bárki ismerhette, aki néha megfordult a faluban a bolt környékén.  Szinte minden nap ott ült a beton virágtartón, vagy a szemközti lépcsőn. „Megjött a kódis”-  szokta mondani és vigyázott a biciklikre. A mi kapcsolatunk már hónapok óta tartott, ő barátomnak hívott, én testvéremnek őt.  Általában nem kért semmit, csak ült és várt.  Tudom, volt akiket zavart, de a többséget talán nem.  Ha találkoztunk mindig kapott pár forint aprót, néha meghívtam és együtt kávéztunk, de volt, hogy ő vendégelt meg egy kávéra.  Különös volt ez a kapcsolat, sokan nem értették.  Őszintén szólva én sem értem, de valahogy kialakult. Egyszer-egyszer beszéltünk néhány szót családról, életről. Volt valami ami összekötött bennünket.  Tudom jól, mások is elfogadták, meghívták kávéra, cigire, juttattak neki pár forintot.  Mindig hálás volt, köszönte a legkevesebbet is, és őszinte volt a szájából, mikor áldást kívánt. Hozzá tartozott az életemhez, mindennapjaimhoz.  Aztán egy nap, pont kávézás közben rosszul lett, kórházba került.  Éreztem nem jön vissza. Egy nap, a bolt ajtajára gyászjelentést ragasztottak. Meghalt.  December 20-án, két nappal a 71-dik születésnapja előtt.  A temetésen tudtam meg, hogy a kórházban „jobban lett”.  Megszökött, elindult haza. De elméje már nem  működött. Jobb helyett, balra indult és Csóron kötött ki. Ott találták meg gyerekek kihűlve, lábával egy vízmosásban, nehéz nagykabátjával betakarózva. Valószínűleg elfáradt, és lepihent. Örökre.  Egyik reggelre, a beton virágtartóban mécsesek égtek, ahol ülni szokott. Volt még egy doboz sör, egy szál cigaretta és némi apró is. A szemközti lépcsőn is gyertya égett.  Nem értettem mi történt. Annyi „jelentősebb” ember elment mostanában, de róluk így nem emlékeztek meg.  Furcsa érzésem támadt.  – Ezek a gondolatok, képek jártak a fejemben, azon a szombati délutánon, ott a ravatalnál. Van egy képem a halálról. Néhányan tudják. Mégis valami belső erő késztett, hogy ott legyek utolsó útján.  Szép idő volt. Túl szép.  S ahogy kopogtak a hantok a koporsón egy gondolat járt át. – Ez itt egy világ vége. Ez itt a világ vége.  Nem csak az ő világának lett vége, hanem mindannyiunk világa megváltozott, mindanyiunké, akik ismertük őt.  Azzal, hogy meghalt ez a világ már sosem lesz olyan, mint azelőtt.  Banális, de ez van. Aztán jöttek a gondolatok, számolatlanul cikáztak a fejemben.  Gondolatok, képek, érzések.  Család, barátok , közeli és távoli ismerősök, helyzetek. Események, események. És újabb események.

 
     Jobban belegondoltam, s láttam képeket. Ezek a képek azóta is elő-elő jönnek, és létrehívnak újakat. Emlékeket.  Eltelt negyven néhány év az életemből, s a dolgok valahogy mindig egy irányba haladtak. Persze voltak jobb és természetesen rosszabb pillanatok. Ökörségek, hibák tömkelegével. De valahogy minden mégis egy irányba ment.  Aztán valami megváltozott.  Valami, vagy valaki. Én, mi és még sokan mások.  Üljünk le és gondoljuk végig bátran, őszintén az utóbbi éveinket! Mennyit ? Mindenki amennyit belát, amennyit hajlandó látni. Vegyük végig a változást. A változást, ami bennünk és körülöttünk egyre gyorsuló tempóban jelen van. Persze hozzátehetjük a gazdaságot, politikát, az élet sok-sok területét. És hagyjuk ki a „megbolondult” időjárást, a természet csapásait és főként hagyjuk ki a jó maja naptárt.  Üljünk le egy pohár ital, füstölő, gyertya vagy bármi mellé.  Önostorozás és lelkifurdalás nélkül vegyük számba életünket ! Csodát találunk majd kutakodásunk helyén.   Rájövünk, amire én is rá jöttem, hogy a világ vége talán már meg is történt, talán már a hátunk mögött van. Ami most történik, csak a lefolyása.

     Volt egy világ, egy megszokott világ, ami így vagy úgy változott, alakult, de egy világ volt. S az a világ már nincs többé. Nem drasztikusan megváltozott ! Véget ért. Most már más van. S ez a más most van alakulóban. Hogy véget ér-e a relatív idő, megfordulnak-e  a sarkok, és eljön-e a Nibiruk bolygó, csak részletkérdés. Esetleg végkifejlet. Merjük látni, hogy a régi dolgaink már nem mennek, nem kezelhetőek. Azért mert vége van. S aminek vége van, az nem változtatható, nem kezelhető. Sokkal egyszerűbb újat építeni. Toldozni, foldozni a régit már nem megy !  Meghalt az öreg cigány, s vele sok minden más. Gondjainkat, pszichózisainkat nagyrészt az teremti, hogy nem vettük észre a világ végét.  Tűzijátékot, ősrobbanást várunk, pedig jórészt már minden mögöttünk áll.   A társadalmi világvége az egyén szintjén játszódik le.  Gondolkodjunk el rajta. Legyünk bátrak, éberek !  Mindenkinek van egy beton virágtartója, ahol eddig játszódott az élete. Gyújtsunk hát gyertyát ! S ha fáj amit látunk ? Vagyunk páran egymásnak. Évek óta toljuk együtt a szekeret, hol kisebb, hol nagyobb intenzitással, lazábban, szorosabban.  Ez megmaradt. Talán nem véletlen.  Lehet,hogy viszonyaink átalakultak, változnak, sőt biztos.  Talán a felállások is megváltoznak.  De amiket érzünk egymás iránt valós.  Segítjük, támogatjuk, szeretjük egymást.  Még családon belül sincs ez mindig így.  Halnak meg dolgaink, hogy helyet adjanak az újaknak. És sok halál fájdalmas. Sok kis világ összedőlt már.  S ha belegondolunk, hogy személyes világvégéink a vége felé járnak, vagy be is fejeződtek, könnyű belátni, mivel minden kis világ egy naggyá kapcsolódik össze, kijelenthetjük, hogy a személyes világvége többé-kevésbé már mögöttünk jár.

    S hogy mi lesz 2012 december 20-án, vagy 21-én ? Ezek után hol érdekes?