Megérkezvén Zircre a már jól ismert Reguly iskola előtt minden parkolóhely foglalt volt, így egy kis mellékutcában tudtunk megállni. Még ki sem szálltunk és jóformán megtelt ez az utca is érkező autókkal. Hátizsákos, bakancsos emberek mindenütt. Voltak akik az indításra igyekeztek, mások már az ellenőrzőfüzetekkel a kézben igyekeztek az országos kéken elhagyni a várost. Gyors nevezés, és már újra a város reggeli párájában gyalogoltunk. Ekkor feltűnt az első leküzdendő akadály, egy presszó képében. Egy kávé és a szokásos indító "agancsos kóla", és ez a feladat is letudva. Ötven méter után a város kellős közepén benéztük a kéket. A párában a zöld is kéklett. Egy perc és újra megvolt a helyes jel.

Az első találkozás

     Alig tíz perc után, elértük a Pintér-hegyi Parkerdőt. A fákon vastag dér fehérlett, viszont az aljnövényzet levelei haragos zöldek voltak. December elején furcsa kontrasztja ez a természetnek, főként ha hozzávesszük, hogy 10-15 kilométerrel korábban Eplény után vékony hóréteg borította a tájat. Finoman kezdett emelkedni az ösvény, és nem sok idő volt az elmélkedésre, mögöttünk nagyobb, zajos csoport tűnt fel. Ekkor még nem hatott rájuk az erdő csendje. Aztán a Pintér-hegy emelkedője, halkabb haladásra ösztökélte őket is. Kiérve a fák közül felsejlettek a völgyben Borzavár első házai. Az idő kicsit tisztulni kezdett, egyre jobbak lettek a látási viszonyok. A Borzavári-ér hídjánál kisebb tömeget láttunk, megérkeztünk az első ellenőrző pontra. A pontőrök a kocsijukban gubbasztottak, csak résnyire engedték le az ablakot, a pecsételéshez. Aztán megérkezett a zajongók csoportja, s ennek örömére csak kikecmeregtek a kocsiból. Miután könnyítettünk a ruházaton és átmelegítettük magunkat némi hozott forralt borral, folytattuk az utat, elhagyva a kék jelzést, már szalagozást követve Porva-Csesznek vasútállomás felé. Három kilométeres eseménytelen szakasz következett. Ekkor elértük a Cuha-völgyet és a piros jelzést. Nemsokára átkeltünk egy gázlón a Cuha túloldalára és a patakot és a vasutat követve szép erdei úton bandukoltunk. Zircet már két órája  elhagytuk, de csaknem akart feltűnni a kulcsosház és az állomás. Aztán egy kanyar mögött feltűntek a már jól ismert épületek.

     Belépve az állomás épületébe találkoztunk az első igazi Mikulással pontosabban Mikilásinával. A pontőr, talpig pirosba öltözve, igaz szakáll nélkül Anita volt, akit már a Téli Ha-vas-paripáról ismertünk. Akkor "ördögként" jelent meg. Forró teával és pogácsával kínálta sorra az érkezőket. A mellettünk lévő helységben pedig már az eredeti, hamisítatlan nagyszakállú Télapó ücsörgött egy gyerekcsapat között, akik kis kézműves játékokkal, rajzolással szórakoztatták magukat. Anita elmondta, hogy két nap alatt hatszáz gyerek volt fenn, persze szervezett keretek között. Mindenki kapott ajándékot, voltak különböző foglalkozások, az erdészet segítségével, még vadetetésen is részt lehetett venni. Jó volt látni és hallani a lelkesedését, de indulni kellett, mivel sok-sok kilométer várt még ránk. Búcsúzáskor megállapodtunk, hogy a februári Ha-vas-paripán újra találkozunk. De még figyelmeztetett minket, hogy a részvétel jelmezben lesz "kötelező". - Rettegjetek, ott leszünk ! -

Csesznek

     Folytattuk az utat a piros jelzésen. Jól kiépített, széles útszakasz volt. Vinye felől kirándulók sokasága igyekezett gyerekekkel, láthatóan főként családok voltak Anitáékhoz, egy kis találkozóra a Mikulással. A Rókalyuk-dombnál elágazott az út, az ötvenesek Kőpince-forrás felé igyekeztek, a negyvenesek és mi, pedig Zörög-tető meghódítására készültünk. Károlyháza előtt Juditot nagy öröm érte, talált egy szép csokor téli fülőkét. Gombászaink egész ősszel járták az erdőt, de a száraz idő nem volt kegyes hozzájuk, s most itt volt önnön valójában a fülőke. Az itiner szerint húzós emelkedővel lehet feljutni a tetőre. Azonban az út csak finoman emelkedett, s ez a hátra lévő szakaszra nem vetett túl jó fényt. Az Ördögi-vadászházat elhagyva aztán erős hajrá következett a gerincre. Meredek, kanyargós és az ágakról időközben záporként hulló dér és jégdaraboktól csúszós ösvényt, bedőlt fatörzsek tették még nehezebbé. Viszont az egyik tönkön találtunk még kései laska gombát is. Illetve, csak törmelékeit, mert valaki már elég durván leszedte. A tetőn a pontőrök kis tűz mellett melegedtek és próbálták gyorsan kezelni a két irányból is érkezőket, mivel az ötvenesek a Kőpince-forrás kitérő után itt újra csatlakoztak a másik két távhoz. Hosszú, elnyújtott lejtő következett a zöld jelzésen Csesznek felé. Egy-két helyen komolyabb lehajlás is volt de gyorsan lehetett haladni, így az ellenőrző pont tömege teljesen eloszlott. Ketten Judittal haladtunk a déli harangszó irányába. A következő pont, a település határában található Kőmosó-völgy volt. A szurdok a Vár-hegy oldalában található, csodás hely. A patak mellett két oldalt hatalmas sziklafalak tornyosulnak. Szép sziklalépcsőkön csordogált a víz a mélyben. Vízbő időben szép vízesés lehet itt. Nem messze a térkép barlangot is jelzett, de megmászni a szurdokot és megkeresni a barlangot most nem volt időnk. Az ellenőrzőpont felkeresése pedig kimondottan veszélyes volt, egy húsz-huszonöt centis peremen kellett megkerülni egy nagy sziklát, úgy hogy alattunk a szurdok volt. Amint visszafogott lélegzettel átkeltünk a vizes peremen, láttam, hogy a szikla mögött van egy "cselédbejárat" a félősebbeknek. Viszont a festett jelzés erre vitt. Nem bántuk meg. Gyors pecsételés, és egy régi izraelita temető maradványai mellett a következő pont a Várkert Söröző felé vettük az irányt. A két pont csak egy kilométerre van egymástól. A sörözőben nagy volt a forgalom, mert a három leghosszabb táv ellenőrző pontján kívül több rövidebb táv, illetve két körtúra indító és végpontja is itt volt. A hosszú távosok a pecsét mellé ital és étel bont is kaptak. Jól esett a forró tea és a szendvics.  Túl voltunk a táv felén és a szintidőnk is megengedett némi pihenést. Közben érkeztek a többiek is, egyre több piros mikulássapkás túrázó gyűlt össze, s befutott két teljesen beöltözött ember is. Úgy néztünk ki, mint egy kihelyezett Mikulás találkozó. Jó hangulatban folytattuk a túrát. Felkapaszkodva a műútra, továbbra is a zöldet követve Gézaháza felé indultunk.

A "hivatalos" Mikulás

     Aszfalton haladva elhagytuk a kempinget és a szabadtéri színpadot, ahol nyaranta koncertek és fesztiválok zajlanak. Egyre többen érkeztek szemből, folyamatosan jöttek a rövidtávosok a cseszneki cél felé. Letértünk a műútról és erdőben haladtunk tovább. Néhol kimondottan nagy volt a szembeforgalom, és egyre több a mikulássapka. A fákról záporszerűen hullott a zúzmara, néhol egybefüggő fehér szőnyeget vetve az avarra. A fagy is engedett, és mindinkább sárossá, csúszóssá vált a talaj. A Kő-árkon keresztül értünk Gézaházára. Az erdei pihenőnél a pontőrök mellett várt mindenkit a túra "hivatalos" Mikulása egy krampusszal, aki mi sem természetesebb, hogy lány volt. Kis szépséghibája azért akadt a dolognak, valahol a nap folyamán elveszett a Mikulás szakálla. Viszont a kedve igen emelkedett volt. Ha valaki hajlandó volt énekelni neki, csoki mikulást és szaloncukrot ajándékozott, a visszafogottabbaknak, maguknak kellett elvenni az édességet a rönkasztalról. Mikor épp nem jött új delikvens, elővette szájharmonikáját és kellemes zenével szórakoztatta a nagyérdeműt és önmagát. Mókás, szívet melengető helyzet volt. De az idő nagy úr, menni kellett. Az ötvenes és negyvenes táv innen egy kitérőt tett az Ördög-árok felé, hogy az Ördög-gáton keresztül visszatérve újra találkozhassanak az addigra valószínűleg még vidámabbá váló Mikulással.

Az utolsó tucat

     Tehát búcsút vettünk a jó öregtől és nekivágtunk az utolsó tizenkét kilométernek. Szelíd emelkedőn megkerültünk egy lovardát, elhaladtunk a „Rotes Haus” mellett és egy végeláthatatlan egykori kukoricaföldön, soha véget nem érő sárdagasztásba kezdtünk. A kreatívabbak megpróbáltak a gazban gázolni, de a derékig érő, sűrű növényzet sem jelentett jobb utat. Így többen maradtak a szántóföldön, bízva abban, hogy egyszer minden véget ér. Ez Gesztenyésnél, az utolsó előtti ellenőrző pontnál meg is valósult. Itt három igen jókedvű fiatal volt hivatva pecsételni. Ahogy odaértünk, „Hogy van a Mikulás ?” felkiáltással fogadtak mindenkit, majd érdeklődtek, hogy az öreg nem küldött e valamit. A nemleges válasz után kicsit elszomorodtak, de ez nem tartott soká, mert jött a következő csapat, és újra felhangzott a harsány érdeklődés. Nem hinném, hogy különösebben hiányzott nekik az ajándék, és valaki, vagy valakik úgy is „megszánták „ őket. Mi is megtettük volna puszta emberbaráti szeretetből, de Gesztenyésig kifogytunk az otthoni készletből. A Cuha-hegyen át folytatódott a túra,  a Cuha-völgy felé, az utolsó ellenőrzőpontra. A ponton véletlenül összejött egy újabb teljes díszű Mikulás, és jó néhány piros sapkás túrázó. Egyik túratársunk szelíd erőszakot alkalmazva egy kupacba is gyűjtötte a társaságot, és elégedett mosollyal fotózta le a színes kompániát. A „brigádfotó” elkészülte után nekivágtunk az utolsó öt kilométernek. A Cuhát, illetve a vasúti sínt követve haladtunk a szürkületben Zirc felé. Közben elkezdett újra leszállni a köd. Már éppen lámpagyújtás következett volna, amikor feltűntek először Kardosrét, majd Zirc fényei.  A kivilágított utcákon kisebb csoportokat alkotva értük el a célt, az általános iskolát, ahol a megérdemelt kitűzőket és emléklapokat átvehettük. A rendezők forró teája, pedig kihúzta az egésznapos nyirkot a csontjainkból.

Jól szervezett, élvezetes túra volt az idei Bakonyi Mikulás. Néha kicsit jelmezbálosak voltunk, de ez csak emelte a jó hangulatot. Némi hó és kevesebb sár persze jobb lett volna, de ne legyünk maximalisták. Elvégre, ahogy az emléklap szövege is írja a lényeg az volt, hogy találkoztunk a Mikulással és teljesítettük a Bakonyi Mikulás teljesítménytúrát. Ezt tettük több mint ötszázan, és hogy hány Mikulással találkoztunk, azt megszámlálni sem lehetett. De hogy a gézaházi apó mindenkinek az emlékében megmarad az biztos.