A gyors nevezés után, már a történelmi belváros macskaköveit koptatva igyekeztünk a város határa felé. Alig egy kilométert tettünk meg, és már is feltűnt az első ellenőrző pont egy parkban, a Savanyúvíz, más néven a Csitáry-kút, a fehérváriak közkedvelt forrása. Gyors bélyegzés után, a Malom-patak partját követve elértük a városból kivezető zöld jelzést.

Mohai monoton

     Következett a Kiserdő, majd a Gaja-patak partján egy kis bújócskát is beiktatva magunk mögött hagytuk az épen ébredező királyi várost. Hétágra sütött a Nap, ennek ellenére az ösvény sara fagyott volt, s a nádbugák is ezüst fehérben villództak a korai fény aranysárgájában. Jobbra feltűntek a halastavak, melyek hosszabb részen szegélyezték utunkat. A korai időpont ellenére az egyszemélyes gyalogösvény kiszélesedéseinél már horgászok próbálgatták szerencséjüket, és nem mindegyik arcán volt látható feltétlen öröm, az egyre csak áradó, hol csendes, hol harsányabb túrázók láttán. Viszont végtére is jelzett turista úton haladtunk, tehát a "vendégek" ők voltak, és mi is bosszankodhattunk a keresztben ledobált szerelékek, italos üvegek, meg egy-két lazán az ösvény közepén leparkolt robogó miatt.  De mi továbbmentünk, ők pedig maradtak. Sajnos a cuccok is.

     Egy hirtelen balkanyar után - ami korrektül szalagozva is volt - igazi dzsungeltúra következett. A bozót sűrűjétől nem is lehetett látni a vizet, mely a térkép szerint továbbra is jobbról kísért bennünket. Sapkák, fejkendők akadtak fenn a som bokrok szövevényén, de az ágak nem kímélték a ruhákat, hátizsákokat sem. Ez nem a rohanás terepe volt, sőt a szó szoros értelmében sokszor fejet kellett hajtani a természet előtt.  Pár perc után, aztán nyílt terepre értünk, de a tavak továbbra is a jobb oldalon csillogtak. A széles kocsiúton aztán elkezdett a sokaság csoportokra oszlani és szétrázódni. Elértük a komáromi vasútvonalat. Közvetlenül a sínek mellett vitt a jelzés, majd egy derékszögű kanyarral át kellett kelni a túl oldalra. Kissé eltávolodva a síntől, de vele párhuzamosan futott a széles földút egy kerítés mentén. Hosszas monoton gyaloglás következett a szinte nyíl egyenes úton, hol ligetes, hol kissé nyíltabb terepen. A táj nem sok változatosságot mutatott, így bőven akadt idő elgondolkodni azon, hogy az ember mennyi "ötletes" módon tud megszabadulni az otthon feleslegessé vált holmiktól, sittől, vagy egyszerűen  a szeméttől. Aztán úgy a nyolcadik kilométer táján a távolban feltűntek végre Moha házai. Ahogy beértünk a faluba, jobb kéz felől magunk mögött hagytok az Ágnes-forrást, a méltán híres Mohai Ágnes Ásványvíz szülőhelyét. Beértünk a központba és a Községházát zárva találtuk. Előkerültek az itinerek. Azok szerint itt kellett volna lenni az ellenőrző pontnak. Kisvártatva befutott egy új társaság, köztük egy „igazi írástudóval”, aki megfejtette nekünk a rejtélyt, miszerint csak olvasni kellene pontosabban, és akkor nem a Községházát keresnénk, hanem a Közösségi Házat. Egy-két perc után aztán elértük a pontot, valóban a Közösségi Háznál volt. Itt a 10 kilométeres túrán indulok megkapták az okleveleket és kitűzőket. A rendezők forró, valódi citromkarikás teával kínálták a résztvevőket, amit az udvar hangulatos padjain kényelmesen el is lehetett fogyasztani. A kellemes teázás után továbbra is a zöld jelzést követve, a temető mellett elhaladva elhagytuk Mohát. Széles szekérúton haladtunk, egyszer szántóföld mellett, másszor réten át. A jelzések ritkák voltak, így szalagozással erősítették meg az útvonalat. A kanyarokban és a letérőknél pedig, mint az egész túrán végig szöveges útbaigazítók voltak, így jószerivel "fejből" végig lehetett menni a távon.

"Duzzogva" Iszkáig

     Újra a Moha előtt táj monotonsága következett. De mit is várhattunk volna, hiszen a Sárrét északi peremén jártunk. Rét, cserjés és megint rét. Néhol kisebb facsoport. Lassan 15 kilométert tettünk meg, és nagy nehézségek árán sikerült is összegyűjteni 30 méter össz szintemelkedést. Így aztán fogytak a kilométerek, de az idő nem nagyon pergett. Hipp-hopp és már a harmadik pecsétet kaptuk a Duzzogó, fürdőromnál. Az ismertetőnk szerint ez egy nagyon régóta elhagyatott rom. Megnézni igazán nem volt alkalmunk. Talán egy másik alkalommal. Tovább követtük a zöldet. Egy erdős részen átvágva kereszteztük az iszka-kincsesi műutat, és egy dombon átkelve haladtunk tovább. Jobbról, balról kerítés szegélyezte az utat, táblákon figyelmeztettek, hogy a területeket kutyák őrzik. Nem csak üres figyelmeztetés volt. Valahogy olyan "láger fíling" terjengett a levegőben. Beérve a faluba előttünk magasodott a kastély parkja. Egy kis lépcsőzés után, az egykor szebb napokat látott angol parkon vágtunk át, míg nem egy boltíven áthaladva, a belső udvarra jutottunk. A tábla szerint az épület jelenleg általános iskolaként funkcionál. Újabb boltíves kapu következett, s a túloldalon napoztak a negyedik pont őrei. A résztávok miatt elég nagy volt a forgalom, de a pecsételés gyorsan ment, sőt csokit is kaptunk. Erről a pontról látszott először a kastély impozáns mérete. Készültek is a fényképek tucatjával.

A Kőasztal, a Piramita és Csór.

     Jelzést váltottunk és immár a pirosat követve, újra az egykori parkban jártunk. Jelenlegi, elvadult formájában is csodálatos, hát még milyen lehetett, egykori fényében. A tanösvény bemutató táblái kísérték az utunkat egészen a Kőasztalig.  Ez valóban egy hatalmas, kőből készült asztal. A mellette található ismertetőből is csak annyi derül ki, hogy "ősi". Mindenestre szép és érdekes, jó háttér a fényképezéshez. Emelkedő következett, végre a Bakony kezdte magát megmutatni. Csakhamar feltűnt a 262 méter magas Iszkai-hegyen, a Piramita csúcson álló korszerű, fa kilátó. Impozáns darab, nem lehetett kihagyni a megmászását. Tetejéről bámulatos látvány tárult elénk, keletről és délről a Sárrét, s a távolban Székesfehérvár, észak-keletre A Móri-árok és a Vértes, s a látóhatár többi részét betöltötte a Keleti-Bakony rengetegje. S mindez az ősz ezer színében úszott, az azúrkék ég alatt. Nehéz volt a látványt otthagyni a szikrázó napsütésben. Erdős és nyílt terep váltotta egymást. Kisiszkánál egy dolomit bánya mellett vitt az út. Szerencsére nem volt éppen művelés alatt. A környék teljes növényzetét vastag, púder szerű fehér por lepte. Szedtük is a lábunkat, nehogy beinduljanak a gépek. Persze tudtuk, hogy vasárnap van, de mi van ha az ördög nem alszik? Az Öreg Iszka-hegy után szőlők következtek. Ennek elnevezése több mint bizarr, "Leányvágó". Az elnevezés eredetét nem sikerült kideríteni. Innen leereszkedtünk a Szenes-horog mély völgyébe. Az út lefelé igen meredek volt, erősen a Nagy-Gete tokodi oldalára emlékeztetett. A völgyből hasonló meredek úton lehet kikapaszkodni. Ekkor egy fennsík rész következett egy köves úttal ( Hadiút ), az iszkai katonai lőtér szélén. Ezen haladva értük el Csórt. A művelődési házban volt az ötödik pont, egyben résztávok célja, rajtja. Itt aztán tényleg szép forgalom volt, de a negyveneseket soron kívül kezelték. Ez volt a központi frissítő, zsíros kenyér, különféle teák várták a megfáradtakat. Akinek kedve volt az épületben működő eszpresszó szolgáltatásait is igénybe vehette. 25 kilométer volt mögöttünk, így többen, mint kevesebben meg is tettük. Kicsit vissza kellett gyalogolni az úton, ami bevezetett a faluba, majd egy jobb kanyar után rövid emelkedővel, alig tíz perccel a fő frissítő pont után már a hatodik pecsét került az ellenőrző lapra, a Kilátó-hegyen. A pontot elhagyva újra a Hadiútra értünk. Kopár, kietlen vidéken jártunk.

Bakonyi hullámvasút

     A Kis-rét után ismét meredek szakasz következett, leereszkedtünk a Száraz-horogba. Itt a völgy alján haladtunk, mesebeli környezetben. Fejünk fölött vakítóan fehér sziklák, előttünk a mély és kanyargós szűk völgy, körülöttünk az ezerszínű lombozat, és mindezt megvilágította a napsütés. Az egész valami megfoghatatlan szépséget adott a tájnak. Azt hiszem ezen a szakaszon kevesen siettek, inkább mindenki élvezte és érezte a látványt és a légkört.  Meredek kapaszkodó következett. Az ösvény kanyargott a jelzés alatt fölfelé, és amikor azt hittük vége, még egy kis bónusz sziklamászást is elkönyvelhettünk. Így értünk fel a hetedik ellenőrző pontra, amit nem véletlenül neveztek el Meredély-főnek. Innen az egész Száraz-horog belátható. Meg kell nézni mindenkinek !

    Visszaereszkedtünk a horogba, s pirosra váltottuk az eddigi zöld jelzést. Az erdőben kacskaringózva előbb a Túró- majd a Sár-horgot kereszteztük és kiértünk egy füves terepre. A távolban feltűnt a 362 méter magas Baglyas-hegy a rádió tornyával. A következő pont ennek a környékén található, függően az időjárástól. A nyílt területen, ameddig a szem ellátott árvalányhaj elszáradt szálai voltak láthatóak. Valami csodálatos látvány lehet virágzáskor. A jelzések a ritka fákon, vagy köveken voltak felfestve. Ezeket megerősítették távolról is jól észrevehető szalagokkal. A kies táj ellenére nem volt nehéz a tájékozódás.  Az ellenőrző pontot a hegy aljában a Bagoly-völgyi fasornál találtuk meg. Csoki és ásványvíz volt a szolgáltatás. A nyolcadik pecsét begyűjtése után nekivágtunk a Baglyas megmászásának. Fentről a nyílt terep miatt csodálatos panoráma nyílt, s alattunk ott feküdt a végcél Várpalota. Egy kopjafa mellett elhaladva erős ereszkedésbe kezdtünk a város irányába. Egy jobb kanyar után, keskeny fákkal borított völgyben folytatódott az ereszkedés, néha kis emelkedést is beiktatva Hideg-völgyig. Az utat gyönyörű sziklák szegélyezik. Egy kőbánya következett, melynek a szélén, kőkupacok között kellett átkelni. Ismét emelkedő jött a fák között. A tetején egy kopár részre, amolyan fennsíkra értünk. Itt kisebb, nagyobb lejtők és emelkedők váltották egymást szépen sorra, míg végül egy újabb lejtmenet után tényleg sík terep volt a lábunk alatt. Nemsokára elértük az Inotai-víztárolót, melynek a partján a kilencedik és egyben utolsó ellenőrző pontot találtuk. Banán és friss ásványvíz várt ránk. Műút volt a lábunk alatt, lakott helyen voltunk. A pontőrök mosolyogva mondták, hogy már csak bő három kilométer a cél, fél óra és ott is vagyunk. Hát haladtunk tovább a tározó partján. A fejünk felett, egy meredek domb tején szép kis templom állt, temetővel. Aztán ahogy elhagytuk a tározót, megláttuk a szalagokat a domboldalon, egyenesen felvezetve a templomhoz. Mit volt mit tenni, mászni kellett. De fenn voltunk. Újra fennsík, és megint az egykori árvalányhaj. A szalagokat jobb híján az összefogott árvalányhaj szárakra kötötték. De az út egyértelmű volt jelezve. Megint csak dombnak föl, völgynek le, és amikor lent házak tűntek fel, az út biztosan elfordult a legközelebbi emelkedő felé, hogy aztán újabb lejtő jöjjön és folytatódjon minden ugyanúgy. Így kerültük ki Inotát, míg nem egyszer egy emelkedő tetejéről közvetlenül Várpalota határába ereszkedtünk le.

     Innen már műúton folytattuk az utat, át a városon. Jobbról, balról temetők szegélyezték az utat. Kiöltözött, virágokkal felszerelkezett sokaság volt mindenütt. Voltak, akik csendes áhítattal álltak a sírok mellett, mások inkább a családi, társadalmi érintkezés egyik fajtáját látták az eseményben. És ott voltunk mi kontrasztnak, az ünneplősök között koszosan, izzadtan, hátizsákokkal, botokkal. S látni lehetett a többség szemében az értetlenséget, nem tudva hová tenni a gyaloglókat. Mit keresünk mi az "életben", mikor az átlagember a halált, az elmúlást ünnepli. Pedig még csak az ünnepek előestéjén jártunk.  Aztán átvágva a "jól öltözött" tömegen megérkeztünk a Közösségi Házba a célhoz, negyvenkét kilométerrel és sok-sok szépséggel a hátunk mögött. Megkaptuk az emléklapokat, kitűzőket, néhány kedves szót, és várt a Várpalotán már szokásos svédasztal a zsíros kenyerek képzeletet felülmúló változatosságával és a frissítő ásványvizekkel.

Epilógus

     Köszönet ezért a remekül szervezett és jó túráért a Fejér Megyei Természetbarát Szövetségnek, Pintér Józsinak, a Várpalotai Városi Természetbarát Szövetségnek, Herczeg Attilának és az Iszkaszentgyörgyi Természet és Környezetvédő Egyesületnek. Valamint minden közreműködőnek, akik lehetővé tették a túra létrejöttét.