Elégedetten állapítottuk meg, hogy a múlt évinél sokkal tisztább és melegebb az idő. Az aulában, már jó néhány túratárs készülődött. Folyt a nevezés, a felszerelés igazítása és elcsattantak az első poénok is. Egyelőre csak hetvenesek gyülekeztek, s tavalyról szinte mindenkit ismertünk, legalább is arcról. A hangulat egyre családiasabb lett, lévén a rendezők jubileumot ünnepeltek, ez volt a tízedik rendezésük. Letudtuk a kötelező adminisztrációt, és ellenőrző füzetink átvétele után, már mi is az indulás lázában égtünk. Az Ösvény Taposók nagyon következetes, ha a rajt 6-ra van kiírva, egy perccel előbb sem engednek el senkit. Ahogy közeledett az időpont hirtelen kisebb vita támadt az indítás és a túrázók között, mivel két perc eltérés volt az órák között. Aztán közfelkiáltással megszavaztuk a 6 órát és kitódultunk az ajtón. A még mindig korom sötétben a harminc, harmincöt ember úgy indult, mint ha az élete függene attól, milyen gyorsan hagyja el Zircet. Aztán a belvárosban rádöbbentünk, sok-sok kilométer áll még előttünk, és mindenki egyszerre vett vissza az örült tempóból. Következett az első emelkedő, és a mentőállomást elhagyva közeledtünk a városhatárhoz.

Az első húsz

     Még mindig sötét volt, mikor magunk mögött hagytuk az utolsó házat. A távolban még láttuk az apátság két kivilágított tornyát, aztán lassan elnyelt bennünket a Bakony végtelen rengetegje. Az első szakasz nekem minden alkalommal kicsit monoton.  A  Zoltay-forrás 7 kilométerre van.  A táj nem sok változatosságot mutat, a szintemelkedés sem valami nagy. Az egyetlen változatosságot az jelentette, hogy időközben felkelt a Nap. Kicsivel több, mint egy órányi gyaloglás után, már be is került az első pecsét  az ellenőrző füzetekbe. Még ránéztünk a forrásra, szinte alig volt benne víz, és indultunk tovább. A következő öt kilométer a Kerteskői szurdokhoz már érdekesebb. A terep még mindig könnyű, azonban az útvonal jórészt az erdő mellett halad és Pénzesgyőr felé közelítve kinyílik a táj. Egyre feljebb kúszott a Nap, az ég felhőtlen és azúr kék volt. Már azt terveztük, hol vetkőzünk pólóra.  Megszavaztuk Bakonybélt, a harmadik ellenőrző pontot. De addig még jócskán menni kellett. A távolban a Bakony vonulatai szinte füstöltek a párától a ragyogó, arany napsütésben. Az iramon cseppet sem lassítva, pillanatok alatt feltűnt Pénzesgyőr. Egy kis séta az aszfalton, és ráfordultunk a szurdokhoz vezető útra. A harmattól minden vastagon vizes volt, és itt már bántuk, hogy az autóban hagytuk a kamáslikat.  Az ellenőrző ponton csokival várt a pontőr, és míg adminisztrált, kis történettel szórakoztatott egy bizonyos fakorong rendszerről. A szurdok szikláin átmászva haladtunk tovább. Miután az út újra kiszélesedett, megpróbáltuk a fakorongok történetét összerakni. Nem jutottunk sokkal többre. Akkor azt hittük, hogy már sosem fogunk korong ügyileg megvilágosodni. A szurdokban néhányan beértek bennünket, így együtt folytattuk az utat beszélgetve. Kevéssel később, egy benézhető elágazásnál néhány túratársat visszakiabáltunk a helyes irányba, így újabb tagokkal bővült a csapat. Az Öreg-Kerülő-hegy emelkedője kissé megszórta a csapatot. Féltünk az előttünk álló erdei úttól, de az erdészet idénre betemette a tavalyi fakivágásból származó óriási kátyúkat, de azért sár így is akadt, ám korán sem annyi, mint egy éve. Az erdő sűrű és párás volt a Gerencétől, észre sem vettük, hogy megváltozott az idő. Csak mikor Bakonybél előtt, Szent-kútnál kibukkantunk a fák közül, szembesültünk azzal, hogy teljesen befelhősödött.

            Bakonybélben az állandó helyen, a Hársfa vendéglőben volt az ellenőrző pont. Itt a megszokott tömeg fogadott, mivel ez a rövidebb távok indító pontja is. Megkaptuk a harmadik pecsétet és a szokásos italbont is. Mi fröccsre váltottuk. A kis kerthelységben élénk beszélgetés folyt. Egy nagy edényben forró tea gőzölgött, és mindenki kedvére teázhatott. Előkerültek az első szendvicsek is. A túrázók folyamatosan érkeztek, hatalmas volt a forgalom. Azonban a ruhák állapotáról simán meg lehetett mondani ki jön már Zirc óta, és ki az aki csak most kezdi koptatni a kilométereket. Elvileg itt akartunk pólóra vetkőzni, ám épp indulni készültünk, mikor eleredt az eső. Így maradtak a polárok, sőt előkerültek a dzsekik is. Még ki sem értünk a faluból, mire elállt a zápor és újra napos lett az idő. Újabb 5 kilométer következett a Gerence-völgyben szintemelkedés nélkül és utunk huszonkettedik kilométerén elértük a negyedik pontot, Gerence pihenőt. Ez a túra egy különleges pontja, mivel a hetvenesek innen tesznek egy kicsivel több, mint 15 kilométeres kört, és a kitérő végeztével visszatérnek ugyanide. Ennek okán többen a ponton hagyják hátizsákjukat, és könnyített felszereléssel teszik meg a távot. Így terveztük mi is, de aztán csak Enikő használta ezt a variációt. Neki viszont cipőt kellett cserélni, mert a bokáját kikezdte a bakancsa. Szerencséjére nem túl messze lakik, így autóval utána hozták a váltást.

A kitérő

     A pihenőtől kemény emelkedő kezdődött a Tábor-hegyre, egészen a Széchenyi Emlékkőig. Az az igazság, hogy nem egészen értem miért kell gránit emlékkövet állítani annak, hogy Széchenyi Zsigmond – akit egyébként tisztelek és nagyra tartok – 1944-ben azon a helyen kilenc vaddisznót és egy rókát lőtt egy vadászaton. Mindegy. Megnéztük a követ és mentünk tovább. Ha már a felfelé menet is erős volt, miért lett volna más a lejutás a hegyről. Vad lejtőn haladva újra elértük Bakonybél határát. Itt a műúton jobbra tartva haladtunk az ötödik pontunk, Hidegvölgy felé. A pontőrtől megtudtuk, hogy hatvanketten választották az nap a hetvenes távot és mi tartjuk helyünket a közép mezőnyben. Nem mintha lett volna jelentősége, de jól esett. Aztán az elkövetkező két kilométer a volt bauxit bányáig maga volt a rémálom. Az emelkedő eleje normál körülmények között is lihegős, de most még pluszban agyagos, csúszós sár is borította. Kerülni nem tudtuk, kénytelenek voltunk botjaink maximális segítségét kihasználva araszolni felfele. Ez a rész, a Bakonybélből indult húsz kilométeresekével közös, s valószínűleg elég sokan voltak, hogy járhatatlan jégpályává tapossák az emelkedőt. E  kis táv szinte jobban megviselte az izmokat és izületeket, mint a mögöttünk hagyott 38 kilométer összesen. De fenn voltunk. Az időveszteség kompenzálására egy lejtős szakaszon futni kezdtünk. Az idő még mindig napos volt, a kedvünk pedig töretlenül jó. Akiket lehagytunk futás közben, csendesen elmélkedtek elmeháborodottságunkat illetően, de úgy gondolhatták, biztonságosabb, ha ennek nem adnak hangot.

      A hatodik pontnál, Királykapunál már újra a tervezett időnket hoztuk.  32 kilométernél voltunk, jó erőben és időben. Így nyugodtan fogyaszthattuk el az ellátmányul kapott nagyon finom és nem kicsi pogácsát, és a szinte korlátlan bodza szörpöt. Megpihenve és feltöltődve folytattuk az utat immáron újra Gerence pihenőhöz.  A Vörös János-séd völgyében, egy régi vasút egykori nyomvonalát követve halad az út tovább. Szintemelkedés szinte nincs ezen a szakaszon. A Suttonyi-kútnál egy kis tavat elhagyva, tovább követtük a régi nyomvonalat. Ember magasságú gazon kellett átgázolni, s lassacskán a fejünk felett megjelent a kerékpár út, ami szintén a pihenőhöz vezet. Talpaltunk, nehogy a „lefutottak” utolérjenek, és újra a pihenőnél voltunk. Immáron ismerősként köszöntöttük egymást a pontőrökkel. Miután begyűjtöttük a hetedik pecsétet, valamint Enikő hátizsákját és dzsekijét, amit az egyik padon felejtett, de ugyan ott volt ahol előzőleg hagyta, nekivágtunk a túra legnehezebb szakaszának.

Kőris-hegy

     Ez a 7 kilométer a maga csaknem 500 méteres szintemelkedésével a túra legnehezebb része.  Már az eleje komplett kardio edzés. Néhány száz méter gyaloglás után az ember egy földből kialakított lépcsősorhoz ér. Ez vezet fel az Odvaskő-barlanghoz. Ezen a lépcsősoron aztán 100 méter szintet emelkedünk. A pihenő és a barlang csupán 1 kilométerre van egymástól, azonban igen üdítő érzés felérni. A barlang egyébként érdekes. A magyar barlangok közül ezt említik legkorábban írásban, az 1300-s években. Dolomit sziklába, 7 méter magas, szádával nyílik. 20 méter hosszú és 8-10 méter széles, 3-4 méter magas. Az egyik sarokból egy kürtő nyílik a hegytetőre. Egy másik sziklahasadékon át egy 7 méteres folyosóba lehet jutni, s ezen keresztül szintén elérhető a külszín. A z ásatások során barlangi medve csontokat is találtak itt.

     A barlang után még néhány lépcső következett és rátértünk a Boroszlán-tanösvényre. Ismertető táblák mellett haladtunk egyre feljebb a míg mindig tiszta időben.  Elhagytunk néhány hétvégi turistát, akik szintén a hegytetőre tartottak. Miután megtudták mi járatban vagyunk nagyobb tisztelettel néztek ránk. A társasággal tartó Mackó kutya úgy döntött érdekesebbek vagyunk a gazdáinál, és határozottan eltökélte, velünk tart. Alig tudták a gazdái lebeszélni tervéről. Folytattuk az emelkedést, miközben lassacskán tompult az idő. Majdnem két kilométerrel a csúcs előtt elértük a felfelé vezető műutat. Ezt a szakaszt már rég vártuk. A szerpentinen fák között kanyarog felfelé. Az idő egyre borongósabb és hidegebb lett, a szél is feltámadt kissé. Aztán egy nyiladéknál megláttuk azt, amitől leginkább tartottunk. A szépség az volt, hogy szó szerint a felhőkben jártunk, az ijesztő a felhők sötétszürke és mélykék színe , és vastagsága volt. Semmi jót nem ígért. Megszaporáztuk lépéseinket. Már látni lehetett a radar állomás fehér „golflabdáját”, mikor elkezdett szemerkélni az eső. A fák takarását kihasználva, utolsó hajrát nyitottunk fel a kilátó toronyhoz. Az ellenőrző pont beköltözött a kilátó alá, s a nagy fa szerkezet védelmében szorongott teljesítménytúrázó, és egyszerű kiránduló egyaránt. Viszont a hangulat jó volt, élénk beszélgetés folyt, egyesek eszegettek, mások iszogattak, ruhát, zoknit cseréltek, csak a két pontőr meredt átfagyva maga elé, a mindent átható szélben. Időközben megérkezett Mackó kutya kíséretével, és immáron jó ismerősként köszöntött bennünket. Mi is ettünk pár falatot, és éppen induláshoz készülődtünk, amikor leszakadt az ég. Nem volt mit tenni, menni kellet, hiszen ez csak a nyolcadik ellenőrző pont volt, s alig jártunk 45 kilométernél.

Az utolsó negyedszáz  

     709 méter magasan voltunk, a Bakony legmagasabb pontján és újra durva lejtő következett. Először le kellett ereszkedni a szakadó esőben az Ördög-likhoz. Hol a botokkal fékeztük magunkat, hol fától fáig közlekedtünk. Aztán folytattuk az araszolást a csúszós, alig járható lejtőn tovább. Az eső nem kegyelmezett, rendületlenül szakad. Aztán, hogy még tetőződjön a megpróbáltatás, kidőlt fák keresztezték az utat.” Lélekemelő”volt a csurom vizes, már sáros, derékmagasságú törzseken átmászni. Aztán túljutottunk e lejtőn és újra betonon haladtunk egy keveset. Szakadt továbbra is, a hőmérséklet 4,2 fokra esett vissza. Jó szolgálatot tettek a kesztyűk. A Márvány-völgyön haladtunk lefelé a halomsírok felé. A halomsírmezőt az északi oldalról kerültük meg – a sírokról később még szó lesz - .  Az eső kicsit alább hagyott, s a távolban újra napsütés derengett. Nemsokára Kőris-hegy felől becsatlakozott az országos kék, és az összeszűkülő ösvényen, újra rönkmászás kezdődött. De legalább az eső elállt. A Barátok-útján értük el a kilencedik pontot, az Öreg-sédet. Itt már újra sütött a Nap. Ez volt a bűvös 50-es kilométerkő. Betonozott úton haladtunk tovább, újra a halom sírok felé.

     Háromnegyed órányi gyaloglás után elhagytuk a műutat, és a sírmező mellett haladtunk tovább. Ez a halomsírmező Közép-Európa legnagyobb ismert sírmezeje, a maga 226 halmával. Időszámításunk előtt 1200 körül keletkezett. Az itt élő népek használták temetkezési helyül. Más néven Százhalomnak is nevezik.  A legnagyobb sírok 20-30 méter, a kisebbek 5-16 méter átmérőjűek, magasságuk 1-3 méter. Lassan kezdett ránk esteledni, és az út inkább emlékeztetetett ingoványra, mint erdei útra. Végeláthatatlan vízfelületek csillogtak a szürkületben mindenütt, de abban sem lehetett senki biztos, hogy ha egy fűcsomóra lép nem merül bokáig a vízbe. Így értük el a már teljesen besötétedett erdőben Bödön-kutat, a tízedik pontot és egyben központi frissítő állomást.

     A tábortűz fénye már messziről látható volt, s ahogy közelebb értünk feltűntek a már ismerős kivilágított kerti sátrak, a sörpadokkal. Idén sem kellett csalódni. Lekváros és zsíros kenyér, csalamádé, hagyma, erős paprika, forró tea és szörp volt a menü, és persze korlátlan fogyasztás. Jól esett egy kicsit megpihenni, különösen a forró tea volt nagy áldás. Megtöltöttük vele bátran kulacsainkat is. Kihasználtuk a nyugodt alkalmat és kicsit frissítettünk felszerelésünkön is. Jól jöttek az új zoknik. De itt sem lehetett végtelenségig időzni. Fejlámpákat elő és indulás. Egy kisebb csapat élén folytattuk utunkat. A lámpák 4-5 métert engedélyeztek látni, de az erdőben amúgy sem lett volna lehetőség nézelődni. Mindenki a lába elé figyelt, igyekezett a gyökereket, gödröket és tócsákat elkerülni.  Kis idő elteltével újra műúton haladtunk. A távolban látszottak a kőris-hegyi radar piros irányfényei. Távol volt már térben és időben egyaránt. Feltűntek Szépalmapuszta fényei.  Az arborétum mellett léptünk be a hotel és lovas klub területére. Gyönyörű hely érdemes világosban is megnézni. Egy dombocska tetején, a lovarda területén aztán megláttuk a tizenegyedik pont, Szépalma pihenő lámpáit.  Elértük a hatvanadik kilométert, már csak egy jó tízes volt hátra.  Itt megtudtuk, hogy a régi útvonalban egy kis változás történt, egy kerítés megépítése miatt. Az új szakaszt, fényvisszaverőkkel hibátlanul jelezték.

     Aztán a régi túra útvonal és megint erdő következett. Az erdei út mérsékelten volt csak sáros, kezdtük a legjobbakat remélni. Csatlakozott hozzánk egy fiatalokból álló társaság, akik itt „első bálosok” voltak.  Minden a legnagyobb rendben volt, egészen a Hajmás-hegy, Halomány-tető alatti részig. Újabb durva lejtő, a már jól ismert agyagos sárral. Sehol fa, semmi kapaszkodó, nyíl egyenes sípálya 200-300 méter hosszan. Mindenki a maga technikájával küzdött, én személy szerint bevágtam a kezdő síelők hóekéjét, és nemes egyszerűséggel lecsúsztam. A bakancsok talpán a recék nem jelentettek semmit, azok már rég tele tömődtek a vendégmarasztaló sárral.  De mint minden, ez is véget ért egyszer, s nemsokára az áhított aszfaltozott erdészeti úton voltunk. Így értünk el Páliháláspusztára. Már csak másfél kilométer volt az utolsó, tizenkettedik pontig a Kő-kúti erdőig. A fiatalok korábban megelőztek bennünket, de mindvégig látótávolságban maradtak, és lámpáik fénye árulkodott, hogy időnként hátrafordultak és megnézték jövünk-e mögöttük. Aztán Pálihálásnál ellőtték a puskaport, s mi újra megelőztük őket. Szinte egyszerre értünk a pontra, itt kiderült egy fiú és egy lány teljesen elkészült közülük az erejével, illetve a lábával. Megvigasztaltuk őket, hogy már csak 4 kilométer a cél. Mi már indultunk volna tovább, mikor a pontőrök tájékoztatták a ponton lévőket, hogy az út hátralévő szakaszában változás van, mivel az egyik túratársunkat napközben kutya támadás érte Tündérmajornál. Hozzá nem is kicsi, rendőrt és mentőt kellett hívni, így mindenkit arra kértek, hogy a műúton menjünk tovább és kerüljük ki a települést. Távban nem lesz változás, csak megússzuk az utolsó dagonyát és emelkedőt. Így tettünk.  A major határában aztán visszatértünk az eredeti útvonalra. Átvágtunk egy kis erdőn, és alattunk a völgyben feltűnt az újra kivilágított Zirc.  

A célban

     Az utolsó két kilométert aztán végig aszfalton tettük meg, ugyan azon az útvonalon, mint amin reggel elhagytuk a várost.  A tavalyi és idénre is tervezett tizenöt óra negyven helyett, a sár miatt tizenhat tizenöt alatt értünk célba, de bőven hoztuk így is a tizenkilenc órás szint időt. Az aula aztán a nap folyamán megváltozott, a szülinapra való tekintettel lufitenger fogadta a visszaérkezőket, megy egy szülinapi torta „romja”. Az emléklapok és jelvények átadása után – igen, itt még nagyon szép nagyméretű fém jelvényeket osztanak, s hozzá minden teljesítésért mást – a szokásos zsíros, lekváros, margarinos kenyérrel és teával, üdítővel kínáltak minden beérkezettet. A svédasztalnál aztán a Kerteskői-szurdok pontőrétől végre megtudtuk, mik is azok a fakorongok. Ezek nem mások, mint fából készült dísztárgyak, amelyeket egy-egy helyen mát itthon is lehet kapni, de igazi kultúrája külföldön van, s az egész elmefuttatás az én préselt kékesi botdíszemből indult ki. Így aztán a nap végére Enikő, Laci és jómagam is felvilágosultunk a témában.

Összegezve, a rendező Ösvénytaposó Baráti Társaság jó szokásához híven kitett magáért a rendezés, szervezés, lebonyolítás minden területén. Kis hiányosság, hogy az időjárást még nem tudják kellően befolyásolni, de reméljük ebbe is belejönnek. Mindenesetre ajánlom bárkinek a Bakonyi Barangolás bármely távját, és köszönet a jó túráért.