A kezdet

     Judittal hat órakor indultunk Pázmándra, a művelődési házhoz, ahol a rajt-cél is volt. Néhány perc autózás, és az udvarra befordulva láttuk, már folynak az előkészületek. Mi is beszálltunk a sörpadok kipakolásába és az adminisztráció felállításába. Menet közben Zoli megérkezett a gulyás alapanyagaival és az udvarra kitett két nagy üst, már nem is tűnt olyan elhagyatottnak. Túl sokáig nem húzhattuk az időt, mivel gyalog mentünk ki a pontjainkra. Így a pontőr csomagjaink felvétele és ellenőrzése után és egy kis reggeli hangulatjavító starter magunkhoz vételét követően, a felkelő nappal együtt indultunk is. Nekem könnyű dolgom volt, csak a falu határáig kellett mennem, aztán felkapaszkodni a keresztekhez, a hegyre. Kihasználtam az alkalmat, és az épülőfélben lévő kálvárián keresztül mentem fel. Már úgy is meg akartam nézni. Ha befejezik szép lesz, de a meredeksége miatt az idősebb korosztálynak tényleg kálváriát fog jelenteni. Ahogy felértem a tetőre a három kereszthez, abban a pillanatban emelkedett a látóhatár fölé a Nap. Kálvária, három kereszt a tetőn és a felkelő Nap. Érdekes érzések jártak át. Felállítottam a pontot az egyik kereszt talapzatán, aztán a sziklák széléről lenéztem a falura. Bandi is kinn volt már az első ponton a malomnál. Tőlem alig több, mint egy kilométer, de köztünk ott egy”édes kis” emelkedő, közepén a kvarcitszikla szoros a köveivel, amiken csak mászva lehet átkelni. Gondoltam van még időm nézelődni, ám ekkor a falu határában a szántóföldön megjelentek az első túrázók, és gőzerővel közeledtek Bandihoz. Gyorsabbak voltak, mint gondoltam.

A tetőn

     Hét órakor indult a túra, és bár csupán alig három kilométerre voltam az indítástól az emelkedő és a kvarcit sziklák ellenére huszonhét perc elteltével megjelent az első ember, aki nevezetesen 45 km-en indult. Hat perc szünet következett, majd egy anya érkezett tini fiával, nevezetesen ők voltak az első 35-ösök. Aztán kinyitották a csapot, és folyamatos lett a túrázók áramlása. Szépen elosztva jöttek, de bámészkodni már nem volt időm. Viszont csak a két leghosszabb táv képviseltette magát, a húszasoknak se hírük, se hamvuk nem volt. Persze, ők ráértek. Aztán pontban negyed kilenckor megtört a jég, és köszönthettem az elő húszast  is.  Innentől aztán nem volt megállás. Piros Gerecsés pólóm sokaknak adott indító témát egy kis beszélgetésre. Többen megdicsérték jó választásomat, mivel így már kilométerekről láttak a falu határából, mások a közös Gerecse 50-et emlegették, valamint kiderült az is, hogy milyen sokan érkeztek Tatabányáról és környékéről. Nem gondoltam volna.

     Ahogy telt az idő, lassacskán elkezdtek érkezni a helyiek, a sok-sok ismerős. Kölcsönös rácsodálkozások következtek – Hát te itt ? – felkiáltásokkal.  Nyilvántartásomon sokasodtak a színes pipák. A fej-fej mellett haladó 35-ösök és 45-ösök létszámát lassan befogták a 20-asok, majd azzal a lendülettel maguk mögé is utasították a másik két távot.  Befutott Rita barátnőnk is kis gyerek csapatával, valamint az elhagyhatatlan Brúnó kutyával. Magasan a fejünk felett elrepült egy motoros siklóernyős. Néhány perc elteltével újra megjelent Pázmánd irányából. A legjobbkor. A pont úgy tele volt, mint egy nyári fesztivál helyszín, és kivételesen sok gyerek volt fenn. A siklóernyős szinte a fejünkre ereszkedett, több kört is leírt, csinált néhány „kunsztot”. Gyerek, felnőtt egyaránt ugrált, mutogatott, integetett, kattogtak a fényképezők, és a pilóta széles mosollyal integetett vissza.  Tiszta majális volt októberben. Megérkeztek a helyi ifi túrázók is, majd megpihentek a „kimerítő” első három kilométer megtétele után. Az egyik zsákból előkerült egy sok csatát megjárt metálkék FÉM ! 2 literes szódásszifon, valamint ipari mennyiségű műanyag kávéspohár. A délelőtti napsütés csúcsán  „fénnyel” kínálták a rá fogékonyakat. Nem volt rossz. A későbbiek során aztán a szifonnal gyakran találkoztam. Megjelentek az első Totyorgók is, zömében óvodás, kisiskolás gyerekekkel. Egyre színesedett a közösség. A  hosszútávosok időközben elfogytak, és már csak a húszasok és a nyolcasok érkeztek. Az utolsó húszasok egy kilenc fős gyerek csapat volt, egy szöszi fitnesz edzővel az élükön.  Néhány kilométerrel később megtudtam, hogy ő Mónika, a polgármester „asszony”. De akkor már rég tegeződtünk.

     Úgy múlt az idő, hogy észre sem lehetett  venni, folyamatosan áramlott a tömeg, aztán szépen lassan csillapodott. Végül ismerős túrázó jelent meg a távolban.  Bandi volt, az első pont őre. Végignéztem a nyilvántartást, és láttam nálam is hiánytalanul megvan mindenki, így én is zárhattam. Összességében 50 negyvenötös, 52 harmicötös, 226 húszas és 66 nyolc kilométeres pecsét ellenőrző füzetbe ütése után, Bandival elindultunk a cseplek-hegyi harmadik pont, Gábor felé.

A TOPorgás

     Most már, mint „átlagos „ túrázók róttuk a kilométereket. A hegy aljában beértük Mónikát, és a „macska bandát”, majd előttük értünk a hegy tetejére.  Ők húsz kilométer megtételére vállalkoztak. Kis idő elteltével ők is megkapták harmadik pecsétjüket, s immáron együtt baktattunk le a hegyről, a negyedik pont a Csúcsos-hegy és Judit irányába. Csivitelve, beszélgetve haladtunk a szőlők felé. Időközben a „fényes nemzedék” felért Judithoz, és már csak Mónikáék hiányoztak a teljes létszámhoz. A hegynél aztán búcsút vettünk a gyerek csapattól, és a pont bezárása után egyenesen Nadapnak vettük immáron négyen az útirányt.  Elmúlt már délután egy, amikor megérkeztünk Nadapra, a Teke sörözőbe. Eredetileg az ötödik pontra indultunk a szintezési alapponthoz, csak az menet közben bezárt. Így ha már Nadapon voltunk … , legalább kiszáradt torkunkat meg tudtuk némileg nedvesíteni, egy-egy sör által. Már nem is csodálkoztam, amikor a kerthelyiségben ücsörgők között ismerős fiatal arcokat fedeztem fel, és az elhagyhatatlan kék szódásszifont. Kicsit sajnáltam az alappontot, mert ott csokit kaptak a túrázók, a Gyapjas-zsáknál meg almát, de megvigasztalódtunk. Lassan eltűntek a fiatalok is, és mi is szedelődkzödni kezdtünk. Irányt vettünk Sukorónak, ahol a Néprajzi háznál Marika és Zoli várta a megfáradtakat a már megszokott zsíros kenyérrel, és a hozzávalókkal. Ha már túráztunk mi is, hát kivettük a részünket a zsíros kenyér készlet megapasztásából is. Ez a pihenő, kicsit hosszabbra sikerült a tervezetnél, lassan kezdett a Nap eltűnni a Meleg-hegy gerince fölött, a pont is zárt, így elindultunk vissza Pázmándra, a célba. Zoliék is összepakoltak.  Persze könnyű annak a visszaút, aki kocsival van. Igaz, volt némi cuccuk, asztal és tálcák, evőeszközök és mások, de aki sport ember az megoldja az ilyesmit.

     A visszaúton, Nadapot elhagyva, aztán a ránk is esteledett, de valahogy a szőlőhegyen átkelve senkinek sem jutott eszébe fejlámpát használni. Végtére is ismertük a terepet, mint a tenyerünket. Pázmánd kivilágított utcáin, aztán meg pláne nem volt probléma. A művelődési háznál a két nagy kondérban gőzölgött a forró gulyás, és elégedett, többé-kevésbé megfáradt emberek csoportjai jókedvűen falatoztak és beszélgettek a hosszú asztaloknál. Ismerősként köszöntöttek bennünket, a pontőrök kis csapatát, s miután megtudták, hogy az őrködés után bizony mi is talpaltunk egy keveset, még elismerőbb pillantásokkal méltattak minket. Lepakoltunk, leadtuk a hivatalos csomagokat, és nekiláttunk a jól megérdemelt gulyásnak mi is. Juliska néniben most sem kellett csalódnunk. Kitűnő volt a leves, és az adagot is megmérte. Volt kenyér, erős paprika is bőségesen, no meg ásványvíz.

     Érdekes volt látni így egy teljesítménytúrát, hogy egy azon alkalommal megtapasztalja az ember úgymond belülről, mint pontőr és a szokásos módon kívülről, mint egyszerű talpas. Mások a benyomások, és más a kontaktus a túratársakkal. Viszont elfogultság nélkül állíthatom, hogy mind kívülről, mind belülről, tehát így is – úgy is a TOPorgó  igen jó túra. Mára kinőtte a gyermekbetegségeit, egyre jobban kiforrt. S aki nem hiszi, a tavaszi éjszakain vagy októberben a „nagyon” járjon utána !