Mindezekről a környéken lakó barátnőnk mesélt évekkel ezelőtt, s ez megfelelő alapot adott a kíváncsiságunknak, hogy a dolgok után járjunk. Azonban akkor, azon a tavaszi napon az idő, vagy a völgy nem volt kegyes hozzánk. A hideg szél és a szűnni nem akaró eső kiűzött bennünket a völgyből, mielőtt jobban szemügyre vehettük volna. Így aztán elhatároztuk, hogy egyszer visszatérünk. Most, szeptember 3-án jött el az ideje, ha már egyszer a várpalotai természetbarátok túrát szerveztek ide.

„Vár palota”

A korábbi próbálkozással szemben a meteorológia erre a napra kellemes kiránduló időt ígért, így sokkal jobb kedvvel autóztunk Várpalota felé a „Házisárkány Őrssel”, az az Judit, Rita, Erzsi és jómagam, kiegészülve Erzsi unokájával, Pepével, no meg Brúnó kutyával. A kiírás nem tűnt veszélyesnek, maga a táv 26 km, 420 méter szintemelkedés, és minderre 7 óra szintidő. Mindez belátható és bejárható távolság. A rajt és cél, a várpalotai túrák bejáratott helyszíne a Civil Ház volt. Gyorsan, flottul ment az adminisztráció, sőt néhány jó tanácsot is kaptunk a szervezőktől. Felhívták a figyelmünket, hogy beosztónak kell lenni a vízzel, mivel természetes pótlásra nincs lehetőség, lakott területet nem érintünk, és a terep miatt, csak a negyedik ellenőrző ponthoz tudnak frissítőt kijutatni. Végig számoltuk az itinert. Majd kilenc kilométer a völgyig, egy jó tízes maga a völgy, és aztán vár a víz. Úgy véltük nem lesz gond.Azért biztos ami biztos alapon, indulás előtt betértünk az épület túloldalán lévő alagsori sörözőbe, és elfogyasztottuk immáron rituális indító kávénkat, no meg az ”agancsos kólát”.Így hát mindenre felkészülten vágtunk neki az útnak.

Kezdődik a tánc

Még nem volt fél nyolc, és egy aszfaltos kaptatón tartottunk a város határ irányába. Mindig csak emelkedve követtük a piros jelzést, még elmaradt mögöttünk a civilizáció. Fennsík részre értünk, a gaz és a bokrok között nehezen volt követhető a jelzés, de az elbizonytalanodásoknál mindig feltűntek előttünk haladók. Így értük el az első ellenőrző pontot, az Inotai-víztárolónál, ahol a pontőrök egy mandulás árnyékában fogadtak minket. Túl voltunk az első három kilométeren, és laza sétagaloppnak tűnt ekkor még minden. Pecsételés, kis krémezkedés, és folytattuk utunk, Hideg-völgy felé. Sík terepen haladtunk, s a nap kezdte megmutatni, nem biztos, hogy betartja a meteorológiának tett ígéretét, a 26-28 fokkal kapcsolatban. Kopár, árnyék nélküli dombok sora következett kiszáradt, alig fűvel. A jelzéseket jobb híján a földből kiálló nagyobb kövekre festették. Erősek voltak az emelkedők, és húzósak a túloldali lejtők. Így hullámvasutaztunk dombra fel, völgybe le. Viszont a kilátás egy-egy tetőről csodálatos volt. A nap viszont nem tágított. Csúcsot akart dönteni, ami aztán mint az esti híradóból kiderült sikerült is neki. Jól haladtunk, de már nagyon vártuk, hogy végre elérjük a Hideg-völgyet, és reméltük, hogy nem csak nevében lesz hideg. Azonban még előbb egy működő kőbánya szélén kellett elhaladni. A meleg mellé, a por igazán nem hiányzott. Lassan elértük a várva várt völgyet, amely ha hideg nem is, de legalább árnyas volt. A Baglyas-hegy magasságában beért bennünket egy fekete kutya, akit már a városban is látni véltem. Elkísért bennünket a második ellenőrző ponthoz, Hideg-völgy túlsó végéhez. Ekkorra már vízkészleteink alaposan megcsappantak, és a nap még csak most kezdett igazán magasan járni. Alternatív megoldás mellett döntöttünk.

             Bakonykúti kutak

Judit és én úgy gondoltuk, jó fejek leszünk, és teszünk egy kis kitérőt a körülbelül bő kilométerre fekvő Bakonykútiba, és hozunk a többieknek vizet. Átadtuk tartalék vizeinket, és felszerelkezve üres palackokkal, a pontőrök és a térkép információi alapján elindultunk „karitatív” utunkra. Rita még utánunk szólt, hogy aztán a kocsmában a hideg sör mellett gondoljunk rájuk is.” Hogy, mit nem feltételeznek egyesek ?” – évődtünk Judittal, s már láttuk magunk előtt a gyöngyöző korsókat. A mutatott földút, szinte teljesen párhuzamosan futott a túra további útvonalával, viszont a térkép szerint nekünk valahol, egy kanyart kell tenni északra, a falu felé. Találtunk is egy dombra felfutó kereszteződést, és itt irányt váltottunk. Felérve a tetőre megpillantottuk a már régebbi túráról ismert lovardát, és nyugtáztuk, jó helyen vagyunk. Vidáman beszélgetve, az országos kéken értük el a falut. Kicsit többnek tűnt, mint egy kilométer, de kit érdekelt. Megláttuk az első kék közkutat, megtöltöttük a flakonokat, megmosakodtunk, majd felfrissülve elindultunk a templom, a vélt faluközpont irányába. Gondoltuk, ott biztos célt érünk. Még a templom előtt találkoztunk egy talicskát toló emberrel. Meleg van, dolgozik, ő lesz a mi emberünk. Rögvest meg is állítottuk, mondaná meg, hol van a söröző. Legnagyobb megrökönyödésünkre azt válaszolta: „ az itt nincs”. Kocsma, bolt, vagy bármi, ahol vásárolni lehet? „Kis falu ez itt, nem bír el se kocsmát, se boltot.” – hangzott az elviselhetetlen válasz. Nem volt mit tenni, indultunk a többiek után, felszerelkezve a vízzel. Az kék jelzésen hagytuk el a falut, és igyekeztünk vissza immáron a Burok-völgybe. Egy irtásnál elveszett a jelzés, megérzés alapján haladtunk. Később megtaláltuk a völgybe vezető kék keresztet, és egy igen durva lejtőn leértünk a völgy aljába. Előttünk és utánunk túratársak tűntek fel.

Az őserdőben

A térképeken is szerepel nagy, piros betűkkel, hogy a völgy nehezen járható és a rajtnál is kiemelték a szervezők, hogy helyenként nagyon figyelni kell, mert annyira sűrű a növényzet, hogy még a gyalogos csapás sem látható. Előző túránk képei is felsejlettek, néhol kisebb kidőlt fákat kellett kikerülni. Pillanatnyilag azonban szép arcát mutatta a táj. Igyekeztünk, hogy a többieket utolérjük, tudtuk nem fognak rohanni, már csak Brúnó miatt sem. Csodálatos volt minden, az idő, a fények, ahogy a napsugarai beszűrődtek a párás levegőn át, a buja, vad és érintetlen természet. Tudni kell a Burok-völgyről, hogy természetvédelmi terület, és olyan szigorúan védik, hogy egy igazi, természetes, érintetlen erdő jött létre. Ez azt jelenti, hogy nem tisztítják, tartják karban az ösvényeket, nem szedik össze a gallyakat afák alól. Ami egyszer lehullott, kidőlt, letört az ott marad, ahová leesik. Az időjárás, a rovarok, a természet majd eltűnteti idővel. Csodálatos az egész, tényleg van misztikája. Talán ez a vadság, mivel sosem művelték az itteni erdőt, járult hozzá, hogy misztikus híre terjedt. A tavalyi viharok persze ezt a területet sem kímélték, és erről hamarosan személyesen is meggyőződhettünk. Egyelőre könnyedén, gyors tempóban haladtunk, beértünk és lehagytunk kisebb nagyobb csoportokat. Néhol egy-egy kidőlt fán kellett átmászni. Rengeteg tapló nőtt a törzseken, a lepke tapló, pedig a kidőlt rönköket népesítette be telepeivel. Ahogy haladtunk egyre beljebb, kezdett durvulni a helyzet. A fák már kettesével, néhol hármasával kidőlve keresztezték az ösvényt. Volt ahol közöttük kellett átbújni, amúgy limbó módjára, volt ahol meg kellett mászni a törzseket. Ha volt hely, oldalt kerülő utakat is kezdtek kitaposni, de a legtöbb helyen felfelé mászni, lefelé ugrani kellett. Lassultunk is rendesen. Aztán az ösvények egyszemélyesre vékonyodtak, néha ágakat is kellett széthajtogatni, ha haladni akartunk. Megsűrűsödtek a kidőlt fák, és szabályos akadálymászó verseny vette a kezdetét.Már nem néztünk távlatokat, csak tíz-húsz métert előre, hogy felmérjük a következő gátat, és felkészüljünk a leküzdésére. Pillanatok alatt elveszett tér és idő. Csak mentünk, másztunk, ugrottunk és megint másztunk. A kilométer számláló mutatta hogy haladunk, az óra jelezte az időt. De a tudat, az valahol régen elveszett.

Embermagasságú csalános következett, egy kanyargós tisztásszerű helyen. A távolból meghallottuk Rita hangját, ahogy Brúnót instruálta. Csakhamar utolértünk egy csoportot. Mint ha háborús menekültek araszoltak volna, a csalán dzsungelben. Mindenki karja az ég felé meredezett, így próbálkoztak több-kevesebb sikerrel védekezni az égető csípések ellen.Néhányan megálltak pihenni, vagy csak megsejteni a térkép alapján, hogy merre járhatunk. Így aztán tudtunk előzni, és beértük a mieinket. Igazán örültek nekünk, annak ellenér is, hogy „csak” vizet hoztunk. Beszélgetni, iszogatni nem volt mód, menni kellett, mert haladt a sor. Egyszer véget ért a csalán mező, és következett úja a kidőlt fák végtelene. De legalább a völgy is egyre jobban kezdett kacskaringózni. A kanyarok, a sűrű növényzet, és a kidőlt fák miatt pillanatok alatt szem elől veszítettük egymást. Néha megálltunk, hallgatóztunk, s ha ismerősek voltak a hangok továbbindultunk. Újabb csalánmező, még az előzőnél is magasabb. Sokan már meg sem emelték a kezüket, békésen tűrték a csípéseket, míg mások még próbálkoztak. Aztán elfáradtak ők is, és rájöttek, hogy egy bizonyos ponton túl már jobban úgy sem ég a kar. Eljött az a szakasz, amire az indulásnál figyelmeztettek. Olyan sűrű volt minden, hogy egy-két méternél tovább nem lehetett látni. Figyelni kellett, nehogy fellökjünk valakit, és menni is muszáj volt, mert tudtuk utánunk folyamatosan jönnek. Ismét kidőlt fák, kövek és megint fák. Mindenki feladta a tippelést, hol lehetünk, és már nagyon vártuk a harmadik ellenőrző pontot. Aztán amikor már teljesen mindegy volt, előtűnt a pont Bükkös-ároknál. Tizenhat kilométer volt a hátunk mögött. A pontőröktől gratulációt és kis biztatást kaptunk, mondván már túl vagyunk a nehezén, a völgyből alig három kilométer van hátra. A víz viszont még öt kilométer, így a pontőrök saját készletüket osztották meg a szomjazókkal. A bakonykúti kitérő ellenére a mi készleteink is vészesen fogyatkoztak. Pihentünk néhány percet. Elfogyott néhány szendvics, miközben arról beszélgettünk meg kellett volna számolni, eddig hány fatörzsön keltünk át. Ismerősök és ismeretlenek egyeztek meg abban, hogy százas nagyságrenddel kell számolni. Büszkék voltunk magunkra.

Pepe, aki a változatosság kedvéért a legmagasabban fekvő kidőlt fán eszegetett, kijelentette, hogy ő a saját részéről meghalt, és jártányi ereje sem maradt. Erzsi eleve hátfájással érkezett, már a hátát sem érezte, Brúnó a magyar vizsla, feladta vérszerinti mivoltát és csak feküdt az árnyékban. Egyetlen dologgal próbálkozott, azzal viszont rendszeresen, hogyan tudna vizet lopni az egyik pontőr szódásszifonjából. Erzsi a zsákja mélyéről előkerített egy doboz jeges kávét - persze csak nevében volt jeges – és testvériesen megosztotta velünk. Pepének is jutott egy korty. Tovább indultunk, remélve, az út hátralévő része könnyebb lesz. Már készülődtünk, amikor észrevettem, hogy a nadrágomat valahol, valamibe elakadva elszakítottam. Szóvá is tettem. Ekkor többen is szemrevételezték magukat, és „örömmel” megállapítottuk, hogy ez egy igazi gatyaszaggató túra. Többségben voltak ugyanis a javításra szoruló ruhadarabok. De ez ott már senkit nem érdekelt. Indultunk tovább. Viszonylag könnyebben járható, tisztább terep következett, viszont kicsit emelkedett. Az emelkedőn Pepe megtáltosodott. Saját bevallása szerint a korty jeges kávé tett vele csodát. Olyannyira, hogy aki előbb még halálán volt, most futott. Sorra hagyott le mindenkit, még a csoportot elől vezető Juditot is állva hagyta. De a völgyben azért nem kellett csalódni, tartogatott a végéré még néhány mászni valót is. A kidőlt fák azonban ritkultak, s ahogy a völgy délnek fordult, hirtelen megszelídült. Jól járhatóvá vált az ösvény. Balról az eddig követett patak meder, jobbról áthatolhatatlan, nyomasztó, valószínűleg telepített, sötét fenyves. Majd egy kis pihenő padokkal, és egy fa tájékoztató táblával, amely a Burok-völgyről szolgált információval azoknak, akik ezen oldalról próbálkoznak meghódításával. Kiértünk ! Tíz perc kellemes séta és elértük a műutat Királyszállás előtt. Már csak másfél kilométer volt az utolsó ellenőrző pontig és a vízig. Viszont csaknem végig aszfalton, üvöltő napsütésben.

Pont az i-re

Átszeltük a Várpalotára vezető műutat és két perc múlva már a negyedik és egyben utolsó pontunknál pihentünk, Várbereknél. Csodás látvány volt a nagy kupacban álló ásványvizes palackok. A pontőrnek nem nagyon kellett kapacitálnia senki, mindenki rávetette magát az életmentő italra. Kaptunk még sport csokit, és aki akart, az a pontőr által saját kezűleg készített, igen finom bodza szörppel ízesíthette italát. Pontőrünk igen lelkes volt, mindenkit bőségesen ellátott vízzel a hátra lévő kilométerekre is, és a szörpjével sem fukarkodott. Sőt …

Jó volt a pár perc pihenő. Volt ki árnyékot keresett, mások egyszerűen lerogytak az út szélén, vagy a fűben. A Burok-völgy kivétel nélkül mindenkin nyomot hagyott. Viszont vidámak voltunk, már csak öt kilométervolt hátra, ami csaknem végig csendesen lejtett. Így aztán bizakodóan indultunk tovább. Néhány tíz méteres emelkedő következett. Elértük az erdőt, és az út valóban lejteni kezdett. Kisebb csoportokra szakadoztunk, mindenki a maga tempójában haladt a cél felé. Ismerősök csatlakoztak hozzánk, ismeretleneket hagytunk el, minden szép és jó volt.

Körülbelül két kilométerrel Várpalota előtt magunk mögött hagytuk a Csörget-völgyet és az erdőt. A délutáni napsütés teljében újra fennsíkra értünk, a kopár lőtéren keresztül vezettet az út a városba. Az ég acélkék volt, a nap olyan erővel sütött, hogy biztos nem tudta, a naptár már szeptember 3-át mutat. A terület leginkább egy félsivatagos platóra emlékeztetett, valahol a dél mediterránumban. Mindenütt fehér kövek, amik megsokszorozták a meleget. Egyszerűen fogalmazva gyilkos idő volt, s a város oly távolinak tűnt. Az ehhez hasonló terep már a túra elején próbára tett minket, de most a végén csak pont volt az i betűnkön. Végre-valahára elértük a várost, és a vár tornyait figyelve szaporáztuk lépteinket a cél felé. Három csoportban értünk célba. Először Judit és én futottunk be, majd következett Rita és Brúnó. Kis megszakítással Erzsi és Pepe is beért, ugyan kicsit bosszúsan, mivel akiktől segítséget kértek, hogy merre találják a művelődési házat, jól megkeverték őket. Így kisebb kitérő után érkeztek meg. Ekkor Zsuzska barátnőnk csörgetett meg minket érdeklődve, hogy már a völgyben vagyunk-e? Tettet sértődéssel közöltem, hogy már „rég” a célban vagyunk. Mindnyájunknak jól esett az érdeklődése és gratulációja.

A Civil Ház hűvös földszinti helysége mindenkinek igen jól esett. Terített svédasztal várta a megfáradtakat. Semmi különleges nem volt, csak a szokásos zsíros kenyér. Az viszontfeltétekkel gazdagon, színesen, és olyan kiállításban, hogy bármely fogadáson fel lehetett volna szolgálni. És persze ásványvíz dúsan és mentesen. Megkaptuk az okleveleket, a kitűzőket, bőven fogyasztottunk a traktából is. Még Brúnónak is jutott egy kis sima zsíros kenyér, de a korlátlan vizet jobban értékelte. Közben megtudtuk, hogy a túra elején hozzánk csapódott kutya, a hideg-völgyi ellenőrző pontnál nem tűnt el, csak csapatot váltott, és velük sikeresen teljesítette a távot. A szervezők vették pártfogásukba. Miután megpihentünk, visszasétáltunk az autóhoz, és kissé könnyítettünk a felszerelésen. Majd immáron kényelmes szandálokba bújva – már akinél volt – ismét elsétáltunk az alagsori sörözőbe, hogy egy hideg itallal pecsételjük meg ezt a szép napot. Nem csak mi gondoltuk így.

Összegezve, a Burok-völgy egy csodálatos, és vad vidék. Közlekedni benne nem egyszerű, és mivel állandóan magunk elé és az adott pillanatra kell figyelni, könnyen kiesünk térből és időből. Él a misztika, ezt saját bőrünkön tapasztaltuk, de senkit nem vesztettünk el, senkit nem rabolt el a völgy. Százharmincnégyen vágtunk neki, és mindannyian el is hagytuk. Sőt még bővültünk is egy fekete kutyával. Ami remélem nem a sátáné … !