Kalandra fel !

     Július első szombatja volt, és két autóval igyekeztünk megtenni a hat kilométeres távot  Pázmándra. Eredetileg a három felnőtt mellett hat gyerek tervezte teljesíteni a túrát, később Sipos Csabi jóvoltából kicsit megszaporodtunk. A gyerekek, már hetek óta készültek, mivel ez volt életük  első éjszakai túrája.  Igyekeztünk a lehető legkorábban elindulni, így már hétóra előtt a rajtban voltunk.  A nevezés gyorsan ment, kivételesen mindenki tudott minden adatát – nincs ez mindig így -. Néhány könnyed szó a szervezőkkel, egy gyors csapatkép és indultunk is. Azaz indultam volna, ha nem harsan fel Sipi kiáltása. No itt inni kell – gondoltam, és visszaballagtam az indításhoz. Tévedtem. Csabi úgy vélte, nekem már úgy is mindegy hány gyereket viszek, így megkérdezte csatlakozhat-e hozzánk még két kislány, akik szülők nélkül akarnak indulni. Tényleg mindegy volt, hogy hat vagy nyolc gyerek, így aztán tizenegy főre duzzadtunk. Még én „gyerek kereskedtem”, a többiek fénysebességre kapcsoltak, és eltűntek a szemünk előtt. Sebaj, a terep a zsigereinkben van, az  ellenőrző ponton meg úgy is kénytelenek lesznek megvárni, mivel az ellenőrző füzetek nálam voltak.  Az első kis dombon, még a faluban kezdtük megközelíteni őket, aztán a Pázmánd-forrásnál, a ponton meg is vártak. Egy lendülettel letoltak, hogy merre kódorogtam, a két új csapattag később tűnt fel nekik.  

Hegyen, völgyön

     Kiosztottam az itinereket, és mindenki begyűjtötte első pecsétjét.  A  csapat lendületben maradt, úgy hogy kis idő múlva, már a szőlőhegy tőkéi között robogtunk Nadap felé. Balra feltűnt a Cseplek-hegy, amit majd valószínűleg éjszaka fogunk megmászni a visszaúton. A szőlők között ismét szétszakadt a társaság, volt már ilyen, és tudtuk, még lesz is. Nem okozott problémát.  Elhaladtunk a Csúcsos-hegy alatt, mutattam a gyerekeknek, visszafelé ezen is átkelünk.  De előttünk volt még a Nyír-hegy, és rajta a második ellenőrző pont, Magos-kőnél. Cserjés mezőn haladtunk, mígnem az erdő szélén utunkat állta egy vadkerítés. Egy létrán átkeltünk fölötte, és emelkedőbe kezdtünk. Nem volt már túl sok a pontig, mikor egy kanyarból kibukkanva ismerős arcokat fedeztem fel, nem sokkal előttünk.  Rita barátnőm volt, egy másik lánnyal. Hátizsákokkal megpakolva, lámpákkal, kabátokkal, kissé elgyötörten baktattak felfelé. Ebben nem is lett volna semmi rendkívüli, kivéve a nyári melegben a dzsekiket, csak hogy tudomásom szerint ők lettek volna a következő pontőrök.  Mikor beértük őket, viccesen meg is jegyeztem, hogy tán átmentek mozgó ellenőrző pontba ? Kicsit zavartan és keserűen válaszolt Rita, miszerint elszámolták magukat a tempóval. No ha már ott voltunk, leigazoltattam a füzeteket, és gyors búcsút vettünk egymástól. Láthatólag nem volt túl sok kedvük beszélgetni. Két, három perc múlva tanácstalan nagyobbacska csapatba botlottunk a leendő ellenőrző pont közvetlen közelében. Többen, már megtettek néhány kört, azt hitték eltévedtek. Mindenkit megnyugtattunk, hogy várjanak türelemmel, egy kis technikai probléma jött közbe, a pontőrök kb. száz méterre vannak már. Egyesek maradtak, mások visszaindultak, a minél előbbi pecsételés reményében. Néhány kanyar után ismét kerítés következett, most azonban nem kellett mászni, végig a drót mellett haladtunk, még el nem értük a lovasberényi műutat. Az ösvény a túl oldalon folytatódott enyhén kanyarogva a fák között. Könnyű emelkedő következett. A jobb oldalon feltűnt a Meleg-hegy tetején álló rádiótelefon torony, a túra legmagasabb pontja. Rövid kaptató után elértük a hegy gerincét, ahonnan csodás kilátás nyílt a naplemente fényében fürdő Velencei-tóra. Balra fordulva, mint egy két perc gyaloglás után feltűnt Judit és Csabi a harmadik ellenőrző pont őrei. Nagy forgalmat bonyolítottak le, pecsételtek, almát osztogattak, útba igazítottak. Nyolc kilométert tettünk meg, és a gyerek csapatból ketten kidőltek. Katának ez volt élete első túrája, Zsófi lányom pedig délután a játszótéren kiesett a hintából, és mindene fájt. Így  megkértem Juditékat, ha bezárnak vigyék le a két lányt. A gyors búcsú után, már lefelé haladtunk a hegyről, Sukoró felé. Rövid, de erős lejtő következett a keresztező turista útig. Ezt a szakaszt a gyerekek egy emberként  rohanva és visítva tették meg, még mielőtt mukkanhattunk volna. Az elkövetkező hosszú, csendes lejtőn aztán egységes csapatba rendeződtünk. Lassan besötétedett, előkerültek a lámpák. A kicsiknek ez is új volt, borzasztóan élvezték az egyre sötétebb erdőt, és a lámpázást. A falut, már teljes sötétben értük el.  Egy kútnál feltöltöttük vízkészleteinket. A templomtéri kávézóban frissítettünk egy kicsit, a srácok pedig fagyizhattak. Gyorsan haladtunk, tizenegy kilométernél a falu keleti határában elértük a Gyapjas-zsák nevű ingókövet, a negyedik pontot. Petróleum lámpa pislákoló fényénél kaptuk meg következő pecsétünket.  Széles földúton indultunk visszafelé. A Gyapjas-zsák volt a túra legtávolabbi pontja. Bár még sok kanyargás várt ránk, ennek ellenére innen már csak közeledtünk a cél felé.  Nadap határáig nem történt semmi érdekes. Ekkor elértük az egykor szebb napokat is látott sport pályát. Itt minden esetben megkeveredik kicsit a társaság, mivel egy nagyobb mező déli részén kell haladni az ötödik  pont felé, az északi oldalon, pedig már a hetedik felé visz az út, egy három kilométeres kör megtétele után. Az útvonal vezetése fényvisszaverő bójákkal és szöveges táblával egyértelműen jelölt volt, még is sokakat csábítottak a már vissza felé érkezők fejlámpái. Így aztán az elkóborlókat visszahívtuk, és irányt vettünk a bence-hegyi panoráma út felé. A Vörösmarty présháznál , körülbelül fél távon volt az ötödik ellenőrző pont. Itt Zoli és Marika a szokásos „zsíros kenyér party-val” várta az érkezőket. Jól esett egy kicsit megállni, beszélgetni. A gyerekek is pihentek, bár saját bevallásuk szerint ekkor még nem voltak fáradtak. Bő egy kilométer következett a kivilágított panoráma szerpentinen. A kilátás pazar volt a tiszta időben, de keveseknek tetszett az aszfalton való gyaloglás. Egy keskeny, meredek ösvényen elhagytuk az autóutat és a Bence-hegy tetején már hatodszor pecsételtettünk. Ez egy kilátó pont, de itt már nem sokakat érdekelt a táj. Gyorsan vissza is ereszkedtünk a szerpentinre,  és a túl oldalon eltűntünk a bokrok között. Elértük a már említett mező északi részét, és immáron a mi fényeink keverték meg az alul haladókat.

Doppingok és a holt pontok      

     A terep nem volt túl nehéz, és  változatosságot sem igen mutatott. A kicsik kezdtek unatkozni, lassult a tempó. Aztán meglátták a rét másik oldalán, az alattunk kanyargó lámpák sokaságát, és teljesen feldobódtak, hogy mi már mennyivel előbbre vagyunk. Visszaértünk Nadap határába. Egy erdő széli ösvényen értük el a hetedik ellenőrző pontot a Szintezési Főalappontot. Itt csokit kaptunk Marikától. A fiúk csodálkozva megkérdezték tőle, nem fél egyedül a sötétben ? Aranyosak voltak.  Csevegni nem volt sok idő, mert a terepet tekintve a túra húzósabb része még előttünk állt. Keresztülvágtunk a falun, és a kora estéről már ismert Nyír-hegy aljában jártunk. Jobbra a Csúcsos-hegy körvonala feketéllett. A tetején lámpa világított. Meredeknek és magasnak tűnt a kicsiknek. Volt aki elbizonytalanodott. Elő kerültek a még meg nem evett csokik, erőgyűjtés gyanánt. Aztán, hírtelen lámpák tűntek fel a hegyoldalon, amint felfelé kanyarognak. Ez mágikus hatással bírt, és a csokival együtt újabb lendületre doppingolta a csapatot. Keskeny és meredek volt az ösvény felfelé. Az ágak összeértek a fejek felett. Tiszta dzsungeltúra volt az éjszakában, nagyon élvezték. Pontosan éjfélkor értük el a hegytetőt, és a nyolcadik pontot. Az emelkedő kicsit kivett a társaságból. Látszottak a fáradtság első jelei. Nem törődtek a hűs széllel, szendvicsek, italok és más egyebek kerültek elő a zsákokból. A rövid erőgyűjtés után kalandos ereszkedés következett.

      Az út ugyanolyan volt, mint felfelé. Felnőttekből álló csoport haladt előttünk, a gyerekek rájuk ragadtak. A vezető benézett egy fordulót, és letért a kijelölt ösvényről. Nagy baj nem volt, jó irányba, csak rossz úton haladtunk. Az elsők néha szó szerint utat törtek nekünk. Leértünk, igaz nem a szőlőkhöz, hanem egy búzatáblához. Átkeltünk rajta, és már is a hegyekben kiépített kerékpárúton voltunk, ahol lennünk is kellett. Jól jött ez a kis kaland, fel sem tűnt, hogy ismét aszfalton vagyunk. Az élmények mesélése csaknem a Cseplek-hegy aljáig kitartott. Újabb mászás következett, morzsalékos, murvás talajon. A hegyen olyan forgalom volt fel és le, mint a Duna korzón délutánonként.  A hegy tetőn Maku Laci várt, a már hagyományos hálózsák csomagolásban. Ez volt az az időszak, amikor mindig hétvégére romlott el az idő, és így egy óra környékén nem volt túl meleg, az amúgy is mindig huzatos helyen. Igyekeztünk is le a pecsételés után a völgybe. Bő öt kilométer volt még és két pont. Újra a már egyszer érintett szőlőhegyen voltunk. Elértük Pázmánd határát. Belátható távolságba került a cél, és kezdődtek a kisebb nyűgösségek. Következett az utolsó emelkedő a Zsidó-hegy. A tetőn egy-két gyerek elterült a fűben, még a pecsétekre vártunk. Az sem érdekelte őket, hogy a harmat elkezdett leszállni. A következő szakasz, aztán megint felpörgette a nyugvó adrenalint. A kvarcit sziklák  szurdokán keresztül vezetett az út a faluba. Nappal is nehéz, és odafigyelést igénylő, mondhatni veszélyes rövid út, ahol nincs ösvény, egyik szikláról a másikra kell átmászni. Beértünk Pázmándra, és a kivilágított fő utcán haladtunk. Egy jobb letérő után elértük az egykori, szépen felújított vízimalmot, az utolsó tizenegyedik pontot. Ennek igen örültünk, és hangot is adtunk neki. Nem sejtettük, hogy a tetőtérben valaki alszik. Eddig még nem fordult elő, most igen. Nem épp finom formában, de tudomást szereztünk róla. Utólag is bocsánat a zajért.

Levezetés és meglepetés

     Másfél kilométer megtétele után feltűnt a művelődési ház, a célunk. Hajnal két óra húsz perckor, hét óra húsz perc gyaloglás után, szintidőn belül megérkeztünk. A gyerekek nagyon büszkék voltak magukra, és mi is rájuk .A szokásos szívélyes  fogadtatás után mindenki megkapta az emléklapot és a kitűzőt. A kiírásban szerepelt, hogy minden beérkező friss, forró gulyást kap. Ez már a kezdetek óta hagyomány. Valamint az is, hogy a gulyás után plusz meglepetés is van. Ez is hagyomány, két gombóc fagyi. Persze a legtöbb ember, így a mi gyerekeink is a meglepetés fagyival kezdték, s csak azután ültek asztalhoz, túltenni magukat a forró levesen. Közben ment az élménybeszámolók sokasága, bár a kis arcok már igen fáradtak voltak. Álljon itt a résztvevők névsora is. A gyerek csapat: Johi, Kira, Zsófi, Kata, Merci, Adri, Gergő, Lacika, és a felnőttek : Rita, Gyuri és én Attila.

     Végezetül köszönet a túráért, a szervezésért,  az ellátásért és a meglepetésért  Sipos Csabinak és Kerkuska Iminek, valamint a pontőröknek, akiket remélem mind említettem – legalább is akiket ismertem – egyszerűbben a Pázmándi TOPorgók Természetjáró Egyesületnek, és külön Imi anyukájának Juliska néninek a kitűnő gulyásért.