Sár-hegy és a Szent Anna -  Kápolna

     Háromnegyed nyolc magasságában értünk Gyöngyösre, a rajt-cél helyszínére.  A Felsővárosi Általános Iskola aulájában volt berendezve az adminisztrációs központ. Mint minden túrán, amit a Kékes Turista Egyesület rendez,  jól szervezetten és gyorsan ment a nevezés és az indítás. Alig tíz perc elteltével, már az itinerrel a kezünkben igyekeztünk  egy kisebb csoporthoz csapódva a szőlők felé. Lassan kezdett lenyugodni a nap, s még én a horizontot próbáltam képre rögzíteni, Rita ellentmondást nem tűrően kezdte falni a kilométereket. Jó lesz ez az erő még hajnalban is –gondoltam, de hogy ezt ki is fejtsem neki, utol kellett érni. Alig hagytuk el a szőlőket, a szelíd emelkedés hirtelen meredekbe váltott. Szűk, vízmosta egyszemélyes gyalogösvény következett, néhány száz méteren keresztül. A csalitosból kijutva érdekes látványban volt részünk. Ameddig a szem ellátott, egysoros vonalban emberkígyó tekergett a Sár-hegy oldalában. Láthatólag kényelmes tempóban haladtak, biztosak voltunk benne, hogy nem negyvenesek. ” No, érdekes lesz őket megelőzni !” – szólt egy hang kissé mögülünk. Az emelkedő  közepén be is értük a karavánt. Szerencsénkre ki-kiálltak levegőzni, így ügyes szlalommal viszonylag jól haladtunk a tetőig. Ott a  csoport nagy része megállt pihenni és nézelődni.  Kiderült ők a tizenötös távon vannak. Ismét egyszemélyes ösvény következett, a bokrok fejfölé értek, a csalán derékig, és hiába lejtett erősen az út előzni lehetetlen volt. Türelmesen haladtunk lefelé, a kanyarok miatt néhány métert lehetett csak előre látni, de a hangfoszlányokból tudtuk, előttünk és utánunk is jócskán vannak.  Erősen sötétedett, amikor az erdőből kiérve megláttuk az első ellenőrző pontot, a Szent Anna – kápolnát. Nagy volt a sürgés,  mivel ez még mind a három táv közös pontja volt. Szűk öt kilométer volt mögöttünk, és a nagy forgalom miatt, a tervezettnél lassabban tudtunk haladni, így a pecsételést követően azonnal indultunk tovább.

Éjjel az ország tetején

     Viszonylag könnyű etap következett Mátrafüredig. Az erdőben teljesen ránk sötétedett. Egyszer hírtelen csendesebb lett minden. A rengeteg nyüzsgő gyerek elmaradt, tudtuk, a tizenötösök valahol lefordultak rólunk.  Mátrafüred határáig nem történt semmi. Ekkor egy dupla kerítéssel körülvett vad terület következett. A gyakorlottak tudták, hogy erős ballal kikell térni egy kis emelkedéssel a külső kerítés túloldalára, aki nem figyelt, rutin szerűen tovább ment egyenesen a két kerítés között, és igen csak meglepődött, amikor néhány tíz méter után a vékony kerítés túl oldaláról, közvetlen közelről „bejelentkeztek” a vaddisznók. Volt is inalás visszafelé. Mi, a felső útról néztük a” kalandos kedvűeket”. Lassan elértük a település szélső házait. Itt a jelek hírtelen eltűntek, és ösvények sokasága kvíz játékra invitálta a résztvevőket. Mia a szakképző iskolán átvágva indultunk meg a centrum felé. Ezt az útvonalat, más mátrai túrákról ismertem, így meg sem próbáltam keresni a kijelölt utat. Pár perc múlva, már a 24-es utat koptattuk, erre kellett volna jönni a leírás szerint mindenkinek, de csak kettecskén voltunk az éjszakában. Reméltem, hogy a centrumban, a buszmegállónál nyitva lesznek még a büfék, mert egy kávé és egy  árpalé igen csak jól jött volna.  A büfék nyitva voltak, és láss csodát ott voltak a túrázók is. Nem hiába, minden út a kocsmába vezet. A privát „frissítés” után elkezdtük az igazi emelkedést  a Kékesre. Tíz kilométernél elértük a második ellenőrző pontot, Benevárt.  Tíz óra után jártunk. Az út folyamatosan emelkedett, kanyargott egyre feljebb. Jórészt csak ketten mentünk, nagyritkán találkoztunk egy-egy túrázóval. Itt már csak a negyvenesek voltak, a huszonötösök a mátrafüredi büfésoron ( ami hivatalosan bazársor ) leágaztak a Kozmáry - kilátó felé. Aki már túrázott éjszakai erdőben egyedül, vagy másod magával, az tudja milyen az. Kiélesednek az érzékek, s előfordul, hogy többet vélünk hallani, vagy akár látni, mint az a valóság. Misztikája van, mindenkinek erősen ajánlom, próbálja ki. Jobban kell tartani saját képzeletünktől, mint az erdő lakóitól. Itt azonban a folyamatos emelkedés koncentrálásra sarkallt minket. Tizennégy és fél kilométer megtétele után elértük az ország tetejét. Gyors fotók a csúcs kőnél, és irány a Tető étterem terasza, a harmadik pont. Kaptunk egy frissítő almát, és már újra a csúcskő mellett haladtunk el. A déli sípályán ereszkedtünk Mátraházára. A központi parkolóban volt felállítva a negyedik ellenőrző pont, az előzőtől alig két és fél kilométerre.

Újra Mátrafüred

     Elmúlt éjfél is, és a szanatóriumnál elhagytuk Mátraházát. Kihalt és csendes volt minden, csak néha tűnt fel egy–két túrázó. Az ellenőrző ponton megnyugtattak bennünket, hogy az elkövetkező öt-hat kilométer végig lejt. Kétkedve fogadtam a hírt. A Mátrahegy túra az ellenkező irányból jön, és március elején tükörjégen csúsztunk be a szanihoz fentről. Így is volt. Ahogy áthaladtunk a szanatórium főbejárata előtti műúton, rögtön emelkedni kezdtünk, a Kecske-bérc felé.  Ezután, viszont tényleg lejtő következett. Elhagytuk az Ózon és a Bérc hoteleket.  Az egyházi konferencia központ után nyílt terep következett. A távolban feltűntek Abasár és a visontai erőmű fényei. Bámészkodni nem nagyon volt lehetőség, a keskeny ösvényen a lábunk alá kellett figyelni. Úgy tűnt, mintha alig haladnánk, pedig a sebesség mérő szerint jó tempót diktáltunk. Az ötödik ellenőrző pont viszont nem akart feltűnni. Ismét erdőbe értünk, és egy farakásnál végre megláttuk a kilátó felé vezető utat, amit a pontőrök szépen kivilágítottak. A Hanák Kolos-kilátónál kis tábortűz és keksz fogadott minket. Elégedetten állapítottuk meg, hogy meg van a táv fele. Rita sérült térddel érkezett a túrára, és itt már igen csak voltak fájdalmai. Viszont szokásához híven, összeszorított fogakkal, no meg némi fájdalomcsillapító segédlettel folytatta a menetelést. Újabb lejtő következett Rákóczi-forrásig.  A kiment  térd az emelkedőket jól bírta, a lejtőket már finoman szólva is kevésbé. Csendesen haladtunk, néha egy-egy szisszenés, elnyomott káromkodás hallatszott mögülem. Ez a terep rejtett csapdáit jelezte, amiket Rita megtalált, néha gödröt, másszor sziklát, esetleg keresztben fekvő faágat. De egyszer csak elértük a forrást. Kellemes emelkedő kezdődött Muzsla-tetőre. A kilátónál nem sokat időztünk, pecsételtettünk és folytattuk az utat. Újabb lejtő jött, igen változatos felszínnel, ami visszavitt Mátrafüredre. Nem messze a bazár ( büfé ) sor előtt értük el a műutat. Néhány órával korábban már jártunk itt, a kávé és más már emlékké szelídült. Gyengén reménykedtem, hátha van egy non stop hely, de a vendéglátósok úgy látszik nem voltak tekintettel a szomjas túrázókra. Pedig alig járt az idő éji kettő felé. Átvágtunk az amúgy szép és barátságos településen és egy lépcsősor megmászása után már a hetedik pecsétet gyűjtöttük be a Kozmáry-kilátónál. A pontőr kólát kínált, frissítettünk, és mentünk. Két és fél kilométer az erdőben,  jórészt  viszonylagosan kellemes emelkedőn. Az út mellett felállított rönk padok jelezték, hogy nappal, biztos csodás kilátásban lenne részünk.  - Majd egyszer megnézzük. -  A fák között feltűnt közvilágítási lámpák sárga fénye jelezte, lakott területre érkezünk. Beérve Sástóra egyszer eltűntek a turista jelek. Viszont tudtuk, hogy a pontunk a Sástó étteremnél van, így szorgosan követtük a tó parti utat. Nemsokára újra feltűntek a jelek, és az étterem is. A kirakodásról ítélve, itt meleg ételes, vagy italos frissítő pont lehetett. Mosogattak, rakodtak, csak oda vetették, hogy minden elfogyott, meg így jár aki a végére marad. Bőven szintidőn belül voltunk, és még voltak mögöttünk is. Ők is így jártak. Pecsétet kaptunk nagy keggyel, jóformán mi kértünk elnézést, és gyors útbaigazítás után -  csak menjünk már alapon – tovább is indítottak minket. De legalább az útbaigazítás helyes volt. Búcsúzóul kedvem lett volna jó teázást és étvágyat kívánni a pontőröknek, de úgy döntöttem, nem veszem át a stílusukat. Átvágtunk egy mini vidámparkon és egy mező következett. Mondták ugyan az étteremnél, hogy csak keresztül kell menni rajta, de merre. Kicsit ideges voltam. Rita a túl végen megtalálta a jelzést és az utat, így egy újabb emelkedés után már Farkas-kútnál voltunk.

Kínok kínja  

     A sérült térd miatt tartottam az előttünk álló útszakasztól. A szintvonalmetszet alapján kegyetlen lejtőnek kellett következnie Lajosházáig. Még épp lábbal sem volt túl kellemes, a meredek, vízmosta, köves és minden egyébbel tarkított terep. Hajnalodott, és többet néztem hátrafelé, mint előre.  Lassan, araszolva, néha a könnyeivel küzdve, de folyamatosan jött Rita. Ha óvatosan akarok fogalmazni, akkor úgy mondanám, nem döntöttünk gyorsasági rekordot ezen a három és fél kilométeren. A seprűtől nem kellett még tartanunk, volt időnk, de egyébként is mindegy lett volna. Egy örökké valóság után elértük Lajosházát. Nem tudom miért, de én ide normál körülmények között még sosem értem. Egy gyors pecsét, immáron a kilencedik, és tovább. Megláttuk,  az Őrlőmű egykori vasúti megállót. Szalag kordonnal volt körbevéve a régebben szebb napokat látott épület. Lakókocsik, sátrak voltak a telep mögött a takarásban. Az épület előtt a vasúti sínek mellett régi tehergépkocsik álltak. Valamiféle háborús filmet forgathattak. A helyszín hiteles volt, nem is  keltett jó benyomást. Mentünk amilyen gyorsan csak tudtunk. Harmincegy kilométernél tartottunk. Kisebb hullámvasutazás következett, majd egy hatalmas kőbánya fölött találtuk magunkat. Korlátok, táblák voltak mindenütt, melyek figyelmeztettek, hogy bizony életveszélyes a szakadék megközelítése. A bánya teraszos művelésű és  a legalján parkoló nem kis munkagépek, dömperek játék autóknak néztek ki fentről. Megálltam fényképezni, közben Rita beért. A további terepről kérdezett.  Miután meghallotta, hogy Gyöngyösig szinte végig lejteni fogunk nem lett boldogabb. A bányától nem messze, Haluskásnál volt a tízedik ellenőrző pont. A pontőrök újra a régiek voltak, lehetett rajtuk a fáradtságot látni, ennek ellenére mindig volt egy jó szavúk, Rita sántikálását látva egy-egy bíztatás. El is feledkeztünk Sástóról. Egy kis hegyet kerülve haladtunk Gyöngyössolymosra. Beért bennünket egy túratárs, és egy időre mellénk szegődött. Jót beszélgettünk, de aztán lassúnak bizonyult a tempónk neki és elköszönt. Éppen egy újabb lejtőn araszoltunk le a faluba, mikor újabb ember tűnt fel mögöttünk. Megtudtuk ő a seprű. Bár a pontok nyitvatartási idejéből még jócskán volt, elindult, mert akik mögöttünk voltak, a bennünket nemrég otthagyó fiú kivételével mind feladták. A Pincés Malomnál megkaptuk a tizenegyedik igazoló pecsétet, s immár a kora reggeli napfényben haladtunk a mindinkább belátható távolságba került Gyöngyös felé. Rita itt már csillagokat látott, de tudtam szólni felesleges, úgy is végig akarja csinálni, és meg is fogja tenni. Keresztül vágtunk Gyöngyössolymoson. Az egyik mellékutcából jött egy idősebb úr. Köszönt, majd megkérdezte, „negyven vagy huszonöt?” . Negyven – válaszoltuk. Elismerően bólintott és további jó utat kívánt. Elhagytuk a falut és a szőlők között vezetett tovább utunk. A távolban, már látszottak Gyöngyös emeletes házai.

     Szalagozáson haladva elértük az utolsó ellenőrző pontot Bába-követ. Megvolt az egy tucat pecsét. A pontőrök örömmel hallották, hogy nem kell kivárniuk a hivatalos zárást, mivel mögöttünk nincs senki. Végre örültek nekünk. A harmincnyolcadik kilométernél voltunk, és már csak alig több,  mint három volt hátra. Megkönnyebbültünk. Egyenes útszakasz végig egy kerékpárúton a célig. Sehol emelkedő, pláne nem lejtő. Bába-követ elhagyva átvágtunk egy kis réten és már a vékony aszfaltcsíkon voltunk.

Végre vége    

     Mikor már azt hittük túl vagyunk a nehezén, ütött be véglegesen a krach. Az aszfalton Rita térde teljesen beállt . Már nem csak a fájdalommal kellett küzdenie, hanem azzal is, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem hajlott a térde. Úgy közlekedett, mint akinek fa lába lenne. Nevetni azonban nem volt kedve. A város határában a Sár-hegy tövében haladtunk, ahová tíz órával azelőtt kapaszkodtunk fel. Mögöttünk a távolban Kékes-tető és a tv torony. Éjfélkor voltunk fenn, mégis úgy tűnt, mint ha egy más alkalom lett volna. Már látni lehetett a kis vasúti megállót, ahonnan az emelkedést kezdtük a szőlők felé, és egy jobb kanyar után feltűnt  az általános iskola. Hármasban a seprűvel „rohamoztuk meg” a célt.    A kapu előtt épp a bába-kői pontőrök pakoltak ki kocsijukból. Tapssal fogadtak minket.

     Végre benn voltunk, minden nehézség ellenére megtettük a negyvenegyezer- kétszázötven métert, megmásztunk ezerhatszáz méter szintemelkedést, újra fenn jártunk az ország tetején, és  Gyöngyösön már minden szempontból túl voltunk a csúcson. Az emléklappal a kezünkben ballagtunk vissza a kocsihoz, és a pozitív élményekről beszélgettünk.

      Mindenkinek ajánlom ezt a túrát, aki szeret éjszaka barangolni, kedveli a kihívásokat és nem ijed meg önmaga árnyékától. Köszönet a Kékes Turista Egyesületnek a kiváló túráért. Sástó csak egy feledhető momentum volt, borítsa a feledés és az idő jótékony homálya.  Jövőre eljövünk újra.