Rita mindenképpen velem akart jönni a Mátrába, őt is flusztrálta, hogy kénytelen volt feladni a Kinizsit, benne is dübörgött a bizonyítani akarás. Csakhogy a kiment térde sehogy sem akart javulni, sőt, hullámszerűen még rosszabb is lett. Azzal a lábbal minimum őrültség lett volna elindulni a Mátrában, csak idő kérdése lett volna, mikor adja fel, és én úgy sem hagytam volna magára. Viszont azt sem akartam, hogy itthon hagyjam, és egyedül menjek, mert nem akartam megbántani. Így aztán a hét közepén kijelentettem, hogy maradunk, illetve én biztosan maradok, és elindulok a Velence 35-ön, és lefutom.   Kicsit megsértődött, valami olyasmit mondott, hogy neki rangon aluli a harmincöt, és mindenképpen elmegy a Mátrába. Közöltem vele, ha el akar menni tegye, az saját felelősége.  Aztán az Isteni Gondviselés őt is jobb belátásra bírta, be kellett látnia, azzal a térdel, azon a terepen, már az első hegyre - ami a Kékes volt – sem fog felérni. Így aztán egy kupac gyerekkel és Zsuzsával, szombaton a Velence túrán „lazáztunk”. Nem bántam a Mátrát, kicsit tartottam is tőle. Ez a hegy, ahányszor csak benne járok mély tiszteletre késztet. Nem tudom miért, most nem is lényeges.

Az éjszakák

     A vágy, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy van hitem a legnehezebb helyzetben is, és megtanultam kezelni a krízist, a felszínen csitulni látszott, de legbelül, mélyen a lelkemben továbbra is intenzíven munkálkodott. Napközben elvoltam, de minden este sok időt töltöttem önvizsgálattal, teóriák felállításával. Minden elalvás előtt fogadkoztam, hogy többet nem fordul elő a kinizsis rövidzárlat. Biztos voltam benne, hogy tudom, hol csúsztam el, és hittem azt is tudom miért. Rögzítettem az emlékeket, a vélt és megtalált egykori érzéseket. Készültem, mint egy iskolás a vizsgákra, hogy ha majd eljön az idő, és az alkalom – mert abban teljesen biztos voltam, hogy el fog jönni, mivel akartam, hogy eljöjjön – felismerjem a jeleket ugyanúgy, ahogy azt a Bakonyban tettem, és fogadkoztam, többet nem esek abba a hibába, mint azon az éjszakán a Gerecsében. Be fogom bizonyítani, hogy éber vagyok, tisztában vagyok önmagam fizikai és lelki határaival, valamint azzal, hogy ezek könnyedén átléphetők, ha rá merjük magunkat bízni Istenre, és ezt a hitet megtartjuk a legképtelenebb, leg kritikusabb helyzetben is, ott és akkor, amikor a „józan ész” és a világ már „Térj észre ember !”-t kiállt. Ha most nem jött össze a Mátra, sebaj – gondoltam - , nincsenek véletlenek, mindennek oka van. Ezeket az okokat nem kell feltétlenül megkeresni, azt úgy is felfedi a sors, ha szükséges. Elegendő csak hinni benne.  Én hittem, és nézegettem a túranaptárt.

A szembesülés, avagy a világ és én

     Eltelt egy hét a Velence 35 után, és Ritával újra a Mátrában voltunk, igaz „csak” egy negyvenesen,  a Mátrai Csillagok Éjszakai Teljesítménytúrán. Megcsináltuk, bár Rita lába erőteljesen tiltakozott, főként a táv második felében.  Jelent-e valamit nem tudom, de ez a túra Pünkösdkor volt. Szép, nyári hét következett igazi strand idővel.  Pénteken elhatároztuk, hogy lemegyünk délután fürödni. Június 17-ét írtunk ekkor. Felszerelkeztünk mindennel és … strandoltunk. Itt meg kell említenem a résztvevőket is. Tehát, Rita és a gyerekek – Kira és Gergő -, Zsuzsa, Zsófi és én. Nagyon jól éreztük magunkat, úszkáltunk, játszottunk és rengeteget ugráltunk a partról és a korlátokról .

     Este hat és hét között járhatott az idő. Nekifutásból ugráltunk a vízbe. Futottunk, ugrottunk, csobbantunk, több tucatszor. …………………………………………………………………………………………………… és szombat reggel lett. Amit most leírok, azt csak utólagos elbeszélésekből tudom. Azt mondják, éppen nekifutottam egy ugrásnak, amikor hírtelen hanyatt vágódtam. Eldőltem, mint egy zsák, a kezemet sem tettem le, a fejem a tarkómnál teljes erővel a betonnak csapódott. Elájultam. Mondják nem sokáig voltam eszméletlen. Nagy csődület támadt a „látványos gyakorlat bemutatása” után. Egy hölgy azonnal mentőért akart telefonálni, előkerült egy orvos házaspár is, ahol az egyik fél neurológus volt. Rögvest kiadták az ukázt, mentő kell, tán helikopter, mert bár a fejem láthatólag nem tört be, de egy csúnya  vérző seb keletkezett, koponya űri vérzésem lehet, és nagyon nagy baj lehet.  Itt meg kell említenem két fontos dolgot a lányokkal kapcsolatban. Rita egészségügyi főiskolát végzett, tizenhat évig főnővér volt intenzív osztályokon, balesetin, égésin, neurológián stb. Zsuzsa, pedig hivatalosan végzett, profi természetgyógyász, megáldva isteni beleérzéssel és látással. Közben állítólag magamhoz tértem. Nem hánytam, összefüggően és érthetően beszéltem, emlékeztem mindenre, azt állítottam jól vagyok. A neurológus azt mondta, hogy persze, most még jól érzem magam, aztán majd két óra múlva akár meg is halhatok. Viszont a lányok úgy döntöttek, nem kell orvos. Azt, hogy én nyilvánítottam-e véleményt nem tudom. Jól voltam.  Állítólag.  Aztán saját lábamon hazajöttem a többiekkel, hoztuk a bicajokat, strandcuccukat, gumicsónakot, meg ilyesmit. Még sörözni is majdnem elmentünk. Mikor hazaértem, megvacsoráztam, tévéztem, aztán lefeküdtem.  Szombaton délelőtt iszonyú fejfájással és borzasztó rossz állapotban ébredtem.  Olyan volt, mint ha lebegnék, és kívülállóként látnám a körülvevő világot. Kintről  és távolról érzékeltem mindent. A látásom tökéletes volt. Zsuzsa volt mellettem és iszonyúan aggódott. Fogalmam sem volt róla mi történt velem. Arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán elestem. Elestem? Ki? Én? Hol? Mikor? Hogyan? Nem tudtam semmit, csak azt, hogy nagy baj van. Az eséstől a felébredésig minden kiesett !

… és megadatott a lehetőség  

     Két rövid mondatban megtudtam mi történt, és rögtön tisztában lettem vele, hogy most akár az életemmel is játszhatok. Sub durális vérzés, ugrott be rögtön. Ha bevérzik a koponyám, megbénulhatok, vagy akár meg is halhatok. Üvöltött a józan ész „KÓRHÁZ!”, de azonnal. Iszonyat rosszul voltam. Szó nélkül néztem Zsuzsát. Azt mondta nem lesz baj. Őszintének tűnt, de tudtam, éreztem, rettenetesen fél. Nálánál csak én féltem, rettegtem jobban. Ekkor furcsa érzés kezdett úrrá lenni rajtam. Megnyugodtam, és jött a felismerés. Itt a lehetőség arra, hogy bizonyítsam hitem. Tudtam, hogy negyvennyolc, később Rita telefonált, hogy hetvenkét óra a kritikus időszak, ami alatt bármikor tragédia történhet. Tudtam, már bánja, hogy a mentő ellen voksolt. Zsuzsában is megjelentek a kétségek. Én viszont döntöttem. Igen, tudom, hogy kórházba kellene mennem. Minden józan ember ezt tenné, ha valaki mással történt volna, én is mentőt hívtam volna. De most rólam volt szó. Tudtam, mit kockáztatok és határoztam. Nem kell a kórház, megoldom magam, Isten és Zsuzsa segítségével. Kezdtem újra álomba merülni. Még mielőtt elaludtam volna, megköszöntem a Teremtőnek a lehetőséget, hogy bizonyíthatom hitemet.  Uram, legyen meg akaratod – gondoltam. Hiszek Benned, tudom segíteni fogsz. Hiszek abban, nem az a sorsom, hogy megbénuljak, vagy akár most meghaljak. Én kértem bizonyítási lehetőséget. Megkaptam, csak élnem kell vele. Nem úgy lett, mint elképzeltem, de lényegében azt kaptam a mit akartam, amit kértem. Kőkemény krízishelyzetet, ahol az embert már „kiszámolták” és nem marad más, mint hinni. Én akartam, ezt akartam, itt van. Akkor meg mit aggódok. Csak rajtam múlik mi lesz. Ha kitartok, átvészelem a hetvenkét órát és meggyógyulok. Ha elvesztem a hitemet, mert győz a félelem, az aggodalom, a ragaszkodás az élethez és mindenhez, akkor bármi megtörténhet. „Uram, hiszek Benned. Tudom, hogy vagy, hogy velem vagy. Ha kérem, meggyógyítasz. Hát tedd, gyógyíts vagy tégy bármit, de én kórházba nem megyek. Te teremtettél, én estem el, az orvosaknak eddig sem volt szerepe a történetben, hát ne is legyen. Kettőnké a játék, játsszuk végig.” Emlékszem ezekre a gondolatokra. Emlékezni fogok rájuk még élek. Az egész az ébredéstől nem volt több tíz perc és újra aludtam.

     A szombat és a vasárnap nagyjából eseménytelenül telt. Órákat aludtam. Tízpercekre ébredtem fel. Ettem néhány falatot, egy kis ivás és mielőtt újra elaludtam volna ima. Ima az álom határáig. Továbbra is rosszul voltam, fájt a fejem kívül belül, szédültem az agyrázkódástól, és nedvedzett a fejsebem. Néha kicsit belázasodtam, vagy legalább is úgy éreztem. Izzadtam, égett a testem. Furcsákat álmodtam, ha fent voltam fohászkodtam, Istenhez beszéltem. Nem voltam sokat fenn. A szombatot és a vasárnapot gyakorlatilag végig aludtam, összesen talán két, esetleg három órát voltam magamnál. Azt viszont Istennel töltöttem. Hétfőn délelőtt éhesen, fájó, kicsit szédülős, de tiszta fejjel ébredtem.  Végre lejárt az első kritikus negyvennyolc óra, de még volt vissza huszonnégy, s addig ott lebegett minden eshetőség. Többet voltam fenn napközben, mint amennyit aludtam, s azon gondolkoztam, milyen ironikus lenne, ha most ütne be a krach, amikor már egész jól vagyok.  Így aztán kétszeres erővel imádkoztam, és próbáltam párbeszédet folytatni Istennel. Sok mindenre rájöttem ezen a napon, talán kicsit meg is világosodtam. Megtapasztaltam, hogy tényleg minden viszonylagos ezen a világon, semmi nincs mi önmagában létezne. Mindennek van oka és minden ok okozatot teremt. Viszont mi döntjük el mit kezdünk lehetőségeinkkel, mely törvények alapján építjük fel létünket. Mert mindkét törvény működik, és az életünk az lesz, amit választunk. Az út amin járunk magunk építette. Az hogy történnek kisebb – nagyobb csodák, vagy ha tetszik szerencse ér bennünket, jó lehetőség adódik előttünk a semmiből és még sorolhatnám, nem a rendkívüli emberek kiváltsága. Sőt ! Meggyógyultam, mert meg akartam gyógyulni, és hittem benne, hogy meg is fogok. Egy pillanatig sem volt bennem semmi kétség, hittem, tudtam, hogy Isten segíteni fog. Lehet, hogy most mások azt gondolják, egyszerűen szerencsém volt, s ennek semmi köze Istenhez. Tegyék.  Én tudom, mit éltem át a Bakonytól, idáig. Végig éltem és végig éreztem. Nem kell elhinni. Viszont, ha valaki hasonló helyzetbe kerül, és eszébe jut amit írtam, kipróbálhatja. Mit veszít ?

     Más befejezést szántam, de ég bennem egy könyv. Sok részletét szinte betéve tudom, s most, hogy ezeket a sorokat írom lézerként hasított belém. Annyiszor hessegettem el magamtól életem során gondolatokat ostobánál ostobább indokokkal, hogy most nem teszem. Nem teszem, mert nem is tehetem. Megkaptam amit akartam, a lehetőséget, hogy bizonyítsam magamnak, van hitem. Nem úgy alakult, mint kigondoltam, de megkaptam, amit kértem. Kibírtam, túléltem ! Most jó …

Epilógus :

     Következzék tehát az idézet a könyvből:

„ … az út mindenkié, az átlagembereké, … Nincsenek kiválasztottak. Mindenki kiválasztott, aki ahelyett, hogy azt kérdezné, „mit keresek én itt” , úgy dönt, hogy azzal foglalkozik, ami lelkesedéssel tölti el, bármi legyen is az. Minden igazán lelkesen végzett munkában benne van a Paradicsom kapuja, a megváltó szeretet, a döntés, amely elvezet Istenhez. Ez a lelkesedés köt össze minket a Szentlélekkel – nem pedig az ezer meg ezer klasszikus szöveg olvasása. A hit, hogy az élet egy csoda, amely lehetővé teszi, hogy a csodák megtörténjenek – nem pedig az úgynevezett „titkos szertartások” vagy a „beavató jellegű rendek” . Végtére is az teszi az embert igazán emberré, ha elhatározza, hogy beteljesíti sorsát – nem pedig a lét misztériuma köré szőtt elméletek.”

( Paulo Coelho – A zarándoklat )