Tés

     Két okból is a fennsíkon töltött idővel kell kezdenem: Először, mert itt alakult ki az a kis csapat, amely a Kinizsin csaknem huszonegy órán keresztül rótta a kilométereket. Ez volt Rita első hosszú túrája. Itt ismerkedtünk meg Mali Lacival, és tettük meg együtt a túra utolsó szakaszát. Itt határoztuk el, hogy ha minden összejön, így négyen együtt nekivágunk a Kinizsinek, és ha jól tévedek, akkor Rita és Enikő is itt mentek először együtt. A második ok pedig az a konkrét esemény, amely felszínre hozta a hitemmel való kapcsolatomat. Ez, pedig nem volt más mint, hogy …

…Enikő elveszett

     Tehát 2011.május 7-ét írtunk. Benne jártunk már a délutánban, úgy két és fél kilométerre lehettünk az utolsó ellenőrző ponttól, Bátorkőtől, és a várpalotai céltól is csak alig nyolc kilométer választott el minket. Eredetileg hárman indultunk el, Rita, Enci és jómagam. Mali Laci elég hamar „képbe került” a rajt után, sokáig kerülgettük egymást, mikor aztán a visszafelé, Bakonynána és Tés között csatlakozott hozzánk. Jókedvűen, beszélgetve haladtunk. Hittük, minden rendben,  az út szépen ki volt szalagozva, jó ütemben haladtunk, az erdőben, egy jól járható, széles erdei úton, amely kellemesen lejtett, és kis kanyarok díszítették. Egyszer Enci szolt, hogy meg kell látogatni a bokrost, és kis türelmet kért. Nyugtáztuk, s kicsit tovább haladtunk, hogy diszkrét távolságot tartsunk. Rita kissé előbbre járt, egy kanyarban megállt bevárni minket. Mi Lacival úgy döntöttünk, hogy ha már úgy is állunk, kihasználjuk a helyzetet, és mi is félreállunk az útról. Enci jobbra ment, mi fiúk mint jó kisiskolások balra, Rita maradt feljebb az úton. Két-három perc múlva már mi is újra az úton álltunk, vártuk, hogy Enikő kibukkanjon a bokrok közül. Teltek a percek és semmi. Talán tíz perc is eltelt, de még mindig semmi és senki. Rita vissza gyalogolt hozzánk, hogy megtudakolja mi történt. Ő sem látta Enit visszatérni, sőt azt sem tudta pontosan, hol tűnt el a bokrok között.  Hírtelen, egy remegés futott végig a gyomromon, a jól ismert „gáz van” jelzés. Visszamentem a csapáshoz, ahol eltűnt, és kiáltozni kezdtem, de nem jött válasz. Nem volt más választásom, bementem a bokrok közé, gondolva, hátha rosszul lett, és nem tud jelezni. A nyomai egy darabig láthatóak voltak, de ő nem volt sehol. Üvöltve hívtam, a többiek is kiabáltak. Más választásunk nem volt, mivel a Bakonynak ezen a részén egyik hálózatnak sem volt térereje. – Milyen véletlen. – Eltelt újabb tíz perc, bejártam a környéket, találtam egy másik utat is, amely a mienkről ágazott le, s haladt lefelé a hegyről. Felmerült bennem, hogy talán ezt az utat találta meg, és tévedésből elindult rajta. Egy biztos volt már, mégpedig az, hogy ott a környéken nincs. Próbáltam nyugtatni magam, hogy Enivel tavaly már voltunk a túrán, így nem teljesen ismeretlen neki a táj, különben is jól tájékozódik, volt már egyedül túrázni, és a térképes itiner is nála van. Nem volt más választás, mint hogy tovább megyünk, és bízunk abban, hogy valahogy megtalálja ő is az ellenőrzőpontot, vagy olyan helyre érünk, ahonnan tudjuk majd hívni egymást.

Tévúton

     Tovább indultunk és reménykedtünk. A vészjelzés kicsit csitult, de a gyomrom teljesen nem nyugodott meg. Haladtunk szépen, követtük a szalagozást. Örültünk a segítő jeleknek, mivel a piros jelzést, melyen haladnunk kellett volna már rég nem láttuk. Sebaj ott a szalag, jó fejek a rendezők – gondoltuk. Aztán következett egy hármas útelágazás, és se jel, se szalag. Hárman mentünk három felé, hátha valaki talál valamit, de sehol nem volt semmi. Kipróbáltam a két leágazást, de egyik sem tetszett. Volt kis vita, merre menjünk, de az ösztönön azt súgta, menjünk egyenesen tovább. Felrémlett a lehetősége, hogy talán mi is eltévedtünk. Aztán egy-kétszáz méter után újra feltűnt egy szalag. Elővettem a nagy turista térképet, hátha be tudom lőni, hol vagyunk. Ekkor jött egy újabb felismerés. Tudom, hol vagyunk, de az is biztos, hogy nem jó helyen. Nem történt más, mint hogy „benéztük” a huszonöt kilométeresek délelőtti szalagozását. A rövid távosoknak a második ellenőrző pontjuk volt ugyanis a mi utolsó előtti pontunk, a Kis-Futóné. Mivel az első pont Várberek és Kis-Futóné között nincs jelzett turista út, a rendezők felszalagoztak egy erdészeti utat, s azon vitték a huszonötösöket a két pont között. Viszont a szalagozás bele futott a mi piros jelzésünkbe. Miután elhagytuk Kis-Futónét, egy darabig a kijelölt piros sávon haladtunk. Már említettem, jó volt a kedvünk, beszélgettünk   – s ma már tudom hol – letértünk a rosszul látható piros jelzésről, és áttértünk a teljesen egyértelmű, és jól látszó szalagozásra. Ekkor még Enci is velünk volt. Tehát tudtam, hogy ha tovább követjük a szalagokat, akkor elérjük a legelső ellenőrző pontunk helyét. Ha az meg van, akkor már minden rendben, mert visszafelé haladva, amerről jöttünk, elérjük a bátorkői kereszteződést, és igaz , hogy hátulról, de meglesz az utolsó ellenőrző pont is, és talán ott fog várni Enikő is, gondoltam. Mentünk tovább. A jelek ritkák voltak, de mikorra elbizonytalanodtunk volna, csak feltűnt egy újabb szalag. Így is lett. Elértük Várberket. Megtaláltuk a pont helyét, a fűben a letaposott nyomot, ahol Rita nadrágot váltott. Talán két, maximum két és fél kilométer és Bátorkőn leszünk. Megindultunk vissza a lejtőn.

A Harc

     Itt következik az a rész, ami szorosan kapcsolódik a hithez. Mentünk tehát. Rita kicsit lemaradt, a lába már akkor sem igazán szeretette a nagy lejtőket. Mi Lacival szó nélkül suhantunk. Néha hátra néztem, látom –e Ritát, s próbáltam gondolatban segíteni neki, de nem jött úgy, ahogy vártam. Tudtam, hogy konok, és ha akar nincs az a fájdalom, ami lelassítja, de most nem akart. Sőt dacból nem jött. Nem értettem miért. Én rohanni akartam, minél előbb biztosat tudni Enikőről. Folyamatosan megálltam, vártam kicsit még feltűnik, és újra indulás. A sokadik alkalom után Lacinak mondtam, visszamegyek beszélni Ritával, ő menjen tovább. Így is lett. - Továbbment, mint a Kinizsin. -  Iszonyatos ideges voltam.  Visszamentem, bár nem igen érdekelt Rita mit fog mondani. Megbeszéltem vele, hogy sétáljon le a bátorkői kereszteződésig, és ott várjon meg a padoknál, és elfutok az ellenőrző pontig. Ráállt és én futni kezdtem.

     Még a szalagozáson jártunk, amikor felállítottam egy teóriát, miszerint Enikő vagy ott vár bennünket az ellenőrző ponton, mivel a pontőrök tájékoztatták, hogy még nem voltunk ott, és ez jó, vagy  már volt a ponton és bement a célba, ekkor viszont a rajtszáma már igazolva lesz, és így tudni fogom, hogy minden rendben, és ez is jó. A harmadik eshetőséget, hogy egyik lehetőség sem valósul meg, erővel próbáltam kiűzni a fejemből. Természetesen térerő még mindig nem volt. Tehát futni kezdtem. A harmadik eshetőségre próbáltam nem gondolni, ennek ellenére féltem, és a gyomrom háborgott. Simán hányni tudtam volna. Ekkor eszembe jutott az ima. Rájöttem, hogy én kis ember vagyok a nagy történésekben, s onnan úgy sem tudom azokat befolyásolni, tehát jobb lesz, ha a magasabb erő akaratát elfogadom. Kimondtam: Uram, legyen meg akaratod! Ahogy ez a gondolat végigszaladt rajtam, éreztem, kezdek jobban lenni. Ennek annyira megörültem, hogy elkezdtem futás közben halkan imádkozni. Elmondtam egy  Mi Atyánkot, aztán még egyet. Megint jobb lett. Nahát tovább gondoltam, és mentek az imák. A negyedik, ötödik után tökéletesen jól lettem. Abbahagytam. Nemsokára kezdett a rossz érzés visszajönni. Ezt nem akartam, újra imádkoztam. Megint teljesen jól lettem, megint abbahagytam. A félelem újra jelzett, jöttek a rossz gondolatok, kezdtem megint rosszul lenni. Döntöttem. Ha gondolkodok, becsavarodok. Ha az Úrra bízom magam, - s ezt ott és akkor csak az imádkozással tudtam megvalósítani, -  akkor minden jó lesz. Tehát futottam és imádkoztam Bátorkőig. Nem mertem abbahagyni az imát, mert tudtam, újra rosszul leszek. Elértem az elágazást, emelkedő következett. Nem volt kedvem futni, de siettem ahogy tudtam, és közben imádkoztam. Tökéletesen jól lettem, sőt könnyed, optimista és boldog. Megálltam. Eszembe jutott, hogy ha minden rendben van, már pedig rendben volt, akkor minek futni, sietni? Borzasztó vidám lettem a felismeréstől, nagy megkönnyebbülés futott át rajtam. Súlytalan lettem. Boldog, hálaadó, köszönettel teli ima futott rajtam végig. Távolról füst szagot hozott a szél, és tudtam, hogy közel az ellenőrzőpont, és ott lesz a jó hír, konkrétan ott lesz Enikő. Ebben már teljesen bizonyos voltam. Kényelmesen elindultam. Élveztem a lombokon áthatoló délutáni napfényt, újra láttam a szépségét a tájnak, nem érdekelt Rita durcája, szívből és boldogan imádkoztam tovább. Jól esett, végtelenül jól esett. Aztán egy kanyar után, beszélgetést hallottam. Még néhány lépés és a bokrok között megláttam Lacit. Állt, lefelé nézett, valakivel beszélgetett. Közelebb értem, éppen egy újabb ima végére értem. Újba már nem kezdtem bele, mert megláttam mellette a padon vidáman csacsogni Enikőt. Behunyt szemmel a kék égre néztem, és csak annyit mondtam : „Köszönöm !”

     Boldog voltam, végtelenül boldog. Az iszonyú féltés és bizonytalanság után, még felemelőbb volt ez az érzés. Kértem a Teremtőt, adjon erőt, hogy megtudjam tartani azt az örömöt és boldogságot, amit éreztem. Köszöntem a tanúbizonyságot, melyet kaptam. Boldog voltam, nem voltak határaim. Egyébként az történt, amire számítottam. Enci a másik utat találta meg, és mivel az is lejtett, elindult rajta. Az út levitte a piros jelzéshez. Mivel nem talált bennünket, logikusan úgy gondolkodott, hogy elmegy az ellenőrző pontig és ott fog várni. Azt tette amire számítottam. Ennek ellenére, még is félelem és rossz gondolatok uralkodtak el rajtam. Nehezen, de legyőztem őket. Nehezen, de még is pofon egyszerűen. Hittel és imával. Imával, mely először félelemből fakadt, de boldogsággá változott.  A cél felé megbeszéltük, együtt indulunk a Kinizsin, mivel igen jó csapat vagyunk.

     Boldog voltam, telve hittel. Azt hittem ez az érzés örökké tart. Azt nem hittem, hogy magától megmarad, de reméltem, meg tudom tartani. Aztán jött a Kinizsi, és a már ismert történet. Ott elhamvadtam, mint izzó parázs, pedig nem is féltem. Másik oldalammal kerültem szembe, s az legyőzött, úgy intézte elfeledkezzek a hit erejéről, amit pedig itt megtapasztaltam. Ezért jött aztán az az őrült ötlet, hogy elmegyek egy olyan túrára, ami biztos kicsinál, ahol nem marad más választás, mint újra „előszedni” a hitet, s bebizonyítani, hogy igen is van hitem, az sziklaszilárd és a segítségével nem lesz olyan akadály, ami a teljesítésben meggátolhatna. Aztán az élet megmutatta, hogy a hit nem sport teljesítmény, és nem minden úgy történik, ahogy elképzeljük, de úgy történik mégis, ahogy akarjuk. Megkapjuk amit akarunk, mienk lesz a tanúbizonyság vagy bármi, de az úgy fog alakulni, ahogy kell, ahogy az a számunkra a legjobb, a legütőképesebb. Legfeljebb csak ki kell bírni, el kell viselni, esetemben túl kell élni. De az már egy újabb történet …