Prológ

  Sokáig gondolkodtam rajta, hogyan is tudnám megfogalmazni ennek a túrának a történéseit, úgy, hogy az érthető legyen és pontosan visszaadja azt, amit érzek, amit megtapasztaltam. S ez nem más, mint a hit elvesztése. Hogy bebizonyítsam magamnak,  maradt hitem, minden féle extrém dologra el akartam menni, már a Kinizsi utáni hétvégén például egy mátrai százasra, ahol ötezer volt a szint, de hála Istennek nem jött össze. Aztán az elmúlt napok eseményei megadták a lehetőséget a megírásra. De nem rohanok ennyire előre, lássuk az időrendet.

  Idén különösebben nem készültem a Kinizsire, konkrétan nem volt szándékom menni, a dolgok valahogy mégis úgy alakultak, hogy az elmúlt túrákon egy igen ütőképes kis csapat állt össze Enci, Rita, Mali Laci, meg én valahogy egy húron pendülővé váltunk. Így elhatároztuk, hogy nekivágunk a száz kilométernek, sőt mi több teljesítjük is. S mint kiderült erre minden esély és lehetőség meg is volt, csak ott volt egy igen fontos kisiklató tényező, az ember, jelen esetben én. Az eddigi próbálkozásokon, mindig én jutottam a legmesszebbre, most én buktam el.

 Csak végig az úton

   Elérkezett május 28. reggele, s mi úton voltunk Békásmegyerre. Idén volt előnevezésünk, így kényelmesen gyalogoltunk a rajthelyre. A szokásos „bemelegítés” után, már az indításnál álltunk sorban. Aztán háromnegyed hétkor nekivágtunk az előttünk álló száz kilométernek. Végeláthatatlan sorban emelkedtünk az Ezüst-hegyen át a Nagy-Kevélyre. Gyönyörű napsütötte reggel volt, reméltük ilyen is marad. Észre sem vettük, már a nyerget is elhagytuk, és közeledtünk a csobánkai műúthoz. Kicsit szétszakadt a csapat, az útkereszteződésben bevártuk egymást. Újra emelkedő következett, és bő tizennégy kilométer megtétele után már az első ellenőrző ponton voltunk, Hosszú-hegyen. A napsütés még kitartott, következhetett egy kis frissítés és szerelvény igazítás. Találkoztunk néhány ismerőssel és gyors üdvözlés után már indultunk is tovább, hiszen még sok-sok kilométer várt ránk. Enyhe lejtő következett, és feltűnt a Szentkereszti műút. Újra eltűntünk az erdőben. Eseménytelen szakasz következett, eltekintve a folyamatos „lélekboncoló” csevegésektől. Aztán egy tisztásra kiérve csodálatos látvány tárult elénk. Nem messze magasodott a pilis vonulata, és a hegytető eltűnt egy gomolygó felhőben. Sokan megálltak, kattogtak a gépek, valóban lenyűgöző látvány volt. Nem sok idő múlva már mi is felfelé kapaszkodtunk, lábunk alatt meredeken kanyargott a szerpentin. Egy – egy kanyarban gyönyörű panoráma nyílt ki, a budai hegyektől, Dorogig. Itt kezdődtek az első figyelmeztető jelek. A távolban szürke felhők szegélyezték az ég alját, és tompa morajlás jelezte, hogy valahol vihar lehet.  Nem törődtünk vele, úgy éreztük bennünket nem érint, mentünk fölfelé, egyre magasabbra. A gerincre érve, még mindig sütött a nap, de a fák között a lentről látott felhő párája gomolygott, misztikussá téve a tájat. Ahogy egyre beljebb haladtunk az erdőben, a pára sűrűsödött. A napfény még áttört rajta, de meg lehetett volna számolni a lombokon átszűrődött napsugarakat. A menet lelassult, megint előkerültek a fényképezők, s a zsibongó csapat feltűnően csendes lett. Száz, százhúsz ember lehetett a csoportban. Aztán az eleje megindult tovább, a nyereg és az ellenőrző pont felé. A pára köddé sűrűsödött, a nap már nem tört át, és hírtelen a hőmérséklet is sokat csökkent. Fentről valami szitálni kezdett. Reméltük, hogy csak a köd. Az emelkedő megizzasztotta a társaságot, így nem figyeltünk az egyre sűrűbbé váló szitálásra. Így is- úgy is vizesek voltunk, majd az ellenőrző ponton kitalálunk valamit. Közben Rita valahol észrevétlenül lemaradt. A huszonhatodik kilométernél elértük Pilis-nyerget, és a második ellenőrző pontot. Itt a legrövidebb távon indulók célba értek. Büfésátrak szolgáltak frissítővel, étellel, mindenütt pihenő emberek. Laci és Enci továbbindultak, én megvártam Ritát. Néhány perc múlva meg is érkezett, lábfájásra panaszkodott. A többiek után indultunk. Kegyetlen szakasz következett. Az út elméletileg Kesztölcig lejt csaknem hat kilométeren keresztül, ám az esőzések miatt a földutat vastagon felszórták ökölnyi fehér kővel. Csúszott, mély volt, komplett láb gyilkolás. Egy emberként utálta mindenki, s azon tanakodtunk, hogy lehet jobb lenne a nyakig sár. De választás nem volt, menni kellett. Közben komolyan eleredt az eső, és előkerültek a köpenyek. Aki eddig nem ázott el, az most a dunsztoló műanyag alatt lett csurom víz. Viszont legalább a feltámadt széltől óvtak a pelerinek. Kívül a vigasztalan eső, belül pedig a folyamatos izzadtság áztatott. - Voltam már jobban is. – Beértük Laciékat, mert kicsit lassítottak. Újra együtt volt a négyes, belehúztunk, túl akartunk lenni a köveken. Rita nem bírta a tempót, ismét lemaradt. Beértünk Kesztölcre és megálltunk a Hársfa sörözőnél. Eltettük a kabátokat és rohantunk kávézni. Közben befutott Pintér Józsi Robival és Lacival. Újra ismerősök. Telefon csörgés. Rita jelzi, hogy kiment a térde, majd besz…rik, úgy fáj, és nem tudja hol van. Aztán két perc és megérkezik. - Kételkedek a lábával kapcsolatosan.- Beszáll a kávézásba és a csevegésbe Józsiékkal, aki csakhamar indul Lacival, Robit ránk hagyva. Szedelőcködünk és megyünk mi is. Közben újra esni kezd, de mivel tök vizesek vagyunk már senkit sem érdekel. A kabátok a zsákokban maradnak. Egyre jobban esik. Beértünk Dorogra, és a tömeget követjük a városon át. Így kihagyunk egy kanyart a vasútállomáshoz. Semmi gond, nem ellenőrző pont. Elérjük a Molnár sörözőt. Itt befejezik a negyvenesek, és már csak a hosszútávosok támadják a Nagy-Getét. Rita térde tényleg tropa, újra visszamarad, Enikő vele tart. Robival fej leszegve menetelünk, mögöttünk valahol Laci. Aztán félúton Józsiék rátelefonálnak Robira és ő begyújtja a rakétákat. Csodálom és irigylem.

Az első krach

   Elállt az eső, és a tetőn az ellenőrző pont, a vaskeresztnél egy ázott had tábora volt. Nem sokára befutottak a többiek. Újra szerelvény igazítás, és következhetett a túra talán legnehezebb szakasza, le a Getéről a keskeny, meredek, csúszós szikla ösvényen. Komolyan féltettem Ritát, de ennél többet nem tehettem. Tudta, hogy ki kellene szállnia, de ott nem lehetett. Le kell érnie Tokodra. Nehéz lélekkel mentünk, de nem várhattunk rá. Mi már a Hegyes-kőre tartottunk, mikor ő még a Getén küzdött. Elhagytuk Tokodot és a Kőszikla megmászása után belátható távolságba került Mogyorósbánya. Elértük A Kakukk vendéglőt, az ellenőrző pontot. Túl jutottunk a fél távon, és jó erőben voltunk. Beértük Józsiékat. Ettünk egy forró levest, zoknit cseréltünk, Laci ellátta a víz hólyagjait. Újra telefon. Rita hívott, teljesen szétment a térde. Kértem, álljon meg Tokodon a buszmegállóban. Hallgatott rám, feladta. Nagy kő esett le a vállamról. Hárman folytattuk a túrát. Felmentünk az Öreg-kő pihenőig, majd elkezdtünk ereszkedni Péliföldszentkeresztig. A Szent-kútnál megpihentünk, lecseréltük a vizünket a szent forrás, friss vizére. Gondoltuk, ez majd átsegít az éjszaka nehézségein. Nemsokára már a bajóti műutat koptattuk. Erősen sötétedett. Az erdő szélén előkerültek a fejlámpák, a fák között már szükség volt rájuk. Újra összejött egy népesebb csapat. A szűk és igen gazos ösvényen monotonon gyalogoltunk a sötétben, csak az előttünk haladó lábát figyelve. Így értük el hatvanöt kilométer után Pusztamarótot. Tábortűz mellett pihentek, melegedtek sokan, mások a fedett esőbeálló padjait, asztalait foglalták el. Nekünk a tűz jobban tetszett. Tíz óra lehetett. Úgy határoztunk,  megszabadulunk átázott gönceinktől, és végre száraz ruhát öltünk. Mi, fiúk nem sokat teketóriáztunk egy pad diszkrét takarásában megoldottuk a feladatot. Enci kicsit eltávolodott a tűz fényétől, a sötét leple alatt, de nyílt terepen vetkőzni kezdett. Ekkor szemből, felizzott egy autó fényszórója, nappali fénybe burkolva az egész rétet. Már mindegy volt, Enci lazán befejezte az öltözködést, mást már úgy sem tehetett. Újabb emelkedő következett a Gerecse üdülőig. A korábbi csapat feloszlott, újra hárman voltunk a sötét éjszakába. A Gerecse 50-ről ismertük a terepet, így gyorsan és biztosan haladtunk. Össze is szedtünk néhány bizonytalankodót, így értünk Bányahegyre, a hetvenkettes nagytáborba, és ellenőrzőpontra. Éjfél volt. Tábortűz, ellátó sátrak, büfé kocsik, „full luxus”. Forró tea, kicsi pihi, és indulás. Minden a legnagyobb rendben volt.

A vég

   Majd tíz kilométeres monoton lejtő következett Koldusszállásig. Ez a Gerecse 50 leglélekölőbb szakasza még nappal is, nem még éjszaka. Semmi, csak a lejtő, néha keskeny benőtt ösvények, egy két megmászandó vadkerítés, amiket igen csak utáltunk. Már a beszélgetés témák is a múltba vesztek, mentünk, mentünk, mendegéltünk. A vértestolnai műútnál üdítő meglepetés fogadott bennünket. Kis büfé autó, Yenki hotdog, és mobil toalett. Enikőnek az utóbbi megváltás volt. Míg vártunk rá, vettem egy hotdogot. Jól esett a finom friss, forró kaja. Aztán a többiek is beneveztek egyre. Hetvennyolc kilométer volt a lábunkban, s nekem egyre jobban fogyott a lelki erőm. A napközbeni eső, és a feszültség egyre jobban megmutatta hatásait. Már több kisebb holtpontom volt, de mindegyiket sikerült leküzdenem egy-egy imával, valami jó gondolattal. De mostanára egyre nehezebb lett minden. Majd nyolcvannégy kilométernél megérkeztünk Koldusszállásra. Itt jött egy kis probléma ami megállásra kényszerített minket. Tudtam, nem lenne szabad megállnom. Tovább kellett volna mennem, aztán a többiek majd beértek volna. De ekkorra szellemileg már elfogytam. Nem lehet jobban kifejezni. Nem tudtam gondolkodni és semmi sem érdekelt már. Megálltam, sőt leültem. Persze az ok,amiért megálltunk nem bizonyult igaznak, az a láb rendben volt. Tudtam, pontosan tudtam, hogy nincs semmi gond, de nem bíztak bennem. Ez aztán végleg kikészített. Mikor felálltam, hogy indulunk tovább, már éreztem, gáz van. Lélekben feladtam, és ezt közöltem a többiekkel is. Kiszámoltam, hogy a fennmaradó időben nem tudok olyan sebességgel menni, mint ami a szintidős beéréshez szükséges. Be akartam menni a célba, hogy megtegyem a tervezett száz kilométert, de már nem érdekelt a szintidő, az oklevél, a jelvény. Laciban több élet volt, ő búcsút vett tőlünk és tovább indult. Reggel hatra szintidőn belül el is érte a tatai célt. Enit nem tudtam rávenni, hogy menjen ő is, ott maradt velem. Nem kellett volna. Ha megy, ő is teljesíti a távot, s valószínűleg én is. De nem így volt.

   Láttam rajta, hogy fontos lenne neki a teljesítés, összeszedtem magam és valahonnan egy kis tartalékot ástam elő. Megindultam az emelkedőn a Kis-réti vadászházhoz. Eni durcásan lemaradt mögöttem. Próbáltam tempót menni, de ő nem jött. Ez megfojtotta a lángot ami még bennem volt. A lángot, ami még utoljára fellobbant az izzó parázsból, mielőtt a tűz végleg elhamvadt. Nem volt már imám, nem volt lelkierőm, nem volt semmi, csak teljes üresség. Gondolkodni sem tudtam, arra sem volt energiám. Elfogyott a hitem, elfeledkeztem Istenről, hogy Tőle még kérhetnék segítséget, s Ő bizonyosan segíteni is fog. Mindig szerettem volna megtapasztalni az ürességet, de nem így, s nem akkor. Hajnali fél négykor elértük a vadászházat, és végleg feladtam. Elegem volt magamból, és elegem volt Eni dacából. Engedtem neki, és egy oldal ösvényen megcéloztuk Tatabányát. Pontosan nyolcvanhat kilométernél, vasárnap hajnali fél négykor végleg feladtam.

Hétfő

   Délelőtt volt, rakodtam. Nem járt már a fejemben a Kinizsi, lezártnak tekintettem, továbbléptem. Ekkor egy gondolat villant az agyamba. Fél négy? Minden kitisztult. Koldusszállásnál, a dühtől, hogy meg kellett egy mondva csinált ok miatt állni, elszámoltam magam. Akkor úgy matekoltam, hogy még tizenhat kilométer van hátra, és erre van két és fél óránk. Úgy éreztem, nem tudnék óránként több, mint hét kilométerrel  menni, így nincs esélyem a szintidőn belüli beérésre. De nem két és fél óra volt vissza ! Elszámoltam magam, és a többieknek sem tűnt fel. Az ember tévedett. Tévedtem, mert magamnak hittem, hittem a körülményeknek, hittem mindennek ami csak hamis volt, és elfeledkeztem Istenről, aki idáig is elhozott. Nem figyeltem a jelekre sem. Amikor megindultam az emelkedőn Kis-rét felé, Ő öntötte belém az erőt, hogy újra lángra kaptam. Ha figyelek, nem csak magamat, hanem Encit is átbillentem a holtponton és simán beérünk. De düh lakott bennem, és ez elnyomott mindent. Pedig megkaptam a segítséget. Akkor hétfőn délelőtt jöttem rá, hogy mikor nyolcvanhatnál kiszálltunk, fél négykor, még több mint három óránk volt, és már csak tizennégy kilométer, amiből az utolsó nyolc végig lejt, a tatai célig. Nem hét kilométer fölött kellett volna menni, csak alig több, mint néggyel. Erre mondják, hogy ha az egyik kezemet a se…embe dugom, akkor is dalolva beértem volna. De nem így volt.

   Viszont lett belőle veszekedés Enivel, amely bár ”valós” alapokon nyugodott, még is rosszul esett. Lett nagy felismerés, és utána szégyenkezés magam előtt hétfőn, és lett egy olyan folytatás, amit majd egy más fórumon mesélek el. Mert megszületett bennem az elhatározás, hogy megmutatom magamnak, igenis van hitem. Van hitem, nem csak a hétköznapi életben, hanem szélsőséges helyzetekben is, olyanban, mint a Kinizsin, amikor már tényleg nem marad más hátra, hogy túllépjünk mindenen, és csak Istenbe kapaszkodva haladjak tovább.

   Ezért elhatároztam, hogy a következő hétvégén elindulok a Mátrában egy majdnem száz kilométeres túrán, ahol a szintemelkedés a Kinizsi majd házomezrével szemben, ötezer méter, és normál körülmények között, elég valószínű, hogy ha meg akarom csinálni, túl kell lépnem minden eddigi határomat fizikailag, szellemileg és lelkileg egyaránt. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy van elég éberségem meglátni a segítő jeleket, tudok figyelni, hinni, ébernek lenni és Isten segítségével, és csak azzal teljesíteni tudom a túrát.

Aztán persze máskép lett … és a véletlenben továbbra sem hiszek.