Irány Várberek

   Verőfényes időben értünk Várpalotára kora reggel. A Civil-házban éppen gyülekeztek a gyalogos és kerékpáros túrázók és mi elégedetten állapítottuk meg, hogy rögtön az indítása után neki tudunk vágni a mára tervezett 46,4 km-nek. Még kitöltöttük a nevezési lapokat, a szervezők arról beszélgettek, hogy nem értik miért vannak ilyen „méltatlanul” kevesen ezen a túrán, annak ellenére, hogy már tizennyolcadszor rendezik meg. Bennünk még éltek a tavalyi emlékek, és nekünk lett volna válaszunk, de reméltük a legjobbakat idénre és hallgattunk. Így aztán hét óra után néhány perccel, már  az aszfaltot róttuk igyekezvén elhagyni a várost. Néhány száz méter megtétele után az előttünk haladók száma hirtelen megcsappant, de nem igen foglalkoztunk vele. Találtunk egy lakótelepi kocka büfét és végre felcsillant a remény, hogy magunkhoz vehetjük a reggeli ébresztő kávét is … Belépvén az ajtón megtaláltuk a többi túrázót, így csatlakoztunk a vidám hangulatú kis csapathoz. Frissítés közben gyors ismerkedés és utána már létszámban felduzzadt társaságunk folytatta útját a csaknem nyolc kilométerre lévő első ellenőrző pont, Várberek felé. - Még a sörözőben Rita kiöntötte a szívét, hogy nagyon szeretne összefutni a túrán Pintér Józsival, mivel a múlt heti malőr után neki sürgős „megölhetnékje” van, és elmesélte a hallgatóságnak a vérteskozmai elnavigálásunk történetét .Legfőbb hallgatója, egy magas vékony ember csak annyit jegyzett meg, hogy mostanában igen sokat hallja emlegetni az említett nevet, és nem mindig pozitív felhanggal. – Megjegyzem, ő volt Pintér Józsi, és nekem igen tetszett a jópofa személytelen személyeskedés. Se Józsi, se én nem gondoltam volna, hogy Rita nem ismerte fel. -  Az út Várpalotától egy folyamatos emelkedő Vár-völgyön át. Bár a nap ereje még nem sokat nőtt, nekünk viszont egyre jobban melegünk lett. Csodálatos, virágzó medvehagyma mezők következtek az út mindkét oldalán. Fogytak a kilométerek és az utolsó szakasz igazán izzasztó emelkedése után elértük Várberket. Itt általános vetkőzés vette a kezdetét. Bíztunk benne, hogy egésznap szép idő lesz és ehhez alakítottuk  a túraruházatot.

A fennsík felé

   Várberek felé „összenőttünk” újdonsült ismerőseinkkel, így Lacival, Robival és Józsival (aki Pintér) folytattuk az utat Királyszállás irányába. Elértünk egy műutat. A nap pontosan mögöttünk volt, így az útszéli fák nem nyújtottak árnyékot. A napimádók élvezkedtek, mások morogtak. Rita sajnálkozott, hogy nincs nála bikini. Megálltunk és egy ollóval átalakítottuk a pólóját napozó toppá. Ismét előkerült Pintér Józsi személye, és rájöttem, hogy fogalma sincs róla, hogy órák óta együtt rójuk a kilométereket. Hát felvilágosítottam. Ekkor mint egy tornádó eliramodott a többiek után, „Pintér Józsi várj meg az anyád …” felkiáltással. Józsi megvárta és én nem siettem beérni őket. Hétházpuszta után az aszfalt földútba váltott. Szolizhattunk tovább. Hamuház, a második pont előtt néhány száz méterrel újra eltűntünk az árnyas erdőben és ismét élvezhettük a medvehagyma szőnyeg, mindent átható illatát. Gyors bélyegzés  és újra a napos földúton voltunk, a fennsík északi szélén haladtunk Tés felé. Az út nem sok változatosságot mutatott, hacsak nem a már az utóbbi hónapokban  „teljesen megszokott” erdő irtásokat és az út mellett felhalmozott farakásokat tekintjük annak. Hiába járok az ország bármely táján, nem tudom megszokni a természet pénzre váltásának ezt a módját. Illetve minél többet találkozok vele, annál jobban elszomorít. Elhagytuk a fakitermelést, és újra az érintetlen természetben haladtunk. Ismét leelőzött bennünket a már ismerős kerékpáros csapat. Nem először találkoztunk velük, és mint kiderült nem is utoljára. Szemből barlangászok talán húsz fős csapata tűnt fel kicsit sárosan, fejlámpákkal, sisakokban. Talán az Alba–Régia barlanghoz tartottak egy kis túrára. Elhaladtunk a barlangkutató állomás mögött, és kiérve a műútra a távolban feltűntek Tés házai. Megcéloztuk a már tavalyról ismert Erdei büfét. Még le sem telepedtünk igazán, megérkeztek a bicajosok is. Hogy addig hol voltak, rejtély. A melegben jól esett a hideg sör. Közben légkondicionáltuk  Rita nadrágját. Túl melege volt, így hát levágtuk a szárát. Viszont legalább szépen és a lába is épségben maradt.

Római-fürdőig  

   Téstől az országos kéken haladtunk Jásd felé, többnyire lejtőn. Nemsokára elértünk egy kanyargós földutat. Tavaly itt volt az első tájékozódási probléma, minek következtében átvágtunk egy kétszáz méteres csalánoson. Most könnyű dolgunk volt, rutinból vettük ideje korán a jobb kanyart. Józsi, aki nem csak gyakorlott túrázó, hanem gyakorlott túra szervező is, kicsit mérges volt a kollégákra, így aztán, hogy a terepet kevésbé ismerők el ne tévedjenek,  gyorsan készített egy jól látható útbaigazító táblát . Folytatódott a lejt menet és elértük egy hídon áthaladva Jásd határát. Itt igen kanyargós a Gaja, és a múlt nyári árvizek után szépen kiszélesítették a medret, és ki is kövezték a partfalat. Végre építés és nem csak rombolás. Közeledtünk a harmadik ellenőrző pont, Szentkút felé. Ez a hely, pontosan az ami a neve.  Egy szabadtéri szentély, kis kápolnával és forrással. Éppen Istentisztelet volt, mikor odaértünk. A fák alatti padsorok egy részén a hívek hallgatták a misét, a távolabbi szabad padokon, pedig mi túrázók pihentünk és frissítettünk, ugyan is itt volt a túra központi frissítő állomása. A menü a szokásos volt, zsíros, margarinos és lekváros kenyér, természetesen hagymával, erős  paprikával és friss vízzel. Természetesen a helyi forrás vizéből. Már megszokott módon a bicajosok is ott pihentek.  Felhívták a figyelmünket, hogy az árvíz megrongálta a Gaján a gázlót, így jobban járunk, ha a vízi malomnál kelünk át a hídon, bár kicsit kerülni fogunk. Így is tettünk és elkezdtük az újabb emelkedést a  Római-fürdő felé. No nem a főváros volt az útirány. A Gaja patakkal  haladtunk  párhuzamosan a hegyoldalon. Kis idő múltán füst szaga csapta meg az orrunkat, tudtuk, hogy nincs messze az ellenőrző pont. Igazunk volt, a piknikező helyen csúcsforgalom volt. Római-fürdő egyébként egy csodálatos szurdok völgy, termetes vízesésekkel és kiépített pihenőhelyekkel. Leereszkedtünk a hegyoldalról a völgybe és egy fahídon áthaladva, már a negyedik pecsétet gyűjtöttük be.

Újra a fennsíkon     

   Bő két kilométer után Bakonynána következett és az ötödik pont. Elértük a tési műutat, a túra legtávolabbi pontját. Hat és fél kilométer újabb emelkedő, vissza Tésig a fennsíkra. A monoton hullámvasutazást egy kisebb pihenő szakította meg, egy farakáson megpihenve könnyítettünk Robi hátizsákján és pusztán emberbaráti okokból ittunk egy kis sört. Ezen a szakaszon a múlt évben benéztünk egy kereszteződést, de most árgus szemmel figyeltük a jobbra leváló kék négyzetet. Felkapaszkodtunk Tésre, végre újra a fennsíkon voltunk. A falu határában temető mellett haladtunk el.  Beton Támaszfal védte a temető oldalát. Rita őszinte csodálkozással konstatálta, milyen érdekes, hogy egy temetőbe medencét építenek és milyen szép kék vize van. Majd helyesbítette magát, hogy csak egy kék tetejű autó parkol a másik oldalon. Semmi luxus, csak egy kis fáradtság … Gyorsan elhaladtunk a falu szélső házai mellett. Rita egy fém villanyoszlopon végre megtalálta az „országos piros” jelzést. Örömmel közölte is felfedezését. Laci kissé lelombozta, mikor közölte vele, hogy az nem turista jelzés, csupán egy alumínium tábla: Vigyázat magasfeszültség ! felirattal. Egyébként pedig narancssárga. Ennek némi előzménye is volt. Korábban szintén jelzés keresés közben talált már piros jelzéseket az út mellett. Kettőt is. Ekkor is Laci volt az ünneprontó, aki felhívta a figyelmét arra, hogy a két piros nem más, mint két kerti törpe sapkája. Végül elhagytuk a települést és kiértünk a fennsík laposára. Kilométeres egyenes útszakasz állt előttünk, szépen láttuk az előttünk haladókat. Meleg, por, ahogy az egy fennsíkhoz illik, és monoton egyhangúság. Közeledtünk a tavalyi „ál - szalagozáshoz”, ahol rátévedtünk a huszonötösök átkötő útjára. A rendezők megfogadták észrevételeinket, és idén egyértelműen kijelölték a piros négyszög letérését.  Rátértünk a „helyes” útra és elkezdtünk távolodni a fennsíktól. Cserjés majd erdő következett és már a  Kis-Futónénál voltunk, a hatodik ponton. Már csak egy tizes és a cél. Némi lábápolás következett, el kellett látni egy vízhólyagot. Józsiék tovább haladtak, mi még maradtunk egy kicsit. Itt csatlakozott hozzánk véglegesen Laci Pilisszántóról, aki aztán a célig velünk maradt. Még egy utolsó jó tanács a pontőröktől,” csak tovább végig a piroson a célig”.  Mentünk. A jelzések ritkák és rosszul láthatóak voltak, mereszteni kellett  a szemünket.

… és beütött a krach       

   Még öt kilométer és elérjük az utolsó pontot, Bátorkőt, laza séta gondoltuk. A jelzések egyre ritkábbak lettek, néhol a gazban egy kőre volt felfestve. Széles kocsiúton haladtunk és vidáman beszélgettünk. Már a hónap végi Kinizsi 100-at tervezgettük. Örömmel vettük, a rendezők újabb „kedvességét”, hogy a Kis-Futóné előtti szakaszhoz hasonlóan, itt is megerősítették az útszakaszt szalagokkal. Másra nem is figyeltünk, csak a fákról lógó fehér csíkokra. Egy sűrűbb erdős részen Enikő célba vette a bokrokat. Mi udvariasan kicsit tovább mentünk, majd Lacival úgy gondoltuk, mi is félre állunk. Rita lassan tovább haladt. Eltelt öt vagy hat perc és Enikő sehol sem volt. Visszamentünk oda, ahol elhagyta az utat, de nem találtuk sehol. Kiabálás, keresés. Rita is visszajött. Átfésültük a környéket, de Enci sehol. Találtunk több kisebb utat, de nyomokat nem. Nem volt mit tenni, térerő  a mobilokon sehol. Volt Encinél térkép és elég jól tájékozódik. Tovább indultunk, reméltük gyorsan Bátorkőre érünk, vagy olyan helyre ahol lesz térerő. A szalagozás kétségessé vált, egyre gyérebb lett. Sok volt a kereszteződés és biztos, hogy nem a lefutó útnál volt a támogató jel. A távolságmérő szerint már el kellett volna hagynunk az ellenőrző pontot. Ekkor felmerült, hogy már biztos, hogy rossz helyen vagyunk, valószínűleg már megint a huszonötösök szalagozására tévedtünk, és ezért nem látjuk a turista jeleket. Oké, mi már tudtuk merre vagyunk, de akkor hol lehet Enikő ? Kezdtem ideges lenni.  Elértük a reggeli első ellenőrző pontunk helyét, Várberket. Irány a lejtőn a Várberki elágazás, és onnan fel Bátorkő. Reméltem, hogy Enikő ott fog várni bennünket.  Haladtunk ahogy tudtunk és csak reménykedtem. Térerő, még mindig nem volt sehol. Maradt a remény. Az elágazástól fel Bátorkőig szinte futottam. Laci korábban magasabb fordulatra kapcsolt, és előre ment. A bokrok közül kiérve először Lacit pillantottam meg és … ott ült mellette Enci. Nem kis feszültség szakadt fel bennem. Köszönetet mondtam mindenkinek és mindennek, akinek csak lehetett. Immár újra együtt volt a csapat, és már tényleg csak öt kilométer volt hátra a célig. Most már tényleg gyorsan túl akartunk lenni az egészen. Elhagytuk a Vár-völgyet és Várpalota utcáit róttuk. Újra a Kinizsi 100-ról beszélgettünk. Magunk mögött volt csaknem az egész túra, és talán minden. Talán, de nem biztos. Szerintem még sokat fogunk beszélgetni a történtekről.

Epilógus

    A célban a Szentkúton már megismert teríték várta a beérkezőket,  valamint emléklap és kitűző. Természetesen megemlítettük a szerintünk megtévesztő szalagozást és a nem jelzett letérőt. Mire felvilágosítottak minket, hogy jobban jártunk a huszonötösök útvonalával, mivel kevésbé kanyargós, mint az eredeti és még rövidebb is. Nem értették a „kiakadást”. Álljon itt két szám : a piros  lehajlásától Bátorkő 2,4 km. Ugyaninnen a szalagozáson Bátorkő, és ez a rövidebb és jobb út ( a szervezők szerint) 4,8 km. Nem azzal van bajom, hogy esetleges balfékség és most maradjunk abban, hogy saját balfékségünk miatt elbóklászunk, csak akkor ne próbálják bemagyarázni, hogy nekünk ez most mennyire jó.  Úgy gondolom, ha teljesen biztosak lettek volna benne, hogy ők mindent megtettek az egyértelmű útvonal kijelölésért, akkor Józsinak nem kellett volna Tés után útjelzést fabrikálni, és nem próbálnak meg bennünket „megvigasztalni” ostobasággal. Egyébként Enikő véletlenül rábukkant a piros jelzésre, és így érte el Bátorkőt.  Végül is beértünk, és többségében jól is éreztük magunkat, viszont talán itt a válasz a reggel feltett kérdésre a résztvevők létszámával kapcsolatban.