Az indulás

   Csepergős, szomorkás és kimondottan hideg időben szálltunk ki a kocsiból a falu határában kijelölt parkolóban. Korán értünk, talán a negyedikek lehettünk. Felszedelőzködtünk és elindultunk a négyszáz méterre lévő kulcsosházhoz, a rajt-cél állomáshoz. Vérteskozma kimondottan kicsi település, tipikus egy utcás falu. A legtöbb ház üdülő, és főként a negyvenes években a környékről kitelepített svábok leszármazottjai a jelenlegi tulajdonosok. Mint azt később megtudtuk, állandó lakosainak a száma, kereken három fő. Tehát nem egy bonyolult falu, de nekünk már az első öt percben sikerült benézni az útkereszteződést, aminek következtében a túlvégen lyukadtunk ki. Vissza séta és laza egy kilométer után végre nevezhettünk. Itt megtörtént a mostanság „divat” elszólás. Egy idősebb hölgy Kirát meglátva azonnal sajnálkozásba kezdett, hogy a kislány nem fogja bírni a távot. Ez kísért minket a Gerecse 20 óta, s Kira erre a „beszólásra” igazán pöccenik. Persze nap végére újra bebizonyította, hogy nem kell őt félteni. De akkor már mindegy volt, a hangulat meg volt alapozva. A szemerkélő esőben bemelegítésként rögtön nekivágtunk a Nagy-bükk emelkedőjének és az első kilométereknek.

Pintér Józsin innen és túl

   Még jó formán ki sem melegedtünk az emelkedőn, amikor megjelentek mögöttünk az első montisok. Számíthattunk volna rájuk, hiszen a kiírásban szerepelt, hogy a táv kerékpárral is teljesíthető. Nem zavartuk egymást túl sokáig, nagyjából tíz perc alatt elhaladt a kerékpáros mezőny nagy része. Három kilométeres, szinte folyamatos emelkedés után elértük az első ellenőrző pontot, a Mária képet. A pontőrök vigasztalólag megemlítették, hogy ezután végig lejtő következik a második pontig. A gyerekek ennek annyira megörültek, hogy vágtába kezdtek lefelé a hegyoldalon, s mi Ritával jószerint csak egy kilométer után értük utol őket, egy műút kereszteződésében. De legalább ez egy igen gyors kilométer volt. Szalagozáson folytattuk utunkat, egy vadász területen át. Egy, az útra kidőlt magasles romjainál beértünk egy nagyobb csapatot, akiket később a srácok „nyugdíjas klubnak” neveztek el tempójuk miatt. A nyugdíjassághoz egyébként messze nem volt közük, csupán érdeklődve, szemlélődve járták a természetet, és jó japán turista módjára, mindent részletesen lefényképeztek. De hát ilyen a gyerek száj. Észre sem vettük szinte és már a második pecsételésre vártunk a Német-völgy elágazásánál. Itt az egyik pontőr Pintér Józsi volt, aki miután meghallatta, hogy előző nap a mezőföldi túrán voltunk, rögtön agitálni kezdett, nevezzünk be a Fejér Megye Teljesítménytúrázója mozgalomba. Úgy voltunk vele, hogy ha hagyjuk magunkat, előbb szabadulunk, és beneveztünk. Rögtön ki is állította az ellenőrző füzeteket, és bepecsételte készségesen az előző nap igazoló pecsétjét. Kaptunk csokit is, majd induláshoz egy útbaigazítást, miszerint: „nyolcszáz méter egyenesen, aztán élesen fel balra.” Köszöntük a tanácsot és indultunk tovább. Néhány perc után, a kék kereszt elérte az országos kéket. Rita és Kira jóval ellőttünk járt, rájuk kiáltottam, álljunk meg és nézzük meg az itinert. Ők határozottan kijelentették, nem kell,mert a többiek is arra mentek, és Pintér Józsi is azt mondta, hogy … . Jó, hát mi is mentünk. A két fiú, Lacika és Gergő mögöttem morogtak, de jöttek. Bőven túl voltunk az említett nyolcszáz méteren és egy tisztásra értünk. Előttünk volt egy villamos távvezeték, és a Vértesi Barangolásokból már tudtam, nem jó helyen vagyunk. Illetve pontosan tudtam már, hogy hol voltunk. Megállítottam a fiúkat és az időközben a cserjésben eltűnt lányok után indultam. Mire utol értem őket, éppen köszöntötték a Kőhányás táblát. Visszaindultam velük. Ekkorra már Józsi többi „útbaigazítottja” is visszafordult. Haladtunk mi is vissza az országos kéken, aztán elértük a kék jelzés Várgesztes felé kanyarodását. Igaza volt Józsinak, valóban éles volt a kanyar felfelé, csak nem balra, hanem jobbra, és nem nyolcszáz méter után, hanem kb. háromszáz méterre. A többi stimmelt, meg az a majdnem négy kilométeres kitérő, de végre emelkedtünk Gesztes felé a Cseresznyefa-hajtás horhosában.

A büfé

   Még mi a plusz utat róttuk, mögöttünk a fontolva haladó ”nyugdíjasok” megtalálták a helyes kanyart és elénk kerültek. Ezzel a ténnyel jó egy órányi menetelés után szembesültünk, mikor újra utolértük őket. Egy irtásnál ácsingóztak, és a kidöntött fatörzsek között próbálták megtalálni a nem létező jelzéseket. Ők is jártak már ezen a tájon, de a favágók úgy átrendezték a terepet, hogy tényleg nem tudtuk merre tovább. Aztán valaki, messzebb talált egy kopott sárga jelet. Ekkor már tudtuk, hogy letértünk a kékről, de legalább a jel levitt a vár parkolójába. Ahogy megérkeztünk az ellenőrző ponthoz, a pontőrök csodálkozva kérdezték, hogy miért jön mindenki abból az irányból. Hát elmeséltük a miértet. A szervezőknek fogalmuk sem volt a fakitermelésről, és a jelek eltűntetéséről. Persze ha előtte bejárták volna az útvonalat … De nem gondolták, hogy az országos kékkel valami „baj” lehet. Kaptunk pecsétet, csokit, energia italt pezsgőtablettából, és aki akarta kidíszíthette magát lufival. Feloldódott a hangulat, viszont rájött az eső. Elindultunk a párszáz méterre fekvő Várgesztes felé, hátha találunk egy kocsmát, büfét, ahová behúzódhatunk. Talpaltak a „nyugdíjasok” is, meg mi is. A Trófeával nem volt szerencsénk, zárva volt, mást pedig Gesztesen nem ismertem. Már majdnem kiértünk a faluból, mikor feltűnt a távolban egy söröző cégére. Mire elértük, persze az eső szinte teljesen elállt. Viszont ha már a gyerekeknek megígértük, nem volt mit tenni. Még ők jégkrémeztek és üdítőztek, mi elfoglaltuk magunkat egy sörrel. Negyed óra elteltével Rita indulást parancsolt. Szedtük a sátorfánkat és elköszöntünk a „nyugdíjasoktól”, akik láthatólag még folytatták a pihenést. A falu határában, egy kis horgásztó mellett haladtunk el, ahol valamiféle horgász összejövetel volt, talán verseny is, de nem volt időnk bámészkodni, Rita diktálta az ütemet. Ekkor kezdték a gyerekek egyszerűen, csak spártainak hívni. Ez aztán rá is ragadt.

Vitányvár felé

   Erős, keskeny kaptató következett. Pár száz méter múlva kicsit szelídült a terep, de Zsigmond-kőig folyamatosan emelkedett. Kisebb lanka, majd újra felfelé Mátyás-kútig, ahol a negyedik ellenőrző pont volt. Szép kis kiépített erdei pihenő hintákkal, szabadtéri és fedett tűzrakó hellyel, forrással és nem mellesleg kulcsosházzal. Kár, hogy az idő szomorkás volt, de így is varázzsal bírt a hely. A kicsik maradtak volna hintázni, de a „spártai” indulást vezényelt, így búcsút vettünk a pontőrködést vállaló családtól és haladtunk utunkon és az országos kéken tovább. Sűrű erdő, kanyargós út, és véget nem érő emelkedő követezett. Az eső továbbra sem tudta eldönteni, mit akar, így aztán a legváltozatosabb formában szórakoztatott minket. Egy meredek, de rövid lejtőn elértünk egy völgybe, ahol a lábak kicsit megpihenhettek. De nem tartott sokáig a jólét, újra keményen emelkedni kezdett az ösvény, most már véglegesen Vitányvár hoz. Rita és a fiúk elöl loholtak, mi a lányokkal szépen ,mögöttük. Egyszer csak feltűnt a fejünk felett közvetlenül a vár romja. Megállapodtunk, hogy a már kijárt meredek ösvényt fogjuk megmászni, így ügyesen, mint a gekkók, néha négykézláb, gyökértől gyökérig haladva küzdöttük le a meredek emelkedőt. A vár alatt Rita állt, és egy petákot nem adott volna, hogy felérünk, de természetesen nem lett igaza. Vitányvár 380 méter magasan fekvő gótikus várrom, a környéket uraló Csák nemzetség építette a XIII. század második felében. Mára 6-19 méter magas falmaradványok állnak csupán, de így is impozáns látványt, és pazar kilátást nyújt az egész régióra. Begyűjtöttük az igazolásokat, és a jutalom Sport szeleteket. A fiúk rögtön eltűntek, és a falak tetején bukkantak fel újra. Közben mi frissítettünk, és a mászást pihentük ki. Nem sokkal később befutottak a „nyugdíjasok” és ez mindenkit indulásra sarkallt. Keskeny gerincen haladtunk tovább a kék jelzésen, Körtvélyes-puszta felé.

Kápolna és emlékmű

   Ismét hullámvasutazás következett. Az idő, mint eddig most sem tudta eldönteni mit akar, de ekkorra már megszoktuk. Egy földút kereszteződésében tétova családra akadtunk, a jelek megint nem sokat segítettek. Szerencsére a mi felderítőink, a bokrok mélyén találtak egy bizonytalan , halvány jelzést, természetesen az ellenkező irányba, mint amerre a többség menni akart. Fenyves szélén folytattuk az ereszkedést. Körtvélyesre beérve, mit ad Isten, újabb jelöletlen kereszteződésbe értünk.  Jobbra, balra osztódtunk, de nem lettünk okosabbak. Szerencsénkre a távolban feltűnt két turista. Ők nem a mi túránkon voltak, viszont ismerték a helyet. A köszöntés után csak annyit kérdeztek, hogy a Kozma 30-on vagyunk –e, és már adták is az útbaigazítást. Valószínűleg nem az elsők voltunk a nap folyamán. Útmutatásuk alapján haladtunk, s néhány száz méter múlva felbukkant újra a kék kereszt, majd nemsokára egy kis völgyben a Körtvélyespusztai kápolna. Döntött az eső is, nekieredt. Megszaporáztuk lépteinket a fedett ellenőrző pont felé. Itt a pontőrt, az előző napi túráról már ismertük. Nem időztünk sokat, elővettük az esőköpenyeket és indultunk tovább. Be értünk egy apukát és fiát és megjelentek a „nyugdíjasok” is. Újra hullámvasutazás következett. Szép Ilonka forrásnál a „nyugdíjasok” letértek fotózni, mi folytattuk utunkat Új-osztás felé. Itt egy éles balkanyar következett és nemsokára a Sárkánylyuk-völgy végtelen patakmedrében ereszkedtünk folyamatosan. Tartottam ettől a tereptől, mert tavaly tele volt kővel, de a nyári esőzések simára takarították a medret. Monoton lejtő volt, és a gyerekek az állandó „Ott vagyunk már?” kérdéssel szórakoztatták magukat. De mint mindennek, a völgynek is egyszer vége volt, és elértük az utolsó, hetedik ellenőrző pontot a Hirczy-emléket. Az obeliszk eredetijét 1929-ben állították a magyar turisták Hirczy Károly emlékére.

A cél    

   Rövid pihenő után belekezdtünk az utolsó két és fél kilométerbe. Ez viszont aszfaltozott út volt, ami vegyes érzelmeket keltett. A fiúk száguldottak, a lányok morogtak. Nem volt mit tenni menni kellett. Egyesek látványosan „meghaltak”, mások szolidabbak voltak. Hogy tökéletes legyen a befejezés, Vérteskozma előtt le kellett térni az útról, egy mellékjelzésre. Átgázoltunk a gazon, és egy száraz időben is lábat próbáló, csúszós, agyagos földlépcsősor alján álltunk. Fokról, fokra haladtunk, és a már feljebb jutották húzták fel a lentieket. Végtére elértük a falu határát és az aszfaltos utat, s a távolban feltűnt a kulcsosház.  Ekkor az összes gyerek feléledt, és az utolsó száz métereket sprintelve tették meg. A szokásos kis turista büfé várta beérkezőket. A szörp és ásványvíz mellett, a hidegre és esőre való tekintettel volt forró tea és kávé is, no meg a szokásos zsíros, margarinos kenyerek és egyéb variációik. Átvettük a megérdemelt kitűzőket és emléklapokat, és átengedtük a padokat az újonnan érkezőknek. Pintér Józsi legnagyobb szerencséjére szokásával ellentétben, nem volt a célban, így megmenekült Rita szemrehányásaitól. Viszont a következő hétvégén összefutottunk a Tési-fennsík 50-en, s hosszú órákon és kilométereken „szórakoztattuk” egymást. Jócskán délután volt már, amikor visszaindultunk. A kisebb malőrök ellenére Rita, Kira,Zsófi,Lacika és Gergő is jól érezte magát, élvezték az esőt, a szabadságot, s a végére nekem is sikerült teljesen lenyugodnom.