Irány a Gyapjas-zsák

    Úgy vélem nem lehet elég korán  megszerettetni a természetjárást, túrázást a gyerekekkel, ezért most egy gyerekcsapattal vágtunk neki a nem túl hosszú, de első alkalomra mindenképpen megfelelő távnak. A reggel napsütéssel és élénk, csípős széllel fogadott bennünket Sukorón, de legalább esőtől nem kellett tartanunk. A szervezők már a nevezésnél megadták az alaphangot, a regisztrációs asztalon egy nyuszi báb csücsült,  aminek zsebéből a gyerekek, mint zsákba macskát, cukorkát, kis csokit húzhattak ki. Ez aranyos és „édes” napkezdet volt. Miután megkaptuk az ellenőrző lapot, mely egyben az útvonalat is tartalmazta, egy csoportkép erejéig összeálltunk az udvaron.  Kicsi szépséghiba, hogy nem vettük észre, hogy alkalmi fotósunk árnyéka belóg a képbe, de hát több is veszett Mohácsnál. A fotózás után végre nekivágtunk a távnak. Kilépve a kapun, az út egyből  emelkedéssel köszöntött bennünket, de hát elvégre a hegyekbe is készültünk. Néhány perc elteltével feltűnt a református templom fehér épülete, amiről később még lesz szó.  Tíz perc kényelmes séta, és már az első ellenőrző pontnál voltunk, elértük a falu határában található Gyapjas-zsák nevű ingókövet. Ez a kb. három méter magas képződmény ezen a területen nem egyedülálló, a régió bővelkedik a természet e különös alkotásaiban. Leolvastuk a villanyoszlopon található kódot és egy gyors fénykép után már indultunk is tovább Nadap irányában.

A Meleg-hegy alján

   Széles, murvás kocsiúton haladtunk tovább. A természet kegyes volt, mivel az út sűrű fáktól volt övezve, így a szél alig érezhetőre csendesült. A jókedv töretlen volt, a fiúk néha el-el tünedeztek a bokrokban valamiféle érdekességet keresgélve. Persze mindig előkerültek, egyszerűen élvezték a szabadságot. Elértük Nadap határát. A falu egykoron a templomos lovagrend birtoka volt. A hegyoldalból szép kilátás nyílt a településre. Csak a legszélső házakat érintettük, de itt érdekességre bukkantunk. Az egyik kertben egy mongol jurta volt látható. Éppen kapóra jött, ugyanis a többség nemrég tanult a honfoglalásról. Élvezettel szemlélték az „élő” történelmet. Az út enyhén, de folyamatosan emelkedett és elő-elő kerültek az első energiapótló falatok. Viszont előttünk állt még az út legnehezebb szakasza, a murvás, köves úton fel kellett kapaszkodni a Meleg-hegynek majdnem a tetejéig. No nem az alpesekre kell gondolni, de ez is feladat volt, főként az „első bálozóknak”. Itt volt a második ellenőrző pont és a nyuszi túrásoknak a fél táv is. Regisztráltunk és kicsit megpihentünk, nyugodtan leülve megettük szendvicseinket. Ez a pont mind a három távon közös volt, így folyamatosan tumultus volt a nem túl széles ösvényen. Jöttek gyerekek, felnőttebbek és idősek is szép számmal, néha egy-egy kutya is. Jól érezték magukat a fiatalok a „nagyok” között, láthatták, hogy a túrázás egyáltalán nem a ciki dolgok közé tartozik.

A tojáskeresés

    A rövid pihenő után továbbindultunk. Egy-kétszáz méteren még tartottuk a magasságot, aztán egy éles bal fordulóval tovább a lejtős hegyoldalon vissza Sukoróra. Egy sűrű bokros kanyar után meglepetés pont várta a nyuszisokat, az úgy nevezett Nyuszi pont. Itt díszes, piros, nagy pecsét került az ellenőrző lapokra, valamint arcra, karra,kézre,lábra igény szerint. Azt hiszem mindenki élt az alkalmi tetoválás lehetőségével, és ha már a túra a húsvét és a nyuszi jegyében zajlott, a résztvevők korra való tekintet nélkül elrejtett, piros csoki tojásokat kereshettek a fűben, a bokrok alatt. Mindenkinek jutott, hiszen az asztalon ülő három nyuszi szorgosan tette a dolgát. Volt-e szél, már senki nem emlékezik rá, nem is ez volt a lényeg. Sütött a nap, széles volt a jókedv és nagy volt a szabadság. Szállt az idő, és fogyott az út. Bódító virágillat töltötte be a völgyet a falu határában, meg kellett állni, megcsodálni a vadvirág szőnyeget. Ugyanakkor a tavalyi viharok által kicsavart hatalmas fák mementói emlékeztettek arra, hogy bármennyire is szép a természet, ereje számunkra nehezen felfogható. Kerülgetve a kifordult gyökereket,  az embernyi törzseket, valahogy mindenki kicsinek érezte magát, és ezt meg is fogalmazta a maga módján.

Történelem és pátosz

   Már csupán néhány száz méter volt a célig, amikor ismét elértük a református templomot. A túra elején már meséltem a gyerekeknek, hogy itt tartották 1848.szeptember 28-án, a pákozdi csatát megelőző haditanácsot. Akkor, távolról láttuk a templomot, most közvetlenül mellette sétáltunk el. Szerencsénk volt, a kaput nyitva találtuk, így megnézhettük belülről is. Érdekes volt, hogy a zsivajgó csapatot nem kellett figyelmeztetni, hogy csendesedjenek el. Ahogy áthaladtunk a kertkapun, mindenki elhallgatott. A templom egyszerűségében is lenyűgöző volt. A padokon, réztáblák jelölték, hogy azon a nevezetes napon hol ült Batthyány Lajos miniszterelnök, Perczel Mór ezredes, Perczel Miklós tábornok, Móga János altábornagy a magyar sereg fővezére, az akkor még csak őrnagy Görgey Artúr és mások. Hatott a hely szelleme. Jó volt akkor és ott lenni. Lili, a csapat legfiatalabbja megkérdezte felmehet e szószékre. Valahogy semmi nem szólt ellene.  Csend volt, halk szemlélődés és ekkor valami csoda történt. A fejünk felett megszólalt egy hang. Erőteljes, tiszta, gyerekhang. Inkább olyan angyalszerű, és a következő hangzott el : „Az Úr pedig a lélek : és ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság.” Döbbent csend. Felnéztünk a szószékre, de csak egy csillogó szempár és egy piros sapka látszott a mellvéd mögött. Nem értettük mi történt, mi szállta meg ezt a tíz éves gyereket. Aztán rájöttünk. A szószékről meglátta a karzat feliratát és felolvasta. Egyszerűnek tűnhet, az is. Viszont ez a gyerek meglátta a feliratot, és gondolkodás nélkül hangosan fel is olvasta. Véletlenül … ?

Epilógus

   Ezek után már csak be kellett érni a célba. A nap teljes volt. Már láttuk az iskolát és a domb aljában a sport pályát, aminek környékét elborították a parkoló autók. Többen hitetlenkedve kérdezték, hogy ezek mind túrázni jöttek, és én büszkén válaszolhattam, bizony, ezek mind-mind velünk túráznak. A célban zsíros, margarinos,lekváros kenyér várta a visszaérkezőket. Természetesen volt vöröshagyma, paprika, és ami a srácoknak különlegesen tetszett medvehagymás zsíros kenyér is. Nem tudom , hogy otthon mennyire jön be nekik az ilyen étek, de itt és most falták. Jó volt nézni. Az erőgyűjtés után mindenki megkapta az igazoló lapját, névre szóló oklevelét és kitűzőjét. Büszkén fel is tették ruhájukra, már ez sem volt ciki, hiszen aki beért, mindenki büszkén viselte.

Vidáman búcsúzkodtunk. Egyesek már azon morfondíroztak, hova és mikor mehetnénk legközelebb. Úgy hiszem, elérte a túra a célját, már nem „gáz” felállni a számítógép mögül, csatangolni kilométereken át, elfáradni és koszosnak lenni. Végezetül álljon itt a kis csapat névsora, akik közül egyszer majd talán valaki elviszi egy túrára az „első bálozókat”. Kezdem a legifjabbal, aki idén „már” tíz éves : Lili, Kira, Enikő, Szidónia, a két Zsófi ( Darai és Huszár ), Gergő,Dani,Krisztofer a fiúk, Timi és Margit ( akik nénik, csak meg ne tudják ) valamint Csaba és Attila.