. Bár kisebb tömeg jött már össze, a nevezés jól szervezetten, gyorsan haladt. Ennek következtében, alig negyed órával a megérkezés után, már úton is voltunk Mátrafüred központja felé. Ahogy távolodtunk az iskolától egyre csak ékeztek a túrázókkal megrakott autók, s ezek már a mátrai kisvasút környékén le is álltak, sejtvén, hogy közelebb a rajthoz, úgy sem lesz már szabad parkolóhely. Azt hiszem, jól gondolták. Már ekkor valószínűsíteni lehetett, hogy rekordot fog dönteni a résztvevők száma, pedig még hol volt a nevezési idő vége.

Csak fel és tovább

   Bár az időjárás jelentés szerint ragyogó napsütésnek kellene örvendeni egész nap, a reggeli fagy és pára, némi kételyt ébresztett. Azért volt közöttünk optimista is , Rita kijelentette, hogy Miskolcon már süt a nap és előbb-utóbb ideér. Igaza lett. Közben beértünk a központba, és az autóbusz állomás melletti pavilonsor egyik nyitva tartó büféjében megejtettük a szinte már szertartásos "Jager ceremóniát". Ezután már tényleg semmi nem akadályozhatott meg senkit, hogy belekezdjünk az útvonal első jelentősebb kaptatójának leküzdésébe, fel Muzsla-tetőre. A talaj még keményre fagyott volt, ami megkönnyítette a kapaszkodást. Folyamatosan, kisebb-nagyobb csoportokban haladtunk felfelé, udvariasan libasorban, lévén előzési lehetőség nem igen akadt, és a tető sem volt túl távol. A terepfutókkal, persze mindenki próbált rugalmas lenni, hadd menjen az "őrültje" alapon. Gyorsan eltelt a két és fél kilométer, de  meglátszott a százhatvannégy méter szint emelkedés. Az ellenőrző ponton mindenki úgy nézett ki, mintha frissen érkezett volna egy csőcserés szoláriumból. Gyors bélyegzés, egy pohár forralt bor a hátizsákból és már zúgtunk is lefele Rákóczi-forrás irányába. Illetve zúgtunk volna, ha néhány tucat méter megtétele után él nem értük volna az első, tükörjéggé taposott hófoltot. Hosszú, a bokrok miatt kikerülhetetlen jégcsapás volt a turista úton, viszont legalább összehozta a rajta lefelé botorkáló idegeneket, mert persze megjegyzések és tanácsok nélkül nem lehetett megtenni ezt a szakaszt. De végül csak elértük Rákóczi-forrást. Tavaly, igaz melegebb is volt az idő, itt többen megálltak frissíteni, most mindenki csupán lassított kicsit, esetleg elolvasta az új táblát, de a metszően hideg vizet elkerülve kezdett bele egy újabb emelkedőbe a Bérc hotel felé. Jól haladtunk, kisebb karaván kanyargott a hegygerinc felé. Üdítő színfolt volt egy, az út menti bokrok egyik ágára felakasztott, valószínűleg talált kötött kesztyű, amit a becsületes megtaláló, felfelé meredő középső újjal apriklált fel az ágra. Ez lett szerintem, a kékesi csúcskő után a túra legtöbbet fényképezett tárgya. A Bérc hotelt elérve egyre bizonyosabbá kezdett válni, hogy igen csak téli viszonyok fogják uralni a túra jelentős részét. A Kecske-bérc felé olyan meredek és jeges volt az út, hogy többen ágtól-ágig kapaszkodva , mások egyszerűen négykézláb próbálták leküzdeni az emelkedőt, lefelé pedig sílécek nélkül is lesiklott a társaság. Viszont a kilátás mindenkit kárpótolt a nehézségekért.  De szerencsésen elértük Mátraházát, ahol a központi parkolóban csokoládéval vártak a pontőrök. Itt a vándorok jó része, valamely büfénél megünnepelte az első komoly nehézség leküzdését, hát így tettünk mi is. Elvégre kik vagyunk mi, hogy kilógjunk a sorból. Kicsit megpihenve, de nem sok időt elpazarolva már is úton voltunk a Mátra-nyereg felé. Az útvonal leírás és a térkép szerint egy viszonylag könnyű hat kilométernek kellett következnie, alig néhány méteres szint emelkedéssel Parádsasvárig. A Télizöldes ellenőrző pontig minden terv szerint alakult, csodálatos téli környezetben szépen tudtunk haladni. Gyors bélyegzés a mozgó pontnál és irány le Parádsasvárra. És beütött a krach. Amerre a szem ellátott minden lefagyott. Az akkor már derengő napsütésben, a gyalog út úgy fénylett, csillogott mint egy végeláthatatlan jégpálya. Mit volt mit tenni, menni kellett. Néhány száz méter után, már mindenki nosztalgiával gondolt a nem is oly régi Kecske-bérc alatti szakaszra. Szerencsére minden nagyobb baj nélkül elértük Parádsasváron az autós büfét, a következő ellenőrző pontot. Itt teával, és többféle zsíros kenyérrel, savanyúsággal, hagymával várták a szervezők a fáradt vándorokat. Innen a negyven kilométereseknek és a harmincasoknak már közösen vitt tovább az útjuk. Megjegyzem a negyvenesek  már csaknem huszonnégy kilométert tudtak maguk mögött, megmászták már Galyatetőt, és emelkedtek ezertíz métert. És mindannyiunk előtt még ott volt a Kékes. Jajongni nem volt idő, menni kellett, várt Sós-cseri-tető. Az út a csodásan felújított Kastély szálló mellett vitt, majd következett a csevice üzem múlt századi pavilonja. Kis időutazás a télben. És itt egy kicsit véget is ért a szépség.

Tökön-babon át

   Alig hagytuk el a műutat és kezdtük meg az emelkedést a tető felé, eszünk be kellett  jusson,  hogy tulajdonképpen már március van. Az időközben beköszöntött plusz fokok megtették a hatásukat és felolvasztották a jócskán átnedvesedett hegyoldalt.  Agyagos csúszós, ragadós dágványban kellett araszolni fölfelé, és nem úgy nézett ki, hogy egyhamar vége lenne. Nem is volt. Az itiner szerint a tetőn szúróbélyegzőt kellett volna találnunk, de helyette, csak sajnálkozó üzenet várt, meg egy piros zsírkréta. Mindegy, igazoltuk egy nagy X-szel  ott jártunkat és folytattuk a sárdagasztást. Viszont legalább lefelé mentünk. No nem sokáig. A fényes-pusztai elágazástól indult egy újabb emelkedő a Hársas-tető alatti nyereg felé. Ennek az első néhány tíz métere kíméletlen volt, de legalább nem volt se jég, se sár. Széles, száraz, kényelmesen járható elnyújtott emelkedő következett a nyeregig. Jól haladtunk. Aztán elhagyván a nyerget, a napsütötte oldalra kerültünk és Parádóhutáig újra megkaptuk a dagonyát. Sem kedv, sem esély nem volt a kerülésre, nem csak az ösvények, hanem mellettük is minden mocsaras volt. Mentünk árkon-bokron, tökön-babon át, és fohászkodtunk, hogy kibírják a cipők, és ne merüljünk el lehetőleg bokán felül. Óhuta előtt két vízmosáson is át kellett gázolni, itt kicsit meg lehetett tisztogatni a cipőt, ha valakinek volt kedve. Megtettük. Az ellenőrző pont Parádóhután a Hubertus sörözőben volt. Takaros kis hely. A lépcső előtt megállva kimondott lelkiismeret furdalásom lett, hogy ilyen mocskos állapotban bemenjek-e, de pecsételtetni kellett. Bent aztán elmúlt a fóbiám, megállapítottam, hogy még nálam  jóval sárosabbak is vannak. Viszont sütött a nap. Kérlelhetetlenül megérkezett Miskolc felől.

Csúcsra fel

   Rövid frissítés után felkapaszkodtunk a falu határában lévő Klarissza-csevicéhez. Az itt elkövetkező néhány méter előrevetítette az elkövetkező hat kilométer nehézségeit a Kékesig. Nagyon meredeken kezdett emelkedni az út, és továbbra is csúszott a sártól. Folyamatos volt az emelkedés, amit az is bizonyított, hogy kezdett visszatérni a fagyott föld és újra megjelentek az egyre sűrűsödő hófoltok is. Nem tudom miért van, de mostanában nem tudok elmenni úgy hegyi túrákra, hogy ne találkoznék barbár erdőirtással. Ez most sem maradt ki. Persze tudom, hogy az erdőgazdálkodásba bele tartozik a favágás is, de hogy miért ily módon... hát azt nem értem. Az erdő közepén szabályosan élősebet tépnek a természetbe. Persze a méteres ágfa dzsungel alatt eltűnt az ösvény, a jelzett fáknak írmagjuk sem maradt. De legalább a munkások készségesek voltak, és a tébláboló turisták látván, a motorfűrészeket túlharsogva magyarázták, mutogatták merre is kellene tovább menni, ha kijutunk az ágak labirintusából. Kijutottunk, s a jelzéseket is megtaláltuk. Emelkedtünk rendületlenül. Elhalt a fűrészek zajai és már csak a hó ropogása maradt a lábunk alatt. Ugyanis menetközben észrevétlenül visszakúszott a tél, s amerre a szem ellátott egyre vastagabb hó lepett el mindent. Az út pedig kérlelhetetlenül emelkedett kanyarogva a délutáni napsütésben fel, egyre feljebb. Ez a szakasz átalakította a mezőnyt, eltűntek a csoportok, és inkább kisebb-nagyobb távolságban sorban egymás után haladó emberek sora kígyózott egyre feljebb. Pisztrángos-tónál elértük az ezer méter szintemelkedést, pontosabban ezer és ötvenkét méter szintet, és még előttünk volt Gabi-halála, a Sötétlápa-nyereg és Kékes.  Aki járt már itt az tudja mit jelent ez, aki még nem, és kíváncsi önmagára, az feltétlenül járja meg ezt az utat. Az ellenőrző ponton mindenki nagy tisztelettel nézte a csúcson a tévétorony tűjét. Jöttek a már bevált, vagy ajánlott csodaszerek, italok, ételek, szerelvényigazítás, és egy elszánt sóhaj után indulás felfelé a porszerű hóban. De legalább nem csúszott. Még nem csúszott. Kaptattunk felfelé, s hétszáz méter és újabb száz méterszint emelkedés megtétele után elértük Gabi halálát. A kereszt szerint az emlékhelyet tavaly újították fel, s a név egy a néphiedelem szerint e helyen meghalt Gabi nevű favágónak állít emléket. Sokat elmélkedni azonban nem volt idő, menni kellett. Újabb nyolcszáz méter a hóban, és száztizennyolc méter emelkedés után Sötétlápa-nyergén napfürdőzhettünk. Valószerűtlenül azúr kék volt az ég és ragyogott a nap. Többen megpihentek a farakásokon, és élvezték a szabadságot. De Kékesig még hátra volt ezerkétszáz méter és újabb százharminc méter szintemelkedés. Menni kellett. A nyeregnél véget ért a porhó és felváltotta a letaposott, jéggé fagyott hó és a sziklák. Ez a szakasz újra szétzilálta a farakásoknál egybegyűlt kis csapatokat. Mindenki maga küzdött meg minden méterért, egészen a meteorológiai állomásig. Innen újra hó és viszonylagosan sík terep következett, az ellenőrző pontnak is otthont adó Tető étteremig. Az igazoló pecsét mellett alma és forró tea volt a jutalma azoknak, akik felkűzdötték magukat az ország legmagasabb pontjára.  Innen már csak gyerekjátéknak tűnő, bő nyolc kilométer volt a célig, ami szinte végig lejtett.

... és újra Mátrafüred

   Gondolhatná az ember , hogy ekkora lejtő nem okozhat gondot senkinek, de ne feledkezzünk el róla, hogy ez a Mátra. És ha itt emelkedik valami, az emelkedik, ha lejt, akkor pedig igazán lejt. A lankák igen ritkák. Három kilométer a hóban és elértük az utolsó ellenőrző pontot Vályus-kutat, pontosabban az egykori erdészház romjait. Tavaly óta sem lett szebb, sőt talán még néhány elemét el is tüzelték az éppen arra járók. Újra szembesülni kellett az értelmetlen pusztulással, pusztítással. Nálunk ez már néphagyomány ? E kérdés futhatott át a ponton német túratársunk arcán is, a szánalmas rom láttán. Elhagytuk Vályus-kutat, és mögöttünk hagytuk a havat is. A fennmaradó kilométereket sáros, néhol kimondottan ingoványos terepen tettük meg. A keskeny utak, a lekerekített sziklák nagyon csúsztak a mindent elborító nedvességtől, miközben lassan az idő a késő délutánba fordult. Enyhe szürkület kezdett derengeni, amikor kilépve az erdőből ismét aszfaltozott út futott a lábunk alatt. Visszaértünk Mátrafüredre, és már csak az erdészeti iskolában lévő célt kellett elérni. A szintidővel küzdők közül néhányan itt nyúlcipőt húztak, s szó szerint szaladt a lábuk alatt az út. Már senkit sem érdekelt, ki mennyire sáros, vagy fáradt. Csak egy cél volt, mielőbb beérni.

   Az iskolában gyors célidő rögzítés után, a teljesítők megkapták a megtett távnak megfelelő színű kitűzőket és az emléklapokat. Utána jöhetett az ünneplés. A szervezők kitettek magukért, forró tea, energia ital, zsíros kenyér, főtt virsli várta a megfáradt túrázókat. Az aulában lévő automaták, pedig szénsavas üdítőkkel és különféle kávéval szolgáltak. Az asztaloknál kényelmesen el lehetett férni, minden klappolt. Mint az egyik szervezőtől megtudtam, végleges adat még nem volt, de ezernégyszáz körül voltunk ezen a szombaton, akik a túra különböző távjain bejártuk a Mátrát, több értelemben is csúcsot döntve ezzel.

   Összegezve nehéz, de szép túra volt, s köszönet a rendezőknek a szervezésért és ellátásért.  Másnap kaptam egy kör e-mailt a rendezőktől, amiben elnézést kértek minden résztvevőtől az olimpiai ötpróba miatti kellemetlenségért és fennakadásért. Megbocsátok, bár azt is hozzá kell tennem, hogy én semmi fennakadással nem találkoztam. De ők tudják. A végkonzekvencia ugyanaz lett, mint tavaly : Veletek jövőre, ugyanitt.