A bohóc, a keresztes, no meg a fürdőző ...

   A túra kiírásban ugyan szerepelt, hogy a jelmezben indulókat külön díjazzák, de ezen azt hiszem  mindenki átsiklott. Nem úgy a szervezők. Az első meglepetés a zirci vasút állomás parkolójában ért minket, ahol a reggeli időpont ellenére már csak minden rafinériánk bevetésével tudtuk letenni a kocsinkat. Nem gondoltuk, hogy a tömeget az okozta, hogy mindenki a vasúti közlekedést választotta volna a bakonyalji városban  ezen a szombaton, inkább a sok hátizsákos ember volt a feltűnő. A túra első alkalommal lett meghirdetve, de ennek ellenére igen csak sokan igyekeztek a vasútállomás épülete felé. Az előcsarnokban kisebb tumultus alakult ki, jelentkezési lapok és tollak hevertek szerteszét, és padokon, falon vagy egymás hátán író emberek szorgoskodtak mindenütt. Kerítettünk mi is egy talpalatnyi helyet, és eleget tettünk az adminisztrációs kötelezettségeknek. Miután kitöltöttük a jelentkezési lapokat, elindultunk a mellettünk lévő kisebb terembe csekkolni. És itt jött az első sokk.  A regisztrációs pultnál egy keresztes lovag, egy égszínkék bohóc és a majd későbbiekben kísértő, piros csíkos fürdő köpenyes, kék úszósapkás és úszószemüveges "sztk beutalt" fürdőző állt. Nyájas mosoly és néhány udvarias kérdés: melyik távon indulunk, és hova kérjük vissza félé a vonatjegyet, mivel a célból, Porva - Csesznek állomásról csak vonattal, vagy gyalog tudunk bárhová is visszajutni. Elrendeztünk mindent, majd közfelkiáltással bevettük magunkat a restibe, mert ezt a sokkot valahogy csak ki kellett heverni. Nem mi voltunk az egyetlenek. Miután kellőképpen megerősítettük szíveinket egy nagy levegővel nekivágtunk az előttünk álló, csaknem 24 km-nek.

Akli felé

  Aki már járt a Bakonynak ezen tájékán, az tudja, hogy a bemelegítő kihívás, elhagyni Zircet. Folyamatosan emelkedik az út, keresztül a városon az erdők irányába, és az aszfalt itt sem puhább, mint máshol. Alig vártuk, hogy elérjük a távolinak tűnő erdőket.  Aztán mielőtt eltűntünk volna a fák között, megálltunk egy búcsú pillantást vetni a hegyoldalból a városra. Nem sokára, egy míves fa emlékkereszt figyelmeztetett minden arra haladót, hogy a Közép-Európai Mária Zarándokút  nyomvonalán jár. Néhány fénykép és mentünk tovább, mivel még sok kilométer volt előttünk. Itt szólnom kell két ifjú emberről, Zsófiról és Pepéről, akik az utolsó pillanatban csatlakoztak a csapathoz, és annak ellenére, hogy tízes éveiknek igen csak az elején járnak, jókedvvel és élvezettel tették meg a túrát. Eseménytelen időszak következett. Fogytak a kilométerek, a télvégi erdő nem sok változatosságot kínált, hacsak nem a fakitermelés következtében tönkretett erdei utakat, fél lábszárig érő kocsi nyomokkal, terepkrosznak is becsületére váló egyéb képződményekkel. Szerencse volt, hogy legalább fagyott volt a talaj, így a nyakig sár helyett, kővé dermedt rögökön kellet  haladni. Szerette is a boka, de rendesen ! De volt, akinek ez sem volt elég változatos. Pepe szinte kötelességének érezte, hogy minden egyes farakást megmásszon. Mennyiség és méret nem volt akadály. De haladtunk, és egyszer feltűnt Akli, az első ellenőrző pont. Az előőrs toronyiránt haladt,  alig tudtuk őket visszafütyülni, a bokrok közötti szalagozáshoz. Átkeltünk mély, meredek, fagyott patakmedren. A gyerekek természetesen csúszkáltak a jégen, mi meg izgultunk, hogy mikor szakadnak be. A jég volt az erősebb. Mentünk, mentünk a szalagozást követve, majd jó néhány perc elteltével elértünk arra a helyre, ahonnan a többieket visszahívtuk. Na ja, ők ösztönösek voltak, mi meg tudományosak, meg olvasottak. Mármint itinerileg. Az első ellenőrzőpont tömören és röviden "Akli kocsma" volt. Akli nem messze fekszik Zirctől, persze, csak ha országúton megyünk, Bakonybél  felé. De mint tudjuk,” légvonalban”, s főleg erdőn át minden hosszabb. Ahogy beléptünk az épületbe, balról egy kis bolt, jobbról pedig egy hangulatos kocsma nyílott, ahol csokival és forró teával várták az átfázott túrázókat. Frissítettünk, volt aki a vendégváróból, volt aki a'la pult. Majd hét kilométer volt mögöttünk, indultunk tovább.

Repül az idő

  Egy kerékpárúton hagytuk el Aklit. A jelzések szerint, csak zöld bicajjal lehetett volna közlekedni, ám a helyi postások legnagyobb szerencséjére nem találtunk egy árva zöld bringát sem. Így aztán gyalog folytattuk utunk.  Később aztán azon szellemeskedtünk, hogy a zöld járművet hol pirosra, feketére, és újból zöldre kellett volna cserélni. A terep nem volt különösebben megterhelő, kitűnő lehetőséget adott egy kis világmegváltó beszélgetésre a kisebb csoportokra tagolódott társaságnak. Észre sem vettük és elfogyott a lábunk alól újabb négy kilométer, és elértük Pálihálást, a második ellenőrző pontot. A pontőr kocsijának motorháztetején aztán csodát láttunk. Egy kis kiállítás volt berendezve osztrák teljesítménytúra jelvényekből. Szemünk, szánk ámult a gyönyörűbbnél, gyönyörűbb relikviák láttán. Nálunk a Kossuth-díj hasonló minőség, igaz ott a nevezés se jön ki vasúti jeggyel egy ezresből, mint ezen a túrán. Ennek ellenére irigykedve néztük az emlékeket. Az álmodozásnak hamar vége szakadt, mentünk tovább. Várt bennünket a legnehezebb öt kilométer.

De szép ez a Szépalma

  Ahogy elhagytuk a pontot, rögtön és kérlelhetetlenül emelkedni kezdett az aszfalt. Hosszú és monoton kaptató következett. Erdőgazdasági út. Ha nem tudtuk volna, akkor is rávezettek volna bennünket a jelek. Gazdálkodott, az erdőgazdaság. Néhol talán inkább garázdálkodott, bár ez csak személyes vélemény. Fakitermelés jobbról, balról. Sok hasonlót láttam itthon és külföldön, de ez valahogy nagyon lélekölő volt. Nem a tervszerűség és gondosság érződött, hanem az egyszerű pusztítás. Biztos volt valami, "fontos és indokolt" cél, ami végett pusztulnia kellett az életnek. Abból is inkább, csak a"minőséginek", mert az ágfa, a sebtében kifordított rönkök, mint megannyi sebhely csúfították a tájat. A régebbi vágások,nem azt mutatták, hogy mostanában valakinek szándékában állna egy kis helyreállítás. De talán minek is, hiszen a megadott köbméter, már régóta tűzre vettetett. Remélem, legalább jó üzlet volt valakinek! Letértünk az aszfaltról és újra föld út. Továbbra is kanyargós, folytonosan emelkedő és nehézgépekkel szétszaggatott erdei út. De az eső sem eshet mindig, így ez is egyszer véget ért. Sík területre értünk, s végre érintetlen volt az erdő. Egy magaslesnél jelet váltottunk és lassan,de biztosan ereszkedni kezdett alattunk a táj. A távolban feltűnt egy lovarda fa karámja. Pontosabban a karám végtelene. Már jól ismertem a Bakonyi Barangolásokról, tudtam, bár még nem látjuk, de megérkeztünk Szépalma pusztára. Nemsokára előbukkant a Hotel Szépalma épülete. A parkon keresztül haladtunk a szeminárium épülete felé,ahol a következő ellenőrző pont volt található. Ha már Szépalmán voltunk, stílusosan almával és ráadásként csipsszel vendégeltek meg minket. Jól esett a látottak után leülni a gondozott parkban, és relaxálódni a délutáni napsütésben. Valahogy senki sem sietett tovább indulni, a többi túratárs is nyugodtan ejtőzött a szép környezetben. Az egyik pontőr egy katonalány volt. A mai napig nem tudom, hogy jelmez volt e, vagy tényleg katona, mindenesetre az egyenruha igen szabályszerű volt. A területen található egy arborétum is, ügyes tervezéssel ezen keresztül hagytuk el a hotel területét. A kijáraton túl egy újabb karám következett, ahol szürke marha gulya múlatta nem túl idegesen idejét. Ha valaki kikapcsolódni szeretne, távol a világtól, tudom ajánlani ezt a belső bakonyi helyet. Az ára gondolom nem olcsó, de a hely megéri.

  Egy újabb kocsma 

       Az országos kéken folytattuk utunkat, az utolsó ellenőrző pont, Borzavár felé. Itt a Vén Diófa kocsmát kellett megtalálni. Szűk négy kilométer esemény és különösebb érdekesség nélkül. Az út eleje egy műúton haladt, majd egy tréfás flikk-fakkal betértünk az erdőbe, hogy aztán tíz méterrel arrébb párhuzamosan haladjunk az aszfalttal, és egy dagonya után egész Borzavár határáig újra a műúton haladjunk. Megmásztunk egy kis dombot, ahonnan beláttuk az egész falut. Közvetlen alattunk a templom. Mint minden átlagos helyen, mellette gyanítottuk a kocsmát. De Borzavár nem átlagos. Elhaladtunk a templom, az iskola, az orvosi rendelő, a posta mellett, elértük a temetőt, de sehol semmi. Már azt hittük átok ül rajtunk, mikor a falu túl vége felé megláttuk a pontot jelölő, tájfutó bóját, egy fáról lelógni. Megszaporáztuk lépteinket, és a kapun belépve ért a második"sokk" bennünket. A pontőr asztalnál, az indító "sztk-s fürdőző", akkurátusan frotir fürdőköpenyben, aki becsületes nevén egyébként Robi, és egy torzonborz banya. No ezt a felismerésemet jobb volt, hogy megtartottam magamnak, ugyanis kiderült, hogy a csendes őrült nem banya, hanem harcos. Szakadt gúnyája és torzonborz haja, no meg kék monoklija mellett volt pajzsa, sőt kardja is, igaz ezek kicsit arrébb pihentek. Hát ekkor "levikingeztem". Ezt sem kellett volna, sértődötten közölte, hogy ő bizony kelta. Mire e történelmi eszmefuttatás végére értünk befutott a szépalmai katona lány. Igen örültek egymásnak mindhárman. Itt is csoki és forró tea volt a frissítő. Meg egy kis sör és miegymás ...  A gyerek kicsit fáradtak voltak, de biztosítottak minket, hogy nincs az a csipsz, ami ne tenne jót, kifogyóban lévő energiakészletüknek. Megkapták és állták is szavukat, az utolsó négy kilométeren új erőre kapva úgy mentek, mint ha az első négy lett volna, pedig már volt, hogy itt is fáj, ott is fáj.

Irány az állomás

    Borzavár után egy leheletnyi emelkedő után, dűlőútra értünk. A szántóföldön az út a távoli erdő felé a szürkeségbe veszett. Nem igen lehetett volna eltévedni, ennek ellenére gallyakból sátorszerűen összerótt, felszalagozott jelzőket építettek a rendezők. Kevés anyagból, nagy leleménnyel. Jól esett szívnek, szemnek. Követtük a szalagokat és elértük az erdőt. Lassan, de érezhetően lejtett a kanyargós út, s tudtuk jó helyen vagyunk, lévén a cél, a Porva-Csesznek vasútállomás a Cuha-patak völgyében van. Széles, köves úton haladtunk. Letérni nem igen lehetett, mégis kicsit nyugtalanító volt, hogy sehol egy biztonságot adó szalag. Persze, mint a mesében, mikor az ember már a biztosban is bizonytalan lesz, a következő kanyarban csak feltűnik egy útba igazító jelzés. Haladtunk, ereszkedtünk, kanyarogtunk, de valahogy igazán mégsem haladtunk. Vagy legalább is úgy tűnt. Újabb eseménytelen méterek és percek, az egyre hűlő és szürkülő időben. Tudtuk, jó helyen vagyunk, csak nem tudtuk hol. A mobilok már régen megadták magukat, és már a madár sem járt, mikor a távolban feltűnt két sárga fénypont. Egyértelműen közvilágítási lámpák, majd egy sárga épület. A vasút állomás ! No nem, csak egy kulcsos ház, de vele szemben ott volt az állomás is. A fogadó asztalnál a túrát igazolták, közben befutott egy vonat Győr felé. Az állomásfőnök kanárisárga vállapjaival szívélyesen üdvözölt bennünket, különösen a két gyereket. Később esett le a tantusz, hogy ő is jelmezes. Dzsekijéről simán rájöhettünk volna. De még nem volt vége. Az asztalhoz érve láttuk meg, hogy egy valódi vörös ördög, illetve ördögina igazolja a túrát és osztja az emléklapokat, kitűzőket és emlékpoharakat. De ekkor már senki nem csodálkozott semmin. Beértünk és jólesően fáradtak is voltunk. Több, mint negyven percünk volt a visszaindulásig  Zircre. A kulcsos házban volt mosdó, az állomáson vasúttörténeti kiállítás, meg büfé. Megtekintettem mindegyiket. Volt még egy térképárus is, aki kicsit "vakbélgyulladásos" módon árulta portékáját. Nem nagyon tolongtak nála. Ekkor epésen megjegyezte, hogy először nem a büfébe kellene menni, hanem nála kellene térképet venni. Érdekelnek a térképek, de már dacból sem mentem oda hozzá, pedig kellett volna egy új Bakony térkép.  Közben megérkezett Borzavárról a kelta harcos, a fürdőző és a katona lány, s ezzel teljes lett az"őrültek háza".

  Érdekes hely egyébként a Porva-Csesznek vasútállomás. Mindkét településtől úgy négy-négy kilométerre van, személyautóval nem lehet megközelíteni. Viszont a fekvése csodás. Körülbelül  a  Cuha patak szurdokvölgyében középen fekszik, az erdő mélyén. A kulcsos ház kulturált, felújított, ideális kiinduló pontja a szurdok felfedezésének. Vonattal Zirctől tíz kilométer, Veszprém és Győr felől egyaránt megközelíthető, s maga a vonatozás is csodás, a kis hidakkal, alagutakkal, végig a szurdokon. Valóban kár lenne, ha ez puszta gazdaságossági okokból eltűnne, mert egyesek a számoszlopok takarásából úgy döntenének, hogy soha nem tették ki a lábukat a helyszínre. Nem hiszem, ha valaki csak egyszer is végig vonatozza ezt a szakaszt, utána eszébe jut, hogy fel kell számolni. Mi most, majd ötszáznegyvenen bebizonyítottuk, hogy igenis használják ezt a vonalat, vannak utasok. És ha minél többen fedezik fel a kulcsos házat, és persze, ha nem tesszük tönkre, akkor a túrázók be tudják bizonyítani, hogy ez a szombat, nem egy egyszeri szalmaláng volt. S az is bizonyos, hogy az élet minden területére kellene minél több bohóc, fürdőző, katona, keresztes, kelta no meg állomásfőnök és vörös ördög.