A választás pillanatában még nem látszott, jól döntöttem-e vagy rosszul.
De kukába dobtam az asztmapumpát.
Súlyos fulladásokkal járó, vírus okozta asztmatikus tüdőgyulladásom volt.Tüdőm tele volt

nyákkal,úgy éreztem, mintha levegőt csak egy szűk csövön kaptam volna. Sípolva

ziháltam folyamatosan.
A gyógyszerek alig használtak. Ahogy az asztmapumpa is csak  átmeneti enyhülést

adott. Ráadásul napról napra kezdte megszokni a szervezetem, és egyre kisebb volt a

hatásfok.
Egyszer eljött egy pillanat, amikor rámeredtem a szürke kis műanyag pumpára. Ez

jelenti nekem az életet ? Ez a kis vacak ?  És ha el kell utaznom  váratlanul, és  nem

viszem magammal, akkor meg fogok fulladni ?? Ezután már ettől fog függni az életem

? Na nem, ez nem lehet, más megoldást kell találnom !
És határozott döntéssel a pumpát  a kukába hajítottam.
Annak ellenére, hogy még nem voltam túl jól. De kell, hogy legyen más megoldás is!
Ha akkor sejtem, még milyen hosszú út áll előttem , biztosan nem vagyok ilyen

határozott. De szerencsére csak azt tudtam, mit ne. És ez épp elég volt. Hogy mit

igen és hogyan, arról még csak halvány sejtéseim voltak.
Ezidőtájt már reikis voltam és nagyon érdeklődtem a természetes gyógymódok iránt.  

Eljött az idő, amikor  a gyógyszereket  is a szemetesbe dobtam, és az akupunktúrás

és energetikai kezelést választottam.Bár javulni kezdtem, de valójában nem a

kezelésektől gyógyultam meg.Azok csak segítettek elindulni. Hanem a

választásomtól. Amivel döntöttem, új utakat kell az életmódomban, a felfogásomban

keresni.
.A gyulladás a tüdőmben úgy ahogy meggyógyult, de a fulladás és a köhögés alig

enyhült valamit.Igazából továbbra is elég rosszul éreztem magam. Azt a tanácsot

kaptam,kezdjem el edzeni , erősíteni a tüdőmet. Ami nagy lépést jelentett, mert a

rendszeres mozgás nagyon távol állt tőlem.Bár alapvetően szerettem mozogni,mégis  

gyerekkorom óta rengeteg kudarc ért, csupa rossz érzés bukkant fel az emlékeimből,

ha a sportolásra gondoltam.De most nem volt más választás.Ha az asztmapumpára

nemet mondtam, most újabb vizek felé kellett eveznem. És szembe kellett néznem

rossz érzéseimmel a sporttal kapcsolatban. Újra kellett építenem a testemet, és  új

erőkkel feltölteni a lelkemet. Egy új ént kellett létrehoznom. El kellett kezdenem újra az

alapoknál. Türelemmel. Először biciklire ültem, és elkezdtem úszni járni a helyi

fitness-klub uszodájába,de a magányos  úszásra néhány hét után ráuntam.Viszont

valamivel erősebb lettem. Így aerobikba kezdtem, hetente kétszer. Ezért már

komolyabb áldozatot kellett hoznom,mert pár hónapos kislányom mellől pont az esti

órákban kellett eljönnöm,ami nem volt könnyű, de választanom kellett. És magam, és

a gyógyulás mellett döntöttem.
Nem mondom, hogy felhőtlenül jól éreztem magam az aerobik csoportban sem .Nem

teljesen az én stílusom volt. A csoportba járók sem lettek a barátaim, de rendszeres

mozgást jelentett, és igyekeztem a jó oldalát nézni.
A csoportba nem sokkal utánam jött egy hölgy. Akkor tért vissza hosszabb kihagyás

után,mert beteg volt.
Meséli a többieknek, hogy asztmatikus tüdőgyulladást kapott valami vírustól, majd

megfulladt, de most már jól van. Azóta van egy kis pumpája, és amikor fullad, mindig

spriccel egyet és már rendben is lesz. És a teremben is ott volt mellette a pumpa,

mint elválaszthatatlan jó barátja. És mosolygott, hogy így már teljesen rendben van.
Ó, istenem, - gondoltam, - hát így is lehet . Így is fel lehet fogni.
Két út - egyikőnk egyiket választotta, másikunk a másikat.
Azt hiszem néha mindketten egyformán fulladtunk. Csak a gyakorlatoknál,ha

túlságosan kihajtottuk magunkat,míg én némán vártam hogy szűnjön a fulladás, ő csak

spriccelt egyet , és már jól is volt.
Milyen sokszor jó lett volna nekem is a könnyebbik megoldás ! A két út közül egy jó

ideig úgy látszott, én jártam rosszabbul. Milyen jól esett volna csak spriccelni egyet,

akkor is ,amikor az emelkedőn sípoló tüdővel  bicajoztam fel a fitness-klubig.
Vagy a torna után vagy napközben mennyit kínlódtam , mire lassan, fokról fokra egyre

kevesebbet fulladtam.
Mégsem tudtam a másik utat elfogadni.
A jó pedig alig látszott. Mégis csináltam, tettem, ami jött, egyszerűen mert nem

tehettem mást. Később az aerobikot otthagyva futni kezdtem. Itt is kudarccal indult a

dolog. Azt hittem,már van egy kis edzettségem a tornától. De a futás sokkal

keményebb volt. 150 m után már meg akartam fulladni. De nem adtam fel. Az

igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amikor a kudarctól visszarettentem volna, jött egy

olyan kemény valóságos rémálmom, aminek hatására másnap egyből elkezdtem

futni.És bármilyen nehéz is volt az utcában bámuló vagy rosszalló szemek tüzében  

futni,mégis csináltam. Rendszeresen kijártam,és rendszeresen fulladtam utána.De

egy kicsivel mindig többet bírtam.És minden  morzsányi eredménynek nagyon

örültem.A fulladás megtanított a legapróbb dolgoknak is örülni. Elkezdtem dícsérve,  

tanítgatni magam,úgy ahogy gyerekkoromban sosem tettem.Számoltam a

villanyoszlopokat, és hallgattam a nehéz sípolást. De nem tehettem mást,  csináltam

anélkül, hogy tudtam volna, jó lesz-e, vagy hogy hova vezet.
Aztán egyre többet futottam és már egyre kevesebbet fulladtam.Az első 1 km -em

után örömmámorban úsztam. A sikerélménytől a lelkem is erősebbé , szabadabbá

vált. Izmaim feszesebbek lettek, közérzetem is sokat javult. Jobban éreztem

magam.A napjaim már nem csak a taposómalomról szóltak. Már volt saját időm, az én

időm. Amit magamra fordítok, magamért teszek.Kezdtem kibukkanni a víz alól, már

nem az életem  kiszolgáltatottja voltam.Fokozatosan kezdtem kézbevenni az

irányítást.
A gyógyszereket rég elfelejtettem, áttértem a vegetáriánus étrendre, odafigyeltem rá,

mit mivel eszek, mit kíván a szervezetem.Gyógyteákat ittam, a testem egyre tisztább

és könnyebb lett, a tüdőmből a sűrű nyákos lerakódás  is eltávozott.Rájöttem,

irányíthatom az életem. Sok tapasztalással lettem gazdagabb. És lassam a lelkem is

elindult az újjászületés felé. Nem volt könnyű út. Sőt nagyon nehéz volt. De akkor és

ott mindig volt valami, amiben hihettem, egy új gondolat, egy új ötlet, egy sikerélmény,

ami túlélhetővé, élhetővé tette a jelent.
Örülök, hogy addigra már szakítottam az orvosokkal. Tartok tőle, hogy ők ezt a

folyamatot nem látták volna, nem vették volna figyelembe. Mert hónapokig fulladtam,

sípoltam, nehezen lélegeztem.
De soha eszembe sem jutott, hogy visszatérjek a gyógyszerekre, vagy főként  a kis

szürke pumpához .Egyre edzettebb lettem.Rászoktam a rendszeres futásra.Kitágult a

látóterem, és ahogy nőtt a táv, úgy változott a futóútvonal is, és kerültem egyre

kellemesebb környékre, ahol már nem kísértek furcsálló, rosszalló tekintetek.
Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy felnőttkoromban rendszeresen futó emberré

válok, biztosan nem hiszek neki.Hogy amit 30 éven át utáltam, azt egyszer ilyen

természetesen megszeretem! És beépítem az életembe. Nem hittem volna. Nagy

lépés volt, és mindez egyetlen aprócska tettel kezdődött, azzal, hogy rosszulléteim

kellős közepén kukába hajítottam az asztmapumpát.
Ahogy telt az idő, nyílt az út, és fokozatosan már az emlékeimből is kitörlődött a

fulladás.Ebben az időszakban  baráti társasággal futóversenyeken is kezdtem részt

venni. Egyszer nagy próbán estem át, egy váltóversenyen egy csapattag helyett

váratlanul be kellett ugranom , és lefutottam 21 km-t , vagyis egy félmaratont ! Mivel  

átlagban 7  km-ekhez voltam szokva , ( egyszer futottam le nagy nehezen 14-et ) - extrém terhelés volt, fizikálisan,

mentálisan is.

De megcsináltam!

És bár utána a szervezetem nem győzött regenerálódni, a tüdőmnek nem volt kutya

baja sem. Gyönyörűen működött.
A társaim azt mondták ezzel végleg pontot tehetek a betegségemre ! Ámen.
Eszembe jut az a nő, az asztmapumpával. Vajon hol tarthat ő az életével ? Hol lehet ő

most?
A két út, gyanítom messze eltávolodott egymástól.
Két lehetséges út, mely a döntés pillanatában még alig különbözött egymástól. De

ahogy telt az idő, ahogy tettem amit a választott utam diktált, a két út, mint egy V betű

szárai , úgy távolodtak el egymástól. Ha a pumpa mellett döntök, az is lehet, sosem

szabadulok meg a fulladástól.
De valószínűleg  nem is változtam volna ennyit. És valahol a kis pumpára hárítanám

életem felelősségét. És semmit sem változtattam volna a hozzáállásomon. Az egész

legfőbb okán, amiért rámtalált ez az ijesztő betegség.
Tanulságképp csak egyet tudok mondani.
Amikor választanunk kell és érezzük, hogy mit nem, vessük el bátran.

És válasszunk új utat.

Mégha az elején úgy is tűnik, rosszul döntöttünk.
A tiszta út, az igaz út mindig a nehezebb is.
Mert sokmindennel szembesít is egyben.
De ha eleged van a taposómalomból, a kiszolgáltatottságból, tudd, nincs olyan
reménytelen helyzet, amiben ne lehetne új utat választani.
És érezni fogod, mi a helyes. Merd a régit kidobni !
Válaszd , amit érzel, tedd, ami jön, mert minden apró lépés nagyon fontos, hiszen  maga az út
az, ami igazán számít.

 Nem a végeredmény a legfontosabb, nem a nagy cél. 

Az , amikor eléred, már szinte természetes lesz.

Nem az adja a legfőbb jót, a legnagyobb feloldást ,amikor beérsz a célba.

Hanem az út, amit végigjársz, s közben  a rengeteg élmény, megpróbáltatás, küzdelem , rácsodálkozás  és  öröm.

Az az erő, amit magadban fokozatosan érezni kezdesz. És az, ahogy a hétköznapok is megváltoznak, egyre

örömtelibbé, élettel telibbé válnak. Az a legfőbb jó és az igazi nagy csoda. 

AHOGY DÖNTESZ, ÚGY UTAZOL.

Nem az számít, végül hány kilométert tudsz lefutni.

Hanem, amikor egy futóeredmény mögött ott áll egy kivívott  EGÉSZSÉG  is , - az a nagy dolog .

Amikor a küzdelem által fokról fokra megszületik egy új életvitel, egy új szemlélet is, s így a célkapuban álló

ember már nem az, aki valamikor elindult .

Mert az úton nemcsak  erős, edzett test  született, hanem  egy korlátait átlépő,  boldog lélek is !

Ez az, ami megéri.

Az én esetemben a cél az egészség volt. De a mód , ahogy elértem, egy fokozatosan kibontakozó, örök

kalandként vonult be emlékezetembe, és jó érzéssel tölt el mai napig is, ha rágondolok.