2011-et írunk, és már itt a január vége. Újra a Bakonyba készültünk, a már lassan hagyományosnak mondható, évadnyitó kincsesbányai túrára. A hét elején, még egész nagy társaság indulása körvonalazódott, azonban a vírusok közbeszóltak. A gyerek csapat egyre jobban fogyott, s koptak ki a felnőttek is. A kezdeti 15-16 fővel szemben, szombaton reggel csak négyen indultunk a fagyos, de verőfényes reggelen Kincsesbánya felé. Mondhatni a szokásos törzsgárda, a Sárkány Őrs. Erzsi, Judit, Rita és én.

   Tavaly ilyenkor szakadt a hó, 15-20 centis fehér lepel borított mindent, most csak a hideg volt, no meg a csütörtöki havazásból megmaradt foltok. De a téli hangulat legalább megvolt. Kincsesre érve kissé csodálkoztunk, hogy szinte üres az indító és fogadó állomásnak otthont adó általános iskola utcája. Múlt évben alig volt parkolóhelyünk. Aztán megpillantottuk a sport udvaron a kocsikat. Nem volt rossz ötlet az utcáról beterelni a sok-sok autót. Vidáman pakoltunk ki és indultunk regisztrálni. Aztán az iskola udvarán lefagyott arcunkról a mosoly. A várakozó tömeg nem fért be az aulába. A nevezési pulthoz, többször visszaforduló sor kanyargott, elzárva az utat az indítókhoz, a mellékhelységekhez, egyáltalán a ki és bejárkáláshoz. Botok, zsákok, és indulatok akadtak össze szépszámmal. Kis előrelátással és jobb, logikusabb szervezéssel ki lehetett volna a malőrt küszöbölni. De már mindegy, csak nem kellene egy ilyen szép napot már az elején nehézzé tenni. Röpke fél óra alatt már túl is voltunk az egyébként három perces adminisztráción, s az udvaron folytathattuk a további készülődést az induláshoz. Nem sokkal kilenc óra előtt aztán útra is keltünk. Sajnálkozva néztem vissza még a sorban állókra és egy sóhajtással a többiek után eredtem.

   Kemény 300 méter megtétele után, a hideg reggelben meg kellett állni egy pohár forralt borra, nehogy a vírus bennünk is győzedelmeskedjen. A frissítő után aztán megkezdtük az első kapaszkodást az erdőben. Néhány perc után érzékeny búcsut vettünk Judittal, Erzsitől és Ritától, révén hogy, ők 20-as, mi pedig a 30-as táv megtételére vállalkoztunk, így nekünk sietősebb volt az útunk. Ez olyannira jól sikerült, hogy fél óra alatt elértük az első ellenőrző pontot. Kaptunk pecsétet és mandarint. Nem akarván cipekedni, gyorsan megettük, s ha már álltunk, újra előkerült a forralt bor is. Energiától telve, újabb félóra után, már a Fehérvárcsurgói víztározó partján baktattunk Gányás irányába. Nyolc és fél kilométernél elértük a második pontot, a Gaja-völgyi Tájvédelmi Centrum bejáratánál. Újabb pecsét, most csokit kaptunk. Tavaly itt fordultunk a Gaja völgyébe, de a nyári áradás elvitte a kis fahidat, amin a túlpartra tudtunk átkelni, így a szervezőknek módosítani kellett az útvonalon. Kis kerülővel az országos kéken haladtunk tovább, és jeges, havas emelkedőkön, lejtőkön, létrával ellátott vadkerítéseken keresztül megérkeztünk a csodálatos kilátást nyújtó Vasutas Pihenőhöz, ahonnan meredeken leereszkedtünk az eredeti útvonalra, a Gajához. Az egykori fahídnak se híre, se hamva nem volt. Mindenütt széthordott kövek és kidőlt fák kusza garmadája. A 3x7 Mérföldes Tekergéskor poénból nem akartuk a hidat használni, így az Ádám-Éva fájánál a sziklákon keltünk át  a túlpartra. Most ezek a több mázsás sziklák 20-30 méterre arréb hevertek a mederben, robajló kis vízesést felépítve. Mindenki döbbenten állt a pusztítást nézve. Halkan beszélgettek és fényképeztek az emberek. De menni kellett, így hát indultunk mi is. Alig tettünk meg pár száz métert, mögöttünk elmaradt  a morajlás. A völgyben szinte tökéletes volt a csend, a túrázók is hangnélkül haladtak. A megáradt patak, ami most kisebb folyóhoz hasonlított, pedig úgy nézett ki, mint ha állna. Teteje tökéletes síma volt, és nem látszott rajta a mozgás. Különös hatást gyakorolt ránk a fák ágai közt áthatoló napsütésben. Megmászva a vadkerítést elértük a Varjúvárat, és a nagy emelkedő alját. Ez a túra legnehezebb szakasza, sok-sok "horror mese" helyszíne. Ha le van fagyva a sziklaút, tényleg szinte járhatatlan és igen veszélyes. Többen meg sem próbálták a feljutást, inkább a plusz két kilométeres országúti kerülőt választották. Mi nekivágtunk a "sirató falnak". Szerencsénk volt, csak néhány hófolt nehezítette meg pluszban a feljutást, de kivétel nélkül mindenkit keményen megizzasztott, aki csak vállalkozott a megmászására. Viszont a csodálatos kilátás mindenért kárpótolt. Következett megint néhány vadkerítés mászás és már Bodajk fölött voltunk a sípálya tetején. Innen jól látszott a katolikus templom tornya, amivel szemben a Gaja vendéglő, a harmadik ellenőrző pont volt. Így hát elindultunk toronyiránt, kicsit kihasználva a helyismeretet is. Az ellenőrző pecsét megszerzése után számbavettük addigi teljesítményünket. Megtettük a táv több mint felét, s kicsivel több mint három órája voltunk csak úton. Így engedélyeztünk magunknak egy kis pihenőt. Könnyítettünk a felszerelésen és kényelmesen megkávéztunk, ittunk egy Jagert, sőt én egy pohár sört is. De mentünk tovább, mert a cél még messze volt. Fél óra múlva elértük az újabb pontot, az Albarégia - forrást. Már csak kilenc kilométer volt hátra. Egy  szűk óra, és újra a víztározó gátjához tartottunk, de immáron az északi oldalon. Mint később kiderült, a gáton bandukolva ugyanazok a gondolatok foglalkoztattak mindkettőnket : Hol lehetnek a többek ? Vajon előttünk, vagy mögöttünk vannak ? - mivel itt újra egy volt a 20 és 30 kilométeres táv útvonala. Mekkora poén lenne, ha az utolsó ponton a Be-Csali büfében futnánk össze velük ! De ekkor még ezeket nem mondtuk ki. Elérük a büfét. A kapuja alatt elkészítettük egymásról a már szokásosnak mondható "hát újra itt vagyunk" képeket. Az udvaron sporttársak söröztek és beszélgettek. Beléptünk a krimóba és ... láss csodát, a pontőri asztalnál ülve Rita és Erzsi világot váltott a rendezőkkel. Hát ilyen nincs, de mégis van !  Begyűjtöttük az igazolást és újra számba vettük hol tartunk a színtidőben. Bőven volt tartalékunk. Így levetkőztünk, és egy kis "frissítés" mellett csatlakoztunk a beszélgetőkhöz. Kiderült tavaly is ők voltak itt, és akkor is dumcsiztunk. Csak akkor már olyan szar volt a részidőnk, hogy teljesen mindegy volt. Nem úgy idén ! Tán közel egy óra állás után kiadtam a "lóra" vezényszót, és immár újra négyen együtt nekivágtunk az utolsó néhány kilométernek. A színtidő utolsó perceiben értünk vissza az iskolához. Vidámak, felszabadultak voltunk.

   Elértük azt, amire válalkoztunk.  Megtettük a tervezett távokat, meg volt az időnk is.Ezen a túrán nem akartunk csúcsot menni, csak meg akartuk alapozni az elkövetkező túra évet, és az sikerült is. Igaz, hogy nem minden úgy alakult ahogy terveztük, kevesebben jöttünk és a rajt sem volt a leg tökéletesebb. De ez már messze mögöttünk volt. A kilométerek és az idő kimosta belőlünk mindezeket. Én is elfeledkeztem a reggeli kényelmetlenségekről, csak a teljesítés jó érzése volt jelen. Mert mint tudjuk minden változik. Semmi sem állandó, bár lehet, hogy néha állónak tűnnek dolgok, mint a Gaja víztükre ...