Két héttel ezelőtt a Bakonyi Barangolások után fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy idén még egyszer  kellene mennünk  egy hetvenes távot valahol, hogy belénk „égjen” ez a táv.  Bőszen neki is álltam keresgélni az ilyenkor már nem túl nagy választékban és megakadt a szemem a mátrai Via Dolorosa 75-ön. Tetszett a neve és hát hallottam is róla egy két horrorba illő történetet. minden szavuk igaz volt, ezt személyesen is megtapasztaltuk. Nevéhez híven valóban néha a fájdalom, a kín útja volt.  De nem kell előre rohanni. Rajtam kívül csak Enikőt és Botit gondoltam annyira őrültnek, hogy nekivágjanak a túrának, végül csak Enivel ketten indultunk el Abasárra. Már az indulás is mókás volt, hajnali kettőkor keltünk, a negyed négyes vonattal irány Pest, háromnegyed hatos gyorsjárattal Gyöngyös és onnan még egy busz hétkor Abasárra. De ott voltunk negyed nyolc magasságában. Mi, meg néhányszáz ember. A távok 10 km-től indultak és a 75-ös terepfutás volt a csúcs. Futás !!! Hát vannak még nálunk is zakkantabbak.  Nagy Lipóton megtudtuk, egy forró gombaleves mellett, hogy mennyivel …

   Tehát nevezés és szedelőcködés után, no meg egy viliköri leküzdésével háromnegyed nyolckor nekivágtunk a Mátrának. Az első ellenőrző pont, a Szent Anna kápolna csupán 2,44 km-re volt, de kapásból 155 m szinttel. Ahogy emelkedtünk a szőlők között gyönyörű kilátás nyílt az Alföld felé a tájra. Nem volt fél óra és már meg volt az első pecsét. Irány Mátrafüred. 4,6 km 78 m szinttel bagatel. Suhantunk. Olyannyira, hogy a vitorlázó repülőtérnél, másokkal egyetemben benéztük a bal és jobb oldalt ( korán volt még ), így gyorsan öszzeszedtünk kb. 300 m pluszt. Nem baj. Újabb egy óra és már fenn voltunk Mátrafüreden a második ponton. Egy patak partján festői helyen, egy esőbeállóban vártak minket. És itt kezdődött a trakta. Zsíros kenyér, margarinos kenyér, lekváros kenyér, csoki, szörp, tea. Frissítettünk és egy nagy levegő után indultunk tovább, várt újabb 6 km, 595 m emelkedés, és mindezek végén Kékestető. Elősszörre. Erre a szakaszra előzetesen másfél órát terveztem, percre pontosak voltunk. A Csonka Emlékműnél volt a harmadik pont, megint csoki és innivaló. Tankoltunk és irány a csúcskő fotózkodni, ha már úgy is arra vezet az út. Megtörtént. És ekkor elénk ugrott a bokorból a Tető étterem. Jobbra léptünk követett, balra tértünk akkor is. Mit volt mit tenni hát max kávézunk egyet. Kiderült van forralt bor is. Jobb mint a kávé. De volt barna cseh sör is, így aztán Eni borozott, én megküzdöttem a sörrel. Laza negyed óra és felkészülve indultunk tovább az országos kéken Recsk felé. 8,46 km, szuper túl leszünk az első 25-ön. Terveztem rá 2 óra 15-öt. A rendezőktől előzetesen kaptam mailon egy itinert, korrekt távolságokkal és szöveggel, csak a szintek nem voltak rajta. Ezt térkép alapján saccoltam. Szóval indulás Recskre, az út nagy része lejt, két kisebb hegy, gyerekjáték. A II. világháborús turista emlékműig nem is volt gond, majd megkezdtük az ereszkedést a Markazi kapu felé. Hát lejtett, de rendesen. Tele kövekkel és vastag avar, hogy tökéletesen csússzon. Jött egy 4500-as hullámvasút a kiírás szerint Oroszlán várig. Ami lejtett az lejtett, ami emelkedett, az túl volt a meredek fogalmán. Először fogalmazódott meg, hogy mi a fenét keresünk mi itt. Ja, hogy ez a kínok útja, a Via Dolorosa. Ha valaki nem veszi komolyan a nevet, az így járt … Mentünk. Elértünk Oroszlán várhoz.  Itt azt írták „leóvakodunk a Domoszlói kapuhoz”. Kezdtük tisztelni a megfogalmazásokat. Ekkora lejtőt, meredélyt, köveket. Enci a legnagyobb óvakodás ellenére akkorát esett, azt hittem nem kel fel. Felkelt. Leértünk a műútra. Laza séta Recskig. Az is lett volna, csakhogy … Volt valami a környékben. Talán a volt munkatábor szelleme. Szörnyű, és most és itt ennyi. A negyedik pont a Nemzeti Emlékpark bejárata. Megint csoki, tonnaszám, és üdítő, üveges cola, szörp,víz. Eni szétcsúszott, azon filózott, menjünk át a 60-as távra. Nem igazán reagáltam. Eltökéltem megyünk terv szerint, azt majd javul a helyzet. Így lett. Mögöttünk volt már 25 km, újabb 435 m emelkedés. Immáron 1263 m szinten voltunk túl. Következett a Szent István Csevice az Ilona völgyben. Várt újabb 5 km és potom 31 m szint. Lazaság. No ilyenkor szoktunk bakizni. Megtettük. A Várbükki turista háznál nem olvastuk precízen az itinert és elkeveredtünk . Néhány perc tanakodás és vagy egy kilométer bolyongás után visszaértünk a házhoz. Itt a főzőcskézőktől megérdeklődtük, ugyan merre az arra. Hát fogalmuk sem volt, de megnyugtattak minket, hogy ma már a sokadikak vagyunk. Oké. Vissza az utolsó ismert pontra, újra olvasás, és hopp megvan a helyes út. A 30. km-nél elértük Szent István Csevicét. A csevice kutat, vízételi helyet jelent . Azt hiszem. Megint enni és inni kellett, csoki, kenyerek, szörp, kóla. Leküzdöttük és megcéloztuk Parádsasvárt. 9,5 km és 258 m szint emelkedés. Minden rendben volt már, a Nap is kezdett kisütni, szuper volt minden.  Majd 40 km és 1557 m szint már mögöttünk. Az ötödik ponton, mit ad Isten megint etetés, itatás. Kezdett a fülünkön kijönni, és a saját kajánk és italunk is húzta a hátunkat. Itt idézném újra  leírást : „ Innen kezdődik a küzdelem. … egy rövid de brutális emelkedő végén elérjük a Nagy-Lipót főgerincét. „  A pontőrök felajánlották, ha gondoljuk felviszik kocsival a Lipótra a zsákjainkat, úgy is oda mennek. Gondoltuk. Indult a kalkuláció.  3,7 km és 415 m szint emelkedés. Másfél órát megszavaztak számunkra a feljutáshoz. Könnyített felszereléssel nekivágtunk. Elhagytuk Parádsasvárt. Elkezdődött az emelkedés. Durván. Aztán fokozódott. Jött a rövid  , de brutális szakasz. Fenn voltunk egy szekér úton. Felettünk magasan a gerinc, aztán megint brutalitás és megint. Már csak röhögni tudtam. Levegő nem volt, a 4 fokban szakadt a víz rólunk és közben besötétedett. De a kilátás … és felkelt a telihold. Na ez is brutális volt. Mindegy, felértünk. Általános csodálkozás a ponton, hogy kerültünk fel akkorra. Kiderült, ők mérték, egy óra és négy perc alatt voltunk fenn. Viszont a   kisbusz elment valahova, természetesen a zsákjainkkal együtt. De majd jön, mi csak pihenjünk, van forró leves. Eni mostanában nem eszik húst, így félve kérdezte, milyen leves van. Hát amit választunk, válaszolták. Van csirke, gomba és sajtkrém leves. Tehát mit kérünk ? Gombát. Létezhetetlen. A Mátra közepén egy fedett esőbeállóban játszuk az éttermesdit. Még táplálkoztunk folyt a beszélgetés a szakáccsal. Tárgyaltuk a szinteket, ami mögöttünk és ami még előttünk van. Most tettünk meg 415 m-t  és hogy visszajussunk újra a Kékesre előttünk 7,8 km és 534 szint, ami javarésze egy nagy emelkedés. Már korábban utaltam arra, hogy vannak nálunk nagyobb őrültek. A szintekkel kapcsolatban mondják, hogy nem rég voltak  a Mont Blanc környékén egy túrán, ahol egy egy etap olyan 1500-as emelkedés volt. A túra maga 200 km, 20 000 m szintkülönbség és 114 óra szintidő. Ők 108 óra alatt teljesítették, 8 óra alvással, azt is négy részletben. Azt hiszem,  no komment. Közben megjött a kisbusz a cuccainkkal, így hát indultunk az utolsó nagy rohamra. Mátraháza előtt 3 km-rel van a Vörösmarty turistaház. Én eddigre makkantam meg, de nagyon. Már azon morfondíroztam, hogy a hivatalos kiírással szemben milyen útvonalon tudjuk kényelmesebben elérni a Kékest. Hogy miért ? Aki volt velünk a Mátrában emlékszik Gabi halálára és az emelkedésre. Most idézném újra a túra leírást: „  Mint a gekkók  fürgén letudjuk a Sombokor meredélyét. Kb. 800 méter után csökken a lejtőszög ( minden relatív ! ) … „ Már tudtuk, hogy Szabó Józsi szavai az utolsó betűig igazak. Recsken én voltam alkalmi süket, most Enikő nem vett tudomást visításomról és ellenkezést nem ismerve elkezdte az emelkedést Som-tetőn át, fel a tv torony fényei felé. No most akkor szorozzuk meg hárommal Gabi –halálát, adjuk hozzá a teljesen laza ökölnyi, gyerekfejnyi köveket, amiket az elöl haladó a másik nyakába nyom, a nedves avart. Ha lent mínusz voltam, most nem is tudtam volna magam mérni. De másztam, mint a csiga. Végre tényleg egy síkabb részre értünk és viszonylag kulturált emelkedőn közeledett a torony. És beütött a krach. Egy zsombékos részen keresztül a tv torony irányába széles csapás futott. Mentünk rajta. Elértünk egy földutat, ami nemsokára elkezdett lejteni. Itt estem teljes pánikba. Nem hogy emelkednénk, hanem egyre lejebb ereszkedünk. A pánikot egy kicsit megszakította egy kb. 10 fős mufloncsoport, ami előttünk 20 m-rel tűnt fel, fejlámpáink fényében. Zajt csaptunk, nem kicsit, villogtattunk a vakukkal semmi. Sőt elindultak felénk futva. Pánik ! Nem voltak 5 méterre, mikor a vezér kos egy derékszögű balkanyarral fel vágtatott a bokros meredélyen, s utána a többiek. Meleg volt a helyzet. Bandukoltunk tovább az úton, esélyünk nem volt a felfelé jutásra. Egyszer kinyílt a hegyoldal és közvetlen felettünk a tv torony pompázott teljes kivilágításban. És ekkor a maradék nem tudom mim is elszállt. Az északi sípálya legalján voltunk. Aki ismeri, annak van fogalma ez mit jelent. Nem volt választás fel kellett menni. Nekem konkrétan potyogtak a könnyeim. Felértünk.  Másodszor voltunk fenn a Kékesen, mögöttünk majd 56 km az eltévedésekkel, és 2506 m szintkülönbség. Fotók a csúcskőnél és irány az ellenőrző pont. Még éppen nyitva volt. Gyors pecsét és húzás lefelé a déli sípályán, vissza Mátraházára. Mikor délelőtt fent voltunk minden szuper volt, most valami meghatározhatatlan dolog űzött lefelé. Később Eni is mondta, nem  tudott volna ott maradni pihenni. Lent a nagy parkolóban a büfék padjainál aztán eldobtam magam. Meg kellett állni. Ettünk kicsit, megittunk ketten egy sört, zokni csere és indulás tovább Lajosháza  felé. Lejtettünk, hol jobban, hol kevésbé. Az út változatlanul iszonyatos köves volt és elkezdett szállingózni a hó. Nem fájt semmim, csak úgy éreztem nincs semmi  erőm. Ennek ellenére a szervezetem működött, tette a dolgát kéretlenül. A lábaim önálló életet éltek, vittek rendületlenül. Nem voltak gondolatok. Tisztán láttam, de nem volt térlátásom. Semmi nem volt, csak nagy üresség. Kívül és belül egyaránt. Kövek, korom sötét erdő és néha egy - egy világító kíváncsi szempár. Leértünk Lajosházára. Megint kaja és ital. Ittunk valamit és pecsételés után irány vissza Mátrafüred és a Kozmáry kilátó. Elértük a ”böszme” nagy bányát és ügyesen megtaláltuk azt a keskeny ösvényt, ami felvezetett a kilátó felé. Kiértünk az erdőből, mellettünk szántóföld, messzebb Mátrafüred fényei. Bandukolás. Sehol egy jel. Hol vagyunk ? Elő a térkép, nem jó helyen. Vissza kell menni az utols jelzésig és ott jól körülnézni. Oké, indulás. Elkezdett szakadni a hó. Az én kapucnim a zsákban. Gyors öltözés. 200 m vissza, megvan a jelzés és az út kanyar is. Tovább a kilátó felé. Tábla , Kozmáry kilátó 510 m. Nekem egy örökkévalóság. Elértük.  Megint csoki, ital. Ekkorra már megszoktuk. Hivatalosan majdnem a 65. km és 2690 m össz szintkülönbség. Elindultunk lefelé a lépcsőn és magamhoz tértem. Gyorsan átvágtunk Mátrafüreden irány az erdészeti szakiskola. Élveztem, hogy ismerem a környéket. Átkeltünk a mátrai kisvasút sínjein és irány a Szent Anna kápolna. Reggel  erre már jártunk csak ellenkező irányból. Az ismerős úton elértük a vitorlázó repülő teret és nem tévesztettük el az oldalát, majd a holdfényben feltűnt az utolsó ellenőrző pont, a kápolna. Tovább, lefelé Abasárra. Még  3 km. Itt váltottunk, és Enci zombisodott be. A szőlők között haladtunk lefelé. A kápolnánál pontosan annyi időnk volt a szintidőből, mint amennyi idő alatt reggel feljöttünk. Végig lejtő, gyerek játék. Hát nem. Lefelé lassabbak voltunk. Nem úgy pörögtek már a lábak. Nagyon nem.  De beértünk a célba. Megtettünk 77 km-t és 2750 m szint emelkedést. Mind ezt 19 óra és 12 perc alatt. A célban gulyáslevessel, csokival, teával és jófajta abasári fehér és vörös borral fogadták a visszaérkezőket. Oklevél, jelvény és egy ajándék cd. Tudtak szolgáltatni. Le a kalappal a szervezés előtt. 

   Gábor , Enikő öccse eljött értünk, így én hajnali ötkor már a kádban ejtőztem és vetettem számot az elmúlt nappal.  Minden nehézsége ellenére maga volt a csoda. Egy hatalmas önismereti tábor. Fáradtak vagyunk, de nem igazán fáj semmi. Izomláz sincs, és a hólyagokat is megúsztuk. Az elhasznált erő, meg majd visszatermelődik az izmokba.  Hogy jövőre megyünk-e ? Majd meglátjuk …