Már a szó is fura nekem, hogy önmegvalósítás . Nemrég  olvastam arról, hogy  már női önmegvalósítás is létezik .Ez a szó  így olvasva nekem kicsit  zavaró , kicsit nevetséges, kicsit „para „megközelítése annak, hogy különböző nemű szerepekben kell élnünk. Például nőként is. Még kimondottan férfi önmegvalósítókról nem hallottam, de ezek után lehet, hogy ők is léteznek ? És kitalálom, talán azt keresik, hogyan legyenek férfiak  ??És persze olyan is akad majd, aki megmondja e tekintetben is a „ tutit „

Mégis , miért kell önmegvalósítani magunkat ? Miért, talán nem vagyok megvalósítva ? Hiszen leszülettem, van kezem, lábam,  szerveim, van elmém , gondolataim, vannak érzéseim , az érzékszerveim is működnek. Szerintem  kezdettől fogva meg vagyok  valósítva.… Micsoda spirituálisan fejletlen , éretlen ember gondolata ! Pedig jó néhány év spirituális fejlődése, kutatás, útkeresés , jónéhány technika és lelki  gyakorlat ismerete után jutottam el oda, hogy újra meg kell kérdezzem , honnan a gondolat , hogy nem vagyunk megvalósítva ???

Mert az  önmegvalósítás gondolata  azt sejteti velem , hogy valami nem stimmel, valami nem jó . Valami hiba van bennem. Nem tudom, ki vagyok, milyen vagyok valójában , hogyan is kéne viselkednem , reagálnom . Miért , hogyan kellene ???

Hát úgy , ahogy minden pillanatban reagálok. Mert ettől vagyok. Az önmegvalósítás „imidzse” megintcsak olyasmit sejtet, hogy megpróbálom magam egy elképzelt ideába belepréselni, a jobb, a spirituálisabb ,az istenhez közelibb, a nyitottabb, függetlenebb, erősebb, öntudatosabb  képbe. És észre sem veszem, hogy micsoda  erőszakot követek el magamon. Mert az egész megintcsak az egó rafinált csapdája, amivel kétségbeesetten figyeli ,kutatja, hogy ki is ő ? És hányszor próbálunk erőszakkal olyanok lenni, amilyennek elképzeljük  magunkat, vagy olyanokká akarunk válni , mint mások,  akik  öntudatosabbak, nyíltabbak, szebbek, jobbak, közelebb állnak Istenhez, jobban élik az életüket, jobban a jelenben vannak  stb. Ugye ismerős az ezt követő kudarc, amikor nagy harcok és önlegyőzés árán végül is eljutunk az elképzelt képhez. Ami persze nem lesz tartós, hiszen nem tudunk tartósan spirituális csodalények, szebbek, jobbak , erősebbek lenni ,mint alapból vagyunk , mert mindig jön egy kis hajszál, amin „ véletlenül „ elcsúsznak a dolgok. De nem, baj, tovább elemezhetjük magunkat, mit kell még jobban, még elszántabban csinálnunk. Többet kell meditálnunk, elmélkednünk, jobban ki kell állnunk magunkért, merészebbnek, bátrabbnak kell lennünk, mert akkor leszünk önmagunk. Aztán különböző gátakat is szeretünk keresni, amiket majd mechanikusan elhúzogatunk, és akkor megmutatkozik önmagunk. És észre sem vesszük, hogy csak az önmagunkkal való erőszakosság visszaütő, sehova sem vezető erdejében keringünk. Hát akkor mikor is vagyunk azok, akik valójában vagyunk ?

Ha sikerül elfeledkezni róla , hogy egyáltalán valamilyenek is akarunk lenni. Ha vagyunk és tesszük, ami jön. Ha bele tudunk feledkezni valamibe. Egyszerűen, lazán és oldottan. Ha tudjuk, hogy ott vagyunk, ahol vagyunk, és minden helyzetben, pillanatban csak vagyunk. Akkor elfeledkezünk önmagunkról, arról, hogy milyennek is kéne lennünk. Egyszerűen csak reagálunk, ahogy érezzük, gondoljuk. És észrevétlen szeretni kezdjük magunkat, a másikat , és áramlani kezd belőlünk, körülöttünk a finom és biztonságos jelen valóságában  a mindent átható szeretet. Nem is tudunk másként reagálni, nem figyelgetjük magunkat, egyszerűen csak engedjük, hogy éljünk a világban . És közelebb leszünk Istenhez, mint gondoljuk. Az  érdek , cél, elvárás  nélküli, önmagáért végzett cselekedetekbe való belefeledkezés természetes módon megnyitja kapuinkat . Egyszerűen csak tesszük, amit kell, nem gondolkodunk rajta , hanem belefeledkezünk. Ilyenkor nagyon " ott " vagyunk, mi vagyunk, magunk vagyunk. Ezek azok a szép pillanatok, amikor elfeledkezünk önmagunkról, annyira, hogy a szeretet természetesen áradhat belőlünk . Természetesek leszünk, természetesen teszünk , adunk és elfogadunk. A jó fotóművész vagy festő is ezeket a pillanatokat keresi, ha életszerű portrét vagy  képet akar készíteni valakiről. Mert az illető ilyenkor önmaga . Ilyenkor az, aki, - akinek igazából született. Mindenestül -  úgy , ahogy van , ő maga .Ebben a szép pillanatban az ember tisztába kerül a hibáival és az erényeivel is. De mindkettőt egyszerűen csak tudomásul veszi , nem ítélkezik felette, nem bírálgatja és nem is akarja megváltoztatni .Éppúgy , éppoly természetesen elfogadja,ahogy az eső esik, a nap süt, vagy éppen fúj a szél ...

Ilyenkor mindenki tökéletesen " meg van önvalósítva".

És micsoda paradoxon, de épp ebben az öntudatlan, szép nyitottságban indul el a változás ,életünk óhajtott változása is, a világ legtermészetesebb módján, amikor az eszünkkel már nem is akarjuk , nem is tudjuk a dolgokat befolyásolni . A változás épp ebből az állapotból , a tökéletesen önmagunk vagyunk állapotából tud elindulni . Ugye milyen szép ?

A női önmegvalósítás a következő,ami éppígy  visszás gondolat nekem , valahol megintcsak úgy érzem, az egó zsákutcája. Régen volt egy álmom, ami megéreztette velem, milyen feleségnek lenni, egy szerető társsal együtt élni , egyszerűen csak lenni és őt szolgálni. És őt szeretve elfeledkeztem magamról, a szeretetében feloldódva lettem tökéletesen én. Nem vágytam megvalósítani magamat, a nőiségemet, nem kellett harcolnom és  különböző  eszközökkel  megmutatni, hogy  nő vagyok, mert  a világ legtermészetesebb módján nő voltam. Az voltam, aki vagyok. Mi is lehettem volna más, hiszen nő nemű lénynek születtem. Ezt a szerepet éltem .És folyamatosan áramló szeretetben éltem, szerettem és szeretve voltam .Ezt a szeretetet  kettőnk lényének egymás iránti , egymásban jelenlévő  természetes érzései táplálták. Semmit sem kellett tennem . Én voltam. Nő voltam . Mit kellett volna megvalósítanom? Milyen szerepbe, külsőségbe  kellett volna belepréselnem magam ???

Önmagunk szeretete és a másik szeretete egy állapot, ami azonnal áramlik, ott van, mihelyt nem akarunk magunktól vagy a másiktól semmit . És egyszerűen nyitottak leszünk, nem kell nyitogató gyakorlatokat végeznünk, önmagunkat folyton hibáztatva erőszakoskodnunk magunkkal. Mert természetes, hogy nyitottak vagyunk. És természetes, hogy meg vagyunk valósítva. Szeretettel áramló lények vagyunk .

Talán kiábrándító a nagy erőkkel önmegvalósítók , önmagukat keresők , kutatók számára , amit mondok, de  a helyzet az , hogy egyre inkább azt hiszem , hogy hibáinkkal és erényeinkkel együtt  kezdettől fogva tökéletesen meg vagyunk valósítva !!!