Nagy sikerélmény ,  amit köszönhetünk egyrészről magunknak ,másrészről  Nektek , akik segítettetek benne. A gánti célbaéréskor még alig tudtam felfogni , hogy mi az , ami sikerült . Még túl élénk volt az átéltek, az utolsó kilométerek feszültsége, erőfeszítései . El kellett telnie pár napnak, mire kezdtem igazán felfogni, mit is teljesítettünk, most már mi  is „ nagylányok „ vagyunk Judittal .

Ide eljutni részemről egy több éves folyamat eredménye volt, és én erről szeretnék  most mesélni . Emlékszem, amikor  néhány évvel ezelőtt hallottam, hogy a kung- fusok indulnak  a Kinizsi 100-on, Boti szervezi a csapatot .  A tai chisok közül ketten csatlakoztak, Attila és Rita , de ők meg amolyan  természetjárós „túramegszállottak „ voltak a szememben. Én nem voltam  az, de vállalkoztam rá,hogy leszek az egyik autós kísérőjük.  Nagyon izgultam, hogy rendben megtaláljuk  az ellenőrzőpontokat , hogy várhassuk őket az autóval  . Mikor megláttam őket sárosan, izzadtan, fáradtan, az járt a fejemben, hogy segítsek nekik , hogy sikerüljön, amit akarnak, hogy bírják ezt a nehéz kihívást . És tettem,  ami jött , amit kellett, az elején néha túl görcsösen is segíteni akartam, amitől persze én is alaposan kifáradtam . Gondolatban velük jártam ,és közben csodáltam őket, a „ nagyokat” , akik bevállalták a teljesítést .

Emlékszem arra is, amikor megéreztem az első vízhólyag fájdalmát a talpamon , a velemi  kéktúrán . Akkor jöttem rá, vékony talpú tai chis cipőben nem olyan jó túrázni . És eltelt 1-2 év,  azóta már van  túracipőm . És sokkal többet megtudtam a vízhólyagokról is. Például azt , hogy nemcsak a cipő az oka, hogy vannak. Sokkal inkább a testi-lelki állapotunktól, a túra nehézségi fokától  függnek, önmagunkhoz képest. Szinte művészetté fejlődtek  a meglátások , a közös elemzések , kinél milyen vízhólyag milyen talpzónában található,miért keletkezhetett , milyen tisztulással, testi-lelki akadállyal , elengedni való gondolattal, érzelemmel állnak összefüggésben.

És ugyanezen a velemi túrán mondtam azt, hogy én ezt nem bírom, amikor a csapat összevissza megy ,az egyik elöl lohol ,a másik hátul duzzog ,a középen levők meg nyelik a feszültséget és azt se tudják, hogy kivel menjenek, kihez igazodjanak ? Azóta tudom, külön művészet egy csapat összehangolódása, mikor kinek kell engedni, mikor lehet egyénien menni , mikor nem ,mikor kell a másikat követve jobban belehúzni, vagy épp ellenkezőleg , visszafogni magadat , hogy segítsd a többit . Azt hiszem csapatszinten még mindig tanuljuk mindezt. Például a tavaszi gánti 43-as után eldöntöttem az eszemmel, ezután csak egyedül akarok menni a túrákon, sokkal jobban haladok, ha senkihez sem kell igazodni . Mintha a sors fricskája lett volna, ezután csak olyan túrákon találtam magam, ahol nem volt előnyös egyedül menni ( éjszakai túra, bodajki rejtvénytúra ) A mecseki túrára már megtanultam élvezni azt is, hogy együtt haladunk és erőfeszítünk.   De  azt hiszem , minél felnőttebb, érettebb lélekkel, rutinnal rendelkezünk, annál inkább nem lesz gond majd eldönteni, mikor jó egyedül menni és mikor jobb a másikhoz igazítani magunkat. Én úgy érzem, a szándék a fontos, ami az egyéni céljainkat kijelöli , és a szándék, ami eredetileg annyi , hogy a csapattal együtt teljesíteni , megcsinálni, amit elterveztünk  . Az összehangolódás nem mindig úgy sikerül, ahogy szeretnénk . Még tanulnunk kell engedni , elengedni , ha kell, önállónak lenni, ha kell, igazodni . De a fejlődést mindannyiunkban látom, és a szándékot , ami az összehangolódás felé visz.

Sokáig nem értettem azt sem, mi a jó abban, hogy időre kell loholni ? Kirándulni mindig is szerettem, de ez a  száguldás az erdőben  ? Hogy lehet így nyitott szemmel járni és befogadni  ?Aztán  rájöttem ,  lehet . A gyorsaság nem zárja ki a befogadást , sőt , még izgalmasabbá teszi , és a szépség még magasabb szintűvé válik . Az érzékeink még élesebbek lesznek . Pár túra óta úgy hiszem, hogy minden egyes túra az életünk  leképeződése, lelkünk, felfogásunk próbája, tükre . És kemény, könyörtelen ugyanakkor  tiszta , éles képet adó tükör . Jól látszik benne minden hiányosság , akadály ,megoldandó feladat és megmutatkozik minden fejlődés, változás ,szépség ,  siker és öröm is.

Emlékszem az  eddigi legnagyobb  vízhólyagomra 3 éve , azon a végigkínlódott Gerecse 20-ason. És arra is, a lelkem a végére hogy  megszabadult , kitisztult , igaz, a lábam miatt közel egy hétig feküdtem . Utána az első 30 km megpróbáltatásaira  a Csákberényi túrán, a Csóka –hegy megmászásának keserveire tavaly nyáron . És az örömre, az elégedett büszke örömre, hogy már „ 30-as vagyok „ !!  Emlékszem a Kékes-tető megmászására .  És ahogy elhatároztam magamban, ennél jobb, edzettebb akarok lenni  . Aztán az első sikerélményre a gánti "geokeshing" túrán, mikor rájöttem, milyen jó egyedül menni , és arra is , hogy fejlődtem az emelkedőknél, jobban bírom már a kapaszkodást.  Csodás siker , a végén összejött  43 km(!)  , ugyanakkor eltévedés, kudarc  csalódottság és fájdalmas , nehezen gyógyuló vízhólyagok .

Beindult egy folyamat . És rájöttem, az 50 km –es táv, ami minden szempontból tetszik nekem. Ezt szeretném egyszer teljesíteni . Reggeltől estig tartó , emberi táv .Ha ezt egyszer elérném, több nem is kellene . Elégedett lennék. És a gondolat, anélkül, hogy észrevettem volna, megfogant . És sorstársam is akadt az előrejutásban , Judit személyében, és olyanok is akadtak , akik segítettek, hogy előbbre jussak ,  ez volt Attila, Enikő , és Boti .

Aztán a folyamat részei : a tavaszi  Nyuszi túrán , 20 km-en a félig gyógyult vízhólyagok  kínjai. De végre  sikerrel teljesített szintidő !! Az áprilisi Gerecsén a józan visszafogás,  a 10 km-en maradás lelki nehézsége , de a talp végre meggyógyulhatott.

Aztán eljutottam odáig, hogy szeretnék indulni a Kinizsin, immár résztvevőként és Dorogig a 46 km-t bevállalom. Sajnos az időjárás a túrát meghiúsította.

De a nyárral újra beindultak a túrák , és furcsa módon már nem az eszemmel akartam teljesíteni. Sőt, az eszemmel egyáltalán nem. Ám a folyamat a mélyben megállíthatatlanul dolgozott.

  És ott találtam magam egy éjszakai túrán , a 28 km-es  Pázmándi toporgón , ami helyenként nehéz volt ,mégis  élveztem a finom varázslatot, ami  a csapat körül  lebegett. És pár hét múlva  ott találtam magam ugyancsak a sikeres és jó hangulatú , ám igen nehéz mecseki túrán, ami tovább edzette a testünket és végérvényesen összekovácsolta a lelkünket .

És végül múlt szombaton eljutottunk oda , hogy benevezhettünk (Judittal ) a Vértes 50 km-re !   Nehéz volt  a terep az időjárás miatt,erős volt a tempó ,  jókedv és feszültség , minden volt benne, de a legfontosabb, hogy sikerült !!! Megvan az 50 km !!!

És itt állok most , alig felfogva, hogy amit szerettem volna , sikerült . Alig felfogható, alig elhihető, de a folyamat  lezárult . Méghozzá szép sikerrel , hiszen szintidőn belül teljesítettünk !

A feszültség csak napok után oldódott ki belőlem . A vízhólyagok fájdalma több éves feszültségeket oldott ki , a lábfájdalom , az utóhatásként hullámokban rám törő belső láz, a két nap ágyban fekvés kiszakított a mindennapokból és segített mindezt feldolgozni .

Itt vagyok most , túl az 50 –en, mint aki felért egy hegytetőre és még nem látja, hogyan tovább .  Tudom, ezután jön a tempón, a szintidőn való javítás, további edzések, kihívások, hiszen minden folytatódik tovább . Az eszem tudja mindezt . De én másképp érzek . Üres és kihívások nélküli vagyok . Igazából bármi lehet ezután.

Ahol  egy  régi ajtó bezárul, ott  nyílik egy új … Az út szabad , az  új ajtó pedig hívogatóan nyitva áll…

Azért is szerettem volna leírni mindezt , mert úgy látom, csapatszinten is egy nehéz, de előrevivő folyamatban vagyunk, tanuljuk, hogy ki mit bír , kinek  hol a helye, hogyan gondolkodjunk együtt , ki mire és kire figyeljen. Nehéz és nem egycsapásra megoldható folyamat ez sem.

De a csapatnál is ugyanúgy van, ahogy mindegyikünk személyes történetében , ha a folyamat egyszer a mélyben beindul …