Az egész úgy kezdődött, hogy nem az én elmeháborodott fejemben születt meg a gondolat, hogy menjünk túrázni a Mecsekbe. Pedig a közel 1600 m-es szintemelkedés, amit 35 km-re jelöltek ezt sejtetné. Ám most Judit agya dobta le a láncot, s nálunk csak táptalajra talált. Néhány egyeztető telefon után kialakult az utazó keret Judit, Zsuzsa, Boti, no meg én. Reggel korán indultunk, s az autópályán gyorsan haladtunk dél felé. Ahogy a Nap emelkedett egyre érdekesebb színekben kezdett fürödni a világ. Egyszerre sütött a Nap, a távolban extrém felhők gomolyogtak, és még távolabb, talán épp a Mecsek felett sűrű sötét fellegek ontották magukból a terhet. Nem sok időre megjelent velünk szemben, épp a föld közelében egy szivárvány kezdemény. Erőtlenül próbált a magasba törni, de a pára erősebb volt, és a földközelhez szögezte.  A Nap egyre emelkedett és a szivárvány segítségére sietett. Áttörte a föld páráját és elkezdte a magasba emelni a remény és szövetség jelét. Aranyban fürdött minden. A színek élesek és harsányak voltak, a napraforgó táblák valószerűtlenül sárgállottak, a gabona mezők és tarlók aranybarnán világítottak. A kukorica olyan zöldben játszott, mint még soha, és a szivárvány a krémes reggelben kinyújtozott az égig, s meghajolva a mindent uraló Nap előtt kaput alkotva visszatért a Földre.   Gyönyörű volt, tán kicsit földöntúli. Más, mint más reggel ...

  Másfél órás autózás után elértük Pécsváradot, ahol Boti várt ránk. Ő a Mecsek túlodala felől érkezett, és részesült abban az égi áldásban, amit mi csak sejtettünk, és reméltük, hogy ha esik is, eláll amire leérünk. Így is lett. A gyors nevezés után, melybe egy pici malőr csúszott - a hezitáló Zsuzsát lazán beneveztem 35-re, nem mondta mit akar, a jelentkezési lapon nem ikszelte be a neki tetsző távot, én meg azt hittem elfelejtette - a szokásos koreográfia szerint elmentünk kávézót keresni. Ittunk is kávét meg hát a szokásosat ... aztán irány a Zengő. Hát Pécsvárad is megizzasztott már bennünket, mire felértünk a templomtérre, túl voltunk az első 100 m-es szinten. Az első ellenőrző pont a Zengő tetején volt, csaknem 690 m magasan, és 520 m-rel felettünk. Jó kezdet ! Kb háromnegyed útig együtt mentünk, de a húzósabb részeken Botinak lassú volt a lányok tempója, ment a maga sebességével és el is tűnt a szemünk elől véglegesen. Az ellenőrző ponton még hallottuk hírét, később, már azt sem. Magunkra maradtunk a rengeteg közepén ... ! Nagyon nehéz volt a terep. Rengeteg kidőlt fa keresztezte az utunkat, s ahol lejtő volt, az lejtett. Meredek, laza, nedves, csúszós. Menni éppen még lehett rajta, megállni viszont, hát alig. Judit nemes egyszerűséggel fától, fáig szökellve haladt lefelé. Vitte a lendület, maccsa nem volt, hogy megálljon. Mi Zsuzsával fontolva haladtunk. Meg röhögve saját marhaságunkon. A jó kedv általánosan jellemző a túráinkon, de itt még emelkedettebb volt a hangulat. A Mecsek egyébként gyönyörű. Én azt hittem lankás, laza, lágy mediterrán hegyecske. Egy fenét. Vad, vadregényes, élettel teli, s valami nagyon van benne. Tán legközelebb rájövök, hogy mi.  Tele volt patakokkal, forrásokkal, élővízzel. Igen a víz élt. Kristálytiszta volt és olyan metszően hideg és friss, hogy gyémántot lehetett volna vele vágni. Ennek ellenére a lányok úgy fürödtek némely forrásnál, mint kacsák. Nekem meg a protkóm is kiesett, pedig csak ittam. A második pont egy arborétum mellett volt, ami mint egy mesekert virult az erdő közepén,egy völgy aljában. Nem csinálok útleírást, legyen annyi elég, voltak zarándok források, zarándok utak, erdei kápolnák, kisebb, nagyobb , jobb állapotú vagy felújításra váró erdei kápolnák. Források, patakok, emelkedők és völgyek szép számmal. S voltunk mi ott hárman szabadon és talán egy kicsit magunkra is találva. Persze eltévedtünk kétszer, nem sokat. Az itiner sem volt egyértelmű, mi is figyelhettünk volna jobban. Nem erről szólt a dolog. Több volt ott a Mecsekben, mint egy preciziósan végrehajtott tökéletes túra. Több volt és ezért volt tökéletes. Óbánya felé elkapott bennünket a zivatar. A dzsekiket éppen sikerült hevenyészve magunkra teríteni. Eláztunk. Ha nem az esőtől, akkor a soros emelkedő miatti izzadságtól. Kit zavart ? Minket nem, az biztos. Mikor kiértünk a faluba az erdőből, már ragyogott a nap. Hál istennek az ellenőrző pont, a kocsmába volt telepítve, illetve ott kellett elkérni az Országos Kék pecsétjét. Jól esett megpihenni. Kiterítettük az elázott holmikat, sört rendeltünk, csokit vettünk és majszoltuk az otthoni szendvicseket. Ragyogott a Nap, fehéren világított a templom a háttérben. Tudományosan számot vetettünk a mögöttünk, s az előttünk lévő útról. Csendesek, kicsit fáradtak és nagyon MI voltunk. Ott láttam és éreztem meg először, hogy a link műkedvelőkből, igazi kis profi csapat kovácsolódott. És ebbe nem csak az a három ember tartozik bele, aki akkor és ott volt együtt Óbányán. Hanem Boti, aki kilométerekkel előttünk, de mégis velünk járt. Enci, aki most kénytelen volt otthon maradni, Dávid, aki bizonyított velünk a Gerecsében, mind - mind a kemény mag. Nem elfeledkezve azokról, akik lehet, hogy most nem épp a hosszútávok mesterei de részei a csapatnak: Erzsi, Rita, János, Ádám, Zsófi, Ági  ... régiek és majdani újak . Mert ahogy Minarik Ede, a mosodás mondta : " ...  kell egy csapat ! " S a csapat az megvan.