Némi házi izomlazító és a nevezés után fél nyolc magasságában nekivágtunk az akkori reményeink szerint 33 km-nek. Kemény 800 méter megtétele után, kis csapatunk Judit, Rita, Enci és szerény személyem elértünk egy olyan helyet, ahol reményeink szerint megkávézhattunk. Így is volt. Ennek annyira megörültünk, hogy boldogságunkban elfogyasztottunk egy-egy "agancsos kólát", meg kísérőnek egy kis árpa levet. A hangulat megalapozása után, újra elindultunk, egy kis eső kíséretében. Felöltötük csodás esőűző jelmezeinket, minek következtében, egy móri ismerős véleménye szerint, úgy néztünk ki, mint négy zombi ...  

  Mint már említettem, ami lehetett az szét ázott az elmúlt napokban a Vértesben, így aztán inkább dagonya partira hasonlítottunk, mint épeszű túrázókra. Átvágtunk pocsolyákon, patakokon számtalan kidőlt fán, és egyre jobban hasonlítottunk a vadmalacokhoz. Legalább is Judit, meg én. Valami megmagyarázhatatlan okból Eni és Rita tizedre sem volt olyan sáros mint mi. Úgy látszik a rövid nacik taszították a koszt. Az első ellenőrző pontig minden rendben volt, pecsételtünk és folytattuk az utat. A táj ugyanolyan vad volt mint előtte, s kicsit örültem, hogy többet látok  belőle, mint az elmúlt évi kuka sötétben. Éppen arról beszéltem, kíváncsi vagyok, hogy a második pont előtti betonozott bánya út tényleg olyan hosszú lesz-e, mint az tavaly érződött, vagy csak a sötét okozta az érzéki csalódást. Elértük az útkereszteődést és a pontos emlékek alapján balra tartva haladtunk Grerencsér-vár felé. Néhány rutintalan eltűnt a kereszteződésnél a sűrűben, holott az itiner egyértelműen megírta, hogy a betonon haladva érjük el legegyszerűbben a zöld jelzést.  Két csoportra szakadva haladtunk, elől Rita és én, mögöttünk kissé lemaradva Juditék. Tökre emlékeztem az útra, és nem csak hosszúnak tűnt, hanem az is volt. Konkrétan nem akart végetérni. A zöld jelzést "ellopták".   Balról egy bánytelep mellett is el kellett haladni, helyette jobról jött egy fatelep. Ekkor megmoccant bennem valami, és felhívtam Botit, hogy tavaly volt-e fatelep. Naná, hogy volt. Megnyugodtunk és mentünk tovább. És ekkor elénkugrott a semmiből a telep túlvégén egy Pusztavám tábla. No ez annyira már nem tetszett. Nagytérkép elő. Pusztavámon csak külső iparterületek vannak. De melyik ez ... könyörgöm !  Tanácstalanságunkat látva segítségünkre sietett a telep portása, és öt perc tudományos tanácskozás következett. Ekkor közölte, hogy valójában sem az itineren, sem a nagy térképen nem lát semmit, mert nincs nála a szemüvege. Ekkor már Istenhez imádkoztam. Rita közben leintett egy kocsit, és a vezető hölgy elmagyarázta, hogy a legjobb úton vagyunk Gerencsér-vár felé, csak erre és erre menjünk tovább. A magyarázatból végre beazonosítottuk merre vagyunk és kiszámoltuk, jobban járunk, ha visszamegyünk a kereszteződéshez, ahol elfordultunk a műútra és a többiek után mi is az erdei uton megyünk tovább.  Erőtől és reménytől dagadva megtaláltuk a kereszteződést és ismét bevettük magunkat az erdőbe. Kb. két kilométer után megtaláltuk azt a bányautat, ami az előzővel párhuzamosan haladva pillanatok alatt elvitt Gerencsér-várhoz.  Viszont megállapíthattam, hogy a tavalyi véget nem érő út, csak az érzékek csalóka játéka volt. A ponton egyeztettük a kilométereket és büszkén vehettük tudomásul, hogy egy laza szorgalmi tizest teljesítettünk.

  Ezután viszonylag eseménytelen hat kilométer következett a harmadik pontig, Pátrácosig. Csak a vége felé következő két és fél kilométeres folyamatos emelkedő jelentett változatosságot és okozott némi nehézséget. Betű szerint közel tizenkilenc kilométernél jártunk, de mi már közeledtünk a magunk harmincához. Rövid frissítés és usgyi tovább, hiszen várt az utolsó pont, a Csókakő-vár. Ez a rész már több korábbi túrárol ismerős volt, ennek ellenére kicsit nehezen találtuk meg a Vár-völgy bejáratát. A völgyben tört ránk a hivatalos 33. kilométer. Ránézve a stopperre pont szintidőt mentünk, a dolgok szépséghibája csak az volt, hogy még igen távol volt Mór. Saját távunk szerint a 34. kilométernél értük el Csókakő-várát. Természetesen az ellenőrző pontot a legmagasabb várfokon találtuk meg. Legalább annyira hiányzott a milliónyi lépcsőfok, mint üveges tótnak a hanyattesés. Viszont már "csak" a célba kellett beérni, és a hegyről már lehetett látni Mórt. Mivel tudtuk, hogy jócskán túl fogjuk teljesíteni a túra távot, úgy döntöttünk, hogy az alternatív úton megyünk vissza, a szőlőhegyen át. Ha már úgy is a településen mentünk keresztül, meglátogattuk Enci egyik ismerősét a Nádas nevezetű kiskocsmában. Hangulatos kis hely volt, ám az igazi meglepetés belépve ért minket, mikor kiderült, hogy a tulaj olasz és Gildonak hívják, a kutyája pedig Filippó. Tündéri volt, ahogy törni magyar és panaszkodni rossz üzletmenet és elromlott zárról. Némi olasz kávé és "frissítő" után folytattuk utunkat a szőlőhegy felé. A hegyen aztán belefutottunk egy kis ünnepségbe. Az egyik út melletti pincében név és születés napot ültek, ahová jó szívvel és kedves szóval beinvitáltak minket. Kaptunk finom móri bort és házi pogit.

  Innen már csak valóban egy jókora ugrás volt a móri cél, ahova 42,76 km megtétele után futottunk be. Ahhoz képest, hogy 33-ra indultunk, nem is olyan rossz ... Különösen Ritának, aki soha eddig nem tett meg ekkora távot egyben. Így lett egy egyszerű rutin túrából, végezetül mérföldkő ...