De térjünk vissza május 8-ra, szombatra. Már eleve kalandosan kezdődött a nap, mivel szokásunkkal ellentétben nem a kényelmes autóval, hanem tömegközlekedéssel jutottunk el Várpalotára, a rajt helyére. Ehhez Fehérváron mindkettőnknek  át kellett szállnia, így végül is több túratárssal egyszerre érkeztünk meg. Gyors nevezés után neki is vágtunk az aznapra tervezett távnak, a papíron 46,6 km-nek. Már az első ellenőrző pont előtt ismerősökbe botlottunk, egy bakonybéli túrán már megtettünk együtt egy kisebb távot. A viszontlátás örömét és a jó hangulatot csak fokozta az előkerült „házi anyag”. Így haladtunk a 8 km-re lévő első pont felé, ahol is aztán útjaink kettéváltak, mivel a „cukor csapat” tartva az időjósok által beígért délutáni esőtől, csak a rövidebb 25-ön indult. Mi folytattuk utunkat a képeken  is látható végtelen medvehagyma tengereken át. Iszonyú jó időt mentünk, így Tésen még egy laza sör is belefért a menetidőbe. Következett Szentkút, ami a Mátraverebély melletti hely kicsinyített mása. A kis kápolnában található a Máriazell-i Madonna hiteles másolata. Röviden csak annyit róla, hogy „nem rossz a hely”. Megérne egy misét …  A Római fürdő felé kidőlt fatörzsön keresztül vitt az út a Galya fölött. Alternatívaként a cipő nélküli átlábalás volt még lehetséges, valahogy nem volt szimpatikus. Tartottuk a tempót, csúcs volt az időnk, aztán már szinte szokásos módon az elégedettség tetőfokán beütött a krach. Egy sztráda szélességű erdei úton a dumálás kellős közepén benéztünk egy keskeny jobbos letérőt. Csak mentünk a nyilvánvaló csapáson, s mikor észrevettük, hogy jó ideje nem láttunk jelzéseket, már késő volt. Vissza kellett fordulni, s kiutaltunk magunknak ezzel egy kb. 6 kilcsis szorgalmi távot. Ezután már máshogy mentek a dolgok. Felszínre tört az egó düh és elkeseredés formájában. Nehezedtek a kilométerek. Visszaérkeztünk Tésre és a település túlvégén  ráléptünk a Tési-fennsík  nyílegyenes útjára. Magunk mögött hagytuk a piros jelzést , szó szerint. Egy győri sporttársat begyűjtve ismét álltunk a semmiben, mint szamár a hegyen. Mellettünk koszlott sárga műanyag szalagok lengedeztek, de sehol egy jel. Pedig az itiner egyértelműen a piros jelzés megtalálására buzdított minket. De nem volt sehol. Ekkor véletlenül megnéztem a 25-ösök útmutatóját, ahol viszont igaz, ellenkező irányból érkezve, de szalagozás volt feltüntetve. Más választás nem lévén, megfordultunk  és követtük a szalagokat. Jól karbantartott vadkerítés, frissen piros és fehérre festett lelakatolt sorompó, ötven méterenként karbantartott vadászlesek és egy tábla fogadott : „ Intenzív vadászat, belépni tilos és életveszélyes” felirattal.  A szalagok pedig a területen totál keresztülvezettek. Vettünk egy nagy levegőt és nem kis para kíséretében átvágtunk. Egy jó kilométer után a szalag az eredetileg jelzett piros sávban folytatódott. Megérkeztünk az utolsó előtti ellenőrző pontra, ahol már senki sem várt. Pedig bőven szintidőben voltunk. Hasonló volt a kép az utolsó ponton is. Csináltunk néhány igazoló fotót, és bosszúsan elindultunk vissza Várpalotára. Egy hármas útkereszteződésbe toppanva, egy néhány hetes vadmalacba botlottunk. Állt az úton és szenvtelenül kóválygott közöttünk, tőlünk 30-40 centire. Megszólalni nem mertünk , ki a kocát, ki  a vadkant kereste a szemével, mert biztosak voltunk benne, hogy valamelyik a közelben van.  Kb két percnyi szédelgés után a malac úgy döntött , távozik, de beszorult a kerítés drótjába. Ha most visítani kezd … futott át az agyakon. A kerítés egy kisebb csibe csapatnak sem lett volna akadály, de malacunk hősiesen hang nélkül átpréselte magát és távozott a sűrűbe. Viszont elszállt a letargia és igen gyorsan megtettük a még hátra lévő távot.  Végül is  a kiírt 46,6 km-t 9 óra 50 perc alatt tettük meg, de az általunk végül teljesített táv 56 km lett , 11 óra és 55 perc alatt . A célban szóvá tettem a vadászterületes „balhét”, mire a főszervező druszám lazán közölte, hogy a tábla ide s tova négy éve van kint, s el tudjuk e képzelni, hogy ha ott négy éve intenzíven vadásznának , lenne mit vadászni ? Erre aztán mi kértünk elnézést, mert ilyen tudatlanok vagyunk …  Nem ez volt az első ilyen távunk , de úgy indultunk el a célból, hogy lépni nem tudtunk. Fabatkát nem adtunk volna a másnapi 30-as bodajki túráért.

  Vasárnap reggel aztán csatlakozott a kis csapathoz Zsuzsa és Judit, s minden ellengondolat nélkül nekivágtunk négyesben az elvben 30-ra kiírt menetelésnek. A dolog pikantériája, hogy két pecsételő hely volt csak, amit meg kellett találni, és igen firnyákos rejtvény megfejtésével volt igazolható, hogy az ember a távot bejárta, s mondjuk  nem buszozott. Az idő kiváló volt már kora reggel, igaz mire a reggelihez értünk a Pisztrángos-tóhoz kicsit lehűlt a levegő, de a sör, a zsíros kenyér és a lilahagyma mindent helyre tett. Ki is tartott a lendület a Becsali büféig.  Újra feltöltekezve egy gyötrő hosszú „flaszterozás” után eljutottunk Bakonykútiba. Ekkor voltunk 20-nál, s már tudtuk, hogy a 30 az nem 30. Pecsételtünk és fordultunk volna vissza, mikor is Enikőt vízhólyagjai megállásra kényszerítették. „Mentést kért”, elmagyarázta helybéli lévén merre menjünk, mire vigyázzunk visszafelé és búcsút vettünk.  A Bogrács hegyig minden oké volt, bár szerencsénk volt, hogy Zsuzsa elhozta a Kék Túra könyvet, így néhány kritikus helyen a szöveges ismertető alapján tudtunk haladni.  Viszont a hegy és a fennsík egykori lőtér, ahol az árvalányhajon kívül nem igen akadt más. A Kék Túra könyv leírta, hogy a szekérúton haladva mit csináljunk, csak hogy az egy szekérút helyett volt hat, a szélrózsa minden irányába. Nem baj megnéztük a fennsíkot északról-délnek, keletről-nyugatnak. Aztán ösztönszerűen elindultunk, és Judit a hétszázhetvenhét csenevész tölgyliget egy alig tíz centis törzsén megtalálta a kék jelet. Újra a csurgói víztároló felé tartottunk . Közben átléptük a 30. kilométert, s még messze volt Bodajk. Hat előtt tíz perccel eszembe jutott, hogy a vadaspark 6-ig van nyitva és ha nem akarunk kerülni sietnünk kellene. Siettünk. 1700 méter  tíz perc alatt. A  kapu még nyitva … a park meg este 9-ig.  Na ja, jól emlékeztem én a hatra, akkor nyit …  Újra a Pisztrángosnál voltunk, s a büfében megálltunk kólázni. De tényleg. Másra nem volt erőnk.  Jót pihentünk és utolsó tartalékainkat mozgósítva 38 km és 600 méter után visszaérkeztünk Bodajkra. A fennsíkon össz 1,2 km-t „tekeregtünk”, ezt levonva sem 30 volt a táv.

  Fáradtan, de megelégedve és büszkén indultunk haza, mert a lányok bőven túlszárnyalták a tervezettet, én meg abszolváltam a két nap 94 km-t a lábamba, a tervezett  76 helyett …