Első nap együtt tanultunk a gyerekekkel, és csak arra emlékszem, rettentően féltem . Pontosan nem is tudom, mitől . Olyan idegen volt az egész, és nagyon ideges voltam . De aztán az első próbálkozások egész jól sikerültek és úgy tűnt, kezd menni a dolog. Egymás után siklottunk le egy kisebb lejtőn, majd visszaaraszoltunk és újra lementünk. Egyre hosszabban siklottunk,egyre kevesebbet estünk ,és  egyre jobban éreztük az egyensúlyt.  Nem is rossz a dolog. De a nap végére már igencsak elfáradtunk. Éreztem, meg kéne már állnom, ne feszítsem túl magam. Belül úgy  éreztem, most már megállok. De hogy jött ez le az egó szintjén. Az én következetes, megfelelni vágyó egóm szintjén. Természetesen úgy, hogy az eszemmel döntöttem és azt mondtam, jó, mindjárt négy óra ,akkor áll le a többieknek is a felvonó , addig még utoljára azért egyszer lemegyek . És siklottam. Győzött a fáradtság , a lejtő közepén elestem és mivel a léc túl szorosra volt állítva, nem oldott le és ahogy a léc csavarodott , úgy facsarta kifelé a bal lábamat is. Iszonyú fájdalom hasított belém, feltápászkodtam ,nagy nehezen segítséggel egy padhoz sántikáltam, de amikor a többiek leráncigálták rólam a sícipőt ,még ültömben is majdnem elájultam . Nem részletezem , az eredmény a térdemben részleges szalagszakadás, porcsérülés. Utána nagyjából 1 évig tartott a keserves és lassú gyógyulás , mire újra viszonylag teljes értékűen hajlítani tudtam a térdem és használhattam a lábam.

Egy apró kis döntés az egó szintjén.

Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha érzem, meg kell állnom, és  nem megyek fel többet . Ha hallgatok magamra .De nem tudtam, ilyen fontos, hogy a belső a mérvadó . Ugyanis nem tudtam róla, előtte úgy éltem gyerekkorom óta az életem, hogy rendszeresen nem törődtem a belsőmmel csakhogy megfeleljek külső környezetem elvárásainak . Most jött el az utolsó csepp.

Ma már tudom ez mennyire fontos. Fontos, hogy tudjam megtartani az egyensúlyt elvárások és teljesítés között  . De még ma is folyamatosan tanulom. Ám a lecke beépült és már tudom, mire kell figyelni .

A döntéseinket általában egónk segítségével hozzuk, de nagyon fontos, hogy a belső irányítson.

Nem kis munka megtanulni hallgatni rá. Amikor már azt hisszük, jól megy a dolog, akkor kerül elénk újabb és újabb kihívás , aminek mi döntjük el, meg óhajtunk-e felelni. Nem könnyű eldönteni, mi az, amit még bevállalhatunk, mi az, aminek komolyabb rossz következményei lehetnek.

Amikor megsérült a lábam, előtte kezdtem el tai –chizni. Egy edzésen voltam addig és mindjárt az első foglalkozáson tudtam, beleszerettem a szellemiségébe, abba, ami a gyakorlatok mögött volt . Ám rettentően féltem is , hogy hogy fogom megtanulni a bonyolult gyakorlatokat . Úgy éreztem, én vagyok a legbénább mindenki között , nekem van a legkevesebb közöm ehhez a mozgáshoz , és mégis valami rejtett oknál fogva a legjobban szerettem volna csinálni .

A térdsérülés miatt a következő edzéstől kezdve , amire már el tudtam menni , 1 éven át befáslizott , merev , fájó térddel csináltam a gyakorlatokat , nagyon sokszor ösztönösen féloldalasan, hogy ne terheljem annyira a sérült lábamat . Amíg az energiák átjárták, viszonylag jól mozgott , de mihelyt vége volt a gyakorlatnak , csak bicegni tudtam vele .Legtöbbször a hátsó sorban álltam , ritkán merészkedtem előre. Féltem, ha nem csinálom, lemaradok valamiről, a többiek pedig elhúznak mellettem. Nem is tudom, miért volt ez nekem ilyen fontos . Beleszerettem valamibe, amit a lelkem akart, de a felfogásom, a testem állapota nem tartott ott, hogy teljes elkötelezettséggel és önbizalommal csinálni tudtam volna  .Kétségek, félelem, bénaság, merevség és fájdalom  kísérte a gyakorlásokat, ahol ráadásul edzések előtt gyakran szorongtam is. Talán épp ezért ?

Mai eszemmel már nem fogtam volna bele így, ilyen körülmények között . Elvesztegetett évek voltak . Semmi bajom nem történt volna, míg megvárom, meggyógyul a térdem , és érettebb, letisztultabb lesz a lelkem . Amikor már szorongás, kétségek nélkül sokkal bátrabban a magam örömére és elmélyülésére végzem a gyakorlatokat . Bátrabban kérdeztem volna és sokkal többet gyakoroltam volna magamnak .

Semmi sem éri meg . Az életünk útja önmagunk által kel életre, nem azért mert másoknak, egónknak megfelelve belemegyünk valamibe, amiben aztán csak félig tudunk részt venni .Mégha ez az is, amit a lelkünk  nagyon szeretne . És a megfelelni vágyás sem vezet sehova. Ma már tudom . Sajnálom, hogy ezt nem tudtam még akkor , amikor olyan szorgalmasan jártam beteg térddel is az edzésekre . Ha újra kezdhetném, biztosan nagyobb türelemmel lennék magamhoz , jobban hallgatnék a körülményeim , lehetőségeim jeleire, mernék várni, kivárni , és másképp csinálnám .