Nemrég újra olvastam egyik kedvenc  könyvemet, „ A békés harcos útjá „ –t. Már elég hosszú idő telt el, hogy olvastam, így újra élvezhettem az eseményeket , a  tanításokat benne. És persze más tanulságokat szűrtem le  , sok dolgot mélyebben átéltem, megértettem , mint azelőtt.

Az egyik kedvenc  részemben a főszereplő Dan rájön arra , miután hosszú ideig egyhelyben ült egy kövön elmélkedve , hogy életünkben átlagos pillanatok nem léteznek.

A jelenben élve minden pillanat izgalmas és teljes. Az unalom vagy fásultság pedig annak a jele, ha túlságosan  elménk szűrőjén keresztül látjuk a történéseket. Elménk mindenről kliséket igyekszik készíteni, szavakkal behatárolni . Ha gyerekként először látunkkirándulás során  egy magas törzsű fenyőt , amit még nem ismertünk  ,az első benyomás alapján  elménk megtanulja, ez fenyőfa. És ha legközelebb nézzük, automatikusan kész a válasszal: fenyőfa, ezt már ismerem, nincs benne számomra semmi újdonság. Az elme általi ismereteinket vetítjük rá és eszünkbe se jut a jelenben  azt a fát szemlélni , amit itt és most látunk .Pedig az a fa és ez a fa között ezernyi különbség lehet , mégis ha csak elménkkel nézzük, már nem is érdekes. Így vonunk falakat életünk minden történése, pillanata köré , ahelyett hogy ugyanazzal az érdeklődéssel tekintenénk rá, mint amikor először láttuk. Nincs két egyforma fenyő, egyforma történés az életünkben, csak ha elménken, behatárolt kliséinken keresztül nézzük.

Mindig a jelenben élni nem könnyű feladat és sokszor csak hosszas belső munka eredményeképpen érhetjük el újra.

Eszembe jutnak az ünnepeink. Talán ezek is segítenek abban, hogy egyvégtében folyó életünkben legyenek  napok, amiket jobban odafigyelve megélünk.  Ilyenkor más lesz az a nap, kitüntetettebb, megváltozik a hangulata , mi is másként érezzük magunkat, elevenebbnek , mint a hétköznapokon. Vajon miért nem lehet minden nap  különleges?  Azt mondják ha úgy élsz , mintha másnap meg kellene halnod, egyből megváltozik, értékessé, különlegessé válik az a nap is. Idősebb rokonainktól hallottam, hogy régen a falukban mindig voltak népszokások,amikben kicsiknek és nagyoknak egyaránt megvolt a feladata, helye. Egész évben készültek valamire , sosem unatkoztak vagy érezték egyhangúnak az életüket. A régi népszokások mindig megjelölték, éppen mi volt a teendő. És ezeket komolyan is vették, az egész falu egy élő és cselekvő közösséget alkotott . Tudták mikor mit kell tenni, ha vetés van, ha aratás  vagy ha beköszönt a tél .Ha születés van, ha esküvő és ha haláleset történik. Megvolt, hogy milyen ünnepre készültek télen , milyenre tavasszal , nyáron vagy ősszel. Mindig történt valami és volt tennivaló, amire együtt készültek, ünnepeltek . Sosem volt unalom vagy fásultság . Talán ezek a népszokások is segítettek benne, hogy éljenek , hogy minden napnak, minden évszaknak kiélvezzék az örömét , az ajándékát.

Jó volna ezt minden napra kiterjeszteni , hogy a pillanat varázsa bárhol és bármikor megérinthessen.

Nemrég egy üzletben voltam, ahol az eladó fásultan ült  pult mögött . Minden szava panasz volt . A januárra panaszkodott . Tényleg . Milyen unalmas tud lenni ez a január ! Hó van, fagy, kint hideg , bent állott meleg és egyhangúság. Semmi sem mozdul, semmi sem történik . Minek is mennek a napok egymás után? Egyik nap felkelek, teszem a dolgom és lefekszem abban a tudatban, hogy semmi érdemlegeset nem csináltam. Aztán reggel lesz és már előre unom az egészet. A mindennapos tortúrát , a kötelező kűröket. Minden nap más persze és történik is valami , de túl kevés ahhoz, hogy kimozdítson. Nem is tudom, minek kéne történni ahhoz, hogy végre úgy érezzem, élek megint. Hatalmas erők készülődnek bennem. De nem tudnak a felszínre bukkanni, nincs hol és nincs miben megéljem őket. Vajon bennem van a hiba ? Tőlem ered ez a fásultság , ez a tehetetlenség érzés, ez a bűntudattal, kétségekkel teli semmittevés, miközben persze végzem a napi kötelező rutint. Mit nem tudok megélni és mi nem engedi, hogy megéljem végre , azt, ami életnek számít nekem?

Ismerős gondolatok ? Hányan érzik így az életüket ? Talán elég sokan. Minden nagy változás előtt erők mozgolódnak a mélyben. Készülünk, pakolunk, csomagolunk egy új, egy ismeretlen felé, amiről csak sejtjük, miféle, kiféle ? A lendület megtörik, a test feszült , az elme fokozottan nyugtalan. aq nagy bölcsek is ezt érezték a megvilágosodás nagy pillanata előtt. De ezt érzi minden ember változásai, ráébredései előtt. Hogy vegetál, hogy megsemmisül a semmitől. A hegyre felkapaszkodni olykor úgylehet, hogy a nagyobb emelkedők előtt erőt gyűjtünk. Ilyenkor olyan mintha akár visszafelé is mennénk. Pedig néha elérnek zsongító, szép pillanatok. Amikor a felettünk levő láthatatlan kísérők jelzik, lassan megérkezel. Lassan odaérsz, ahova készültél.Kis ízelítőt kapsz az új szép pillanataiból.Erőt , hogy folytasd , hogy tudd, érdemes.  A mélyben hatalmas munka folyik. A tehetetlen test heverész, de a lélek utazik, sebesen, és teszi láthatatlan dolgát. Közben persze néha sziklafalnak csapódik vagy kiszédül az útról. Ilyenkor betegség, rossz érzések, a test kiáltásai figyelmeztetnek, merre tovább az út .Szüntelen utazás valami felé. És szüntelen öröm, mert rájössz, valójában sehova sem kell menned. Itt vagy és éppen kész arra, amit ebben a pillanatban teszel. Végérvényesen rájössz, a pillanat számít, az egyenes, a végtelen. Az út benned van , míg rá nem jössz, azt keresed, aki örökké veled van… A pillanat az egyetlen útmutató és az egyetlen jó tanár. sehova sem mész, sehova sem kell menned, éppen ott vagy. Itt . És  veled  van a pillanat…