Túrázni szép, jó és egészséges. Vitalizál, stresszmentesít, jót tesz testnek, léleknek satöbbi. Ezeket a közhelyeket mindenki ismeri. De mi van a teljesítménytúrákkal és főként a hosszú távokkal? Sokan kérdezik mi értelme van meghatározott időre, hegyeken, völgyeken át, esőben,szélben, forróságban 20,30 vagy 50 kilométereket gyalogolni, mit lehet csinálni 12 órán át, vagy mi értelme van 24 óra alatt 100 kilométert megtenni? Buli a dolog, jó a társaság, önmagunk próbája ? Igen . Vagy még sem ? Mit is jelent nekem ez az egész ?

 Nemrégiben elindultunk egy százas túrán, ahol „csak” fél távig jutottunk. Az egyik résztvevő, aki életében első alkalommal vett részt ilyen távon, addig maximum 30 kilométert ment és azt sem sokszor, megkérdezte nem csalódtam-e benne, hogy csak ennyire volt képes. Természetesen szó nem volt csalódásról, sőt igen büszke voltam a lányokra a teljesítményük miatt. Nem is a kilométereknek tisztelegtem, hanem azoknak a körülményeknek amelyek között, és amik után tették mindezt. S még ezen filozofáltam éjszaka, tudatosodott bennem az, hogy mit is jelent számomra a túrázás, a teljesítménytúra, hogy mi ez az egész.
  Számomra nem más, mint a nagybetűs ÉLET maga, kicsiben, tömörítve térben és időben. Ekkor írtam a fenti sorokat. És valóban, mielőtt elindulunk, felmérjük a terepet, felkészülünk, ruhákat választunk, élelmet, italt vételezünk, botokkal, krémekkel, ragtapaszokkal és még ki nem tudja mivel szereljük fel magunkat, mindenki saját habitusa szerint lazábban, vagy látszólag mindenre felkészülve. A zsákok súlya eszerint változik és majd a tizedik emelkedő közepén kiderül, hogy nem biztos az a jó, ha ezer dolgot magunkkal cipelünk biztos ami biztos alapon, jöjjön eső vagy hó. A nagy súly alatt fáj a hát, húzódik a váll, fárad a láb. Számba vesszük, lehet nem is kellett volna a második pulcsit betenni és a pótcipő sem volt olyan jó ötlet. Pedig menyire logikus volt, hogy hozzuk. Aztán amikor izzadva, zihálva az ózondús levegőben, levegő után kapkodva a fülünkben őrülten dübörgő vérnyomás robaján keresztül meghallunk egy hangfoszlányt, miszerint … „ bocsi balról előzök !  „ és elhúz egy gazella léptű hegyi maratonista egy szál vizesüveggel a kezében, vagy az övén, az emberbe belehasít az abszolút és megdönthetetlen felismerés, hogy valamit a felkészülés során keményen elbabrált, mert itt az ékes bizonyíték, hogy lehet máshogy is csinálni. És elhatározza, no majd legközelebb… .
  Mindezek mellett nagy zsákkal vagy anélkül, de mindenkinek ugyanaz a terep. Épp oly magas a hegy, ugyanúgy csúszik a szikla és a csalán sem barátságosabb. Túl vagyunk már az első megtapasztalásokon , látjuk a „profikat”  ,mint csinálják és jól el is raktározzuk a tapasztalatokat. Ezután a fák biztonságos árnyékába húzódva nyomulunk felfelé, ha már ez a sok sz…r nálunk van, legalább kevésbé izzadjunk . Számoljuk a lépéseket,s boldogok vagyunk, lám mi is haladunk. És valóban. Gyűlnek mögöttünk a megtett kilométerek, peregnek az órák. Éhesek, szomjasak leszünk. Nem baj, a térkép szép kilátás pontot jelez , majd ott pihenünk. Felérünk, a fák között megszabadulunk a terhes zsáktól, frissítünk és ki-ki kandikálunk az ágak között az alattunk elterülő tájra. Győz a kíváncsiság. Ki az árnyékból a tűző napra, a szikla peremre. Kicsit félve, de a látványtól mámorosan. Nézzük a magunk mögött hagyott hegyeket, élvezzük a magasságot, látni véljük merre folytatjuk az utunkat, hol a cél és egyre büszkébbek vagyunk magunkra, mert eljöttünk már idáig, s ezt sem biztos, hogy gondoltuk volna . Mikor felvesszük újra a zsákot egy ideig nem is tűnik olyan nehéznek. Mi változott ? Semmi. Csak másként látunk egy kicsit. Már nem érdekel,  ha tűz a nap, a zsák sem húz annyira – egy ideig - . S míg az elején pipiskedve kerülgettük a pocsolyákat, délután már keresztülgázolunk rajta, kit sem érdekel a kosz, a kicsit nedves cipő. Aztán amikor kell, úgy is lesz egy ellenőrző pont, egy pihenő, ahol akad egy pokróc néhány percre elnyúlni, száraz zoknit cserélni, a fáradt izmokat megmasszírozni, balzsammal bekenni, s ha orbitális mázlink van, a szervezők adnak zsírosdeszkát  paprikával, paradicsommal, hagymával esetleg csokit vagy almát. Akad egy büfé, ahol forró a kávé és hideg a sör és harsányak a többiek… és indulunk tovább, mert szorít a szintidő és még távol a cél. Aztán kezdődik minden elölről,  csak már fáradtabban, de mind több élménnyel és tapasztalattal a tarsolyban. A hátizsákból is fogy a cucc, a víz , a kaja és lassan tényleg könnyebb lesz. S bent a célban megkönnyebbülve többé vagy kevésbé fáradtan a teljesítés örömében, vagy a különböző hólyagok fájdalma között, izomgörcsökkel birkózva, mindenki levonja a maga végkövetkeztetését, miszerint jó mulatság volt és már a következő túrát tervezi, vagy éppen megfogadja, hogy még egyszer ekkora állat nem lesz és soha többet nem csinál ehhez még hasonlót sem. De egy biztos, mindenki órákat fog mesélni a kínokról, mutogatja mindenkinek a fényképeket, aztán kis idő elteltével az ország másik felén, lehet, hogy kicsit rövidebb távon, de az is lehet, hogy épp a következő szinten, újra feltűnnek a múltkori arcok az előző túrák pólóiba öltözve és egy év múltán már ismerősök köszönnek egymásnak, várakozás közben megosztják élményeiket, pedig még a keresztneveket sem ismerik. Csak voltak már együtt koszosak. Persze lesznek olyanok is akiket nem látunk többet, de helyettük mindig jönnek újak ...

 Mert, hát ilyen az ÉLET !  


Huszi-2009.